Másodjára rendezte meg január közepén Tajpejben kortárs művészeti vásárát 99 galériával és az egész várost bevonó programokkal Magnus Renfrew, az Art Basel Hong Kong alapítója. Idén társrendezőként maga mellé vette az Ázsiában jártas fiatal kurátort, Robin Peckhamet is, aki a megnyitón tökéletes kínai nyelvű beszédében elmondta: remélik, hogy a Dangdai Ázsia és a világ egyik vezető vásárává válik.
Mostani formájában a Dangdai „kicsi, de pont elég nagy” – ahogyan Rachel Lehmann, a Lehmann Maupin társtulajdonosa fogalmazott. A vásár valóban kisebb az Art Baselnél, ennek ellenére a nulladik nap VIP-bemutatóján valódi tömeg alakult ki, a galériák beszámolója szerint pedig új gyűjtőket is sikerült megszólítani.
„Tajpej zsong az élettől, a gyűjtők éhesek” – mondta Mariko Kawashima, az Axel Vervoordt Gallery Hong Kong vezetője. A tajvani műgyűjtők komoly, felkészült és tudásra nyitott közönségnek bizonyultak, akik – Lehmannt idézve – „rendesen megcsinálták a házi feladatukat”.
A legtöbb eladást is helyi gyűjtőkkel bonyolították le. David Zwirner már az első két órában eladta Luc Tuymans több munkáját is 1,5 millió dollár összértékben, illetve az idei Turner-díjas Oscar Murillo Untitled című (2019) festménye került tajvani tulajdonoshoz 380 ezer dollárért. Zwirner szerint a szárazföldi kínai, japán és nyugati gyűjtők részéről is nagy volt az érdeklődés.
A bemutatott anyag jórészt kortárs absztrakt festményekből, valamint nonfiguratív szobrokból, video- és fényinstallációkból állt. Egymással vetekedtek itt Takeo Hanazawa aranyozott olajfestményei, intext LED-es tükrei, Dan Flavin neon installációi és Julian Opie ikonikus gyalogosai. Páran a kortárs kereteit feszegették – háború utáni festményeket mutatott be például az Axel Vervoordt galéria. David Peckham jóvoltából olyan installációk is eljutottak a Dangdaira, mint Ai Weiwei óriási Law of the Journey című (2016) PVC menekülthajója vagy Chen Wan-Jen Midnight Black című (2019) fekete videotava.
Juri Markkula: IKB Ground III., 2019 pigment, polivinil-poliuretán, 150×150 cm
A vásáron végignézve nehéz volt nem gondolni az Instagram hatására – az erős színek és neonfényű installációk előtt többen fotózkodtak (erre előre reflektált Nir Hod TBD című sorozata, melyen a saját tükörképüket fotózó, krómozott vászonra festett figurákat látni). A selfie-kultúra persze már Kelet-Ázsián kívül sem számít szokatlannak, de az Instagram-barát művek központi elhelyezése arról tanúskodott, hogy sokszor a fiatalabb közönség figyelmének megragadása volt a fő szempont.
A vezető nemzetközi galériák stratégiája hasonló volt a tavalyihoz – a Lisson londoni vezetője, Sam Chatterton Dickson elmondta, hogy tudatosan festői, grafikus anyagot hoztak. Sean Kelly, aki már második éve volt személyesen jelen a vásáron, azt tartotta fontosnak, hogy minél több művészüket képviseljék az új piacon. De fontos az is, mi áll a cédulán: „Az emberek imádják felismerni a művész nevét” – mondta, olyan közönségkedvencekre utalva, mint Anish Kapoor vagy Marina Abramovic.
A sok festmény közt kiemelkedően népszerű volt a Blue Lotus Gallery standja, ahol Fan Ho az ötvenes évek hongkongi mindennapjait bemutató fotóit állították ki. Egyértelmű igény volt a helyi és a kínai művészek munkáira, ahogy az egyik vezető helyi galerista, Tina Keng sikere is jelezte – a hagyományos lakktechnikát alkalmazó Su Xiaobai képei mellett a kortárs, fiatal tajvani Joyce Ho több munkáját is bemutatták, és ezek komoly gyűjtői érdeklődést keltettek.
A hongkongi politikai helyzet fontos kerete lehetett volna az idei Dangdainak, de ezt mind a rendezők, mind a galériák érezhetően szerették volna elkerülni. Akarva sem lehetett nyíltan politikai vonatkozású művekre bukkanni – a téma inkább humor tárgyaként, a mémkultúra irányából közelítve jelent meg, például Ching-Yao Chen Russia Salt Bae-jén (2019). Kína-kritikát talán csak Dagoberto Rodriguez No estrella roja dos című (2019) vörös csillag-festményén lehetett felfedezni, bár a mű eredetileg a kubai művész hazájának vonatkozásában született.
A felhozatal politikamentessége persze érthető, és Tajvannak piaci szempontból előnyös is lehet. „Hongkong energiája fölötte áll a politikai helyzetnek – jelentette ki Arthur de Villepin, a volt francia miniszterelnök, Dominique de Villepin fia, aki idén márciusban Hong Kongban nyit galériát. – Az, hogy ez az energia szétoszlik a térségben, nem feltétlenül rossz dolog.” Ha ez az energia az elkövetkező években is a tajvani piacot erősíti majd, akkor a Dangdai valószínűleg jövőre sem fogja politikai tartalmú művekkel kockáztatni a kínai befektetőkkel ápolt kapcsolatát.
A vásár egész Tajpejt megmozgatta: Sean Kelly megnyitotta a fotorealisztikus olajfestményeiről ismert James White önálló kiállítását, a nívós Taipei Fine Arts Museum pedig fiatal művészeket díjazott a hétvégén. Esténként a sokáig a világ legmagasabb épületeként számon tartott Taipei 101 torony is a Dangdait reklámozta, oldalán a tajvani művész, Michael Lin által tervezett fényinstallációval. A vásár jövőre is visszatér, a terv a növekedés: Renfrew 2021 januárjára még több galéria bevonását ígérte.
A régi Antik Enteriőr Kiállítások mintájára tavaly megrendezett I. Antik and Art Régiség és Kortárs Művészeti Vásár nagy sikert aratott a szakma és a látogatók körében is. Az idei évben már 50 kiállítóval, érdekes előadásokkal, sok izgalmas műtárggyal és egy jótékonysági online aukcióval várja a látogatókat a II. Art and Antique Művészeti Kiállítás és Vásár.
Az idei jótékonysági aukció kedvezményezettje az életveszélyesen beteg gyerekek kívánságait 16 éve teljesítő, Pro Voluntarius díjas Csodalámpa Alapítvány. A jótékonysági aukció apropóján Felkai Mártával, a Csodalámpa Alapítvány kommunikációs vezetőjével beszélgettünk.
Mi a Csodalámpa Alapítvány küldetése?
F.M: A sokszor elérhetetlennek tűnő kívánságok megvalósításával 16 évvel ezelőtt azt tűztük ki célul, hogy egy-egy 3 és 18 év közötti, életveszélyes betegséggel küzdő gyerek életébe örömet, mosolyt varázsolunk, az így kapott élmények hatására pedig elfelejtkezhessenek a fájdalmas kezelésekről. Ezzel bátorítást adunk nekik és reményt. A sok évi tapasztalat alapján mondhatjuk, hogy ezekből az életre szóló élményekből erőt merítenek a gyógyulásukhoz. Mi ugyanis nem utolsó kívánságokat teljesítünk, az álmok valóra váltásával igyekszünk megkönnyíteni számukra a betegséggel töltött soksor igen hosszú időt.
Mi volt a legemlékezetesebb kívánság, amit sikerült teljesítenetek?
F.M: Nehéz a közel 4000 kívánság közül választani, nem volt egyszerű 2 pápához is személyes találkozóra eljuttatni egy-egy gyereket, kerekesszékkel bevinni egy rajongót a Juventus futballmeccsére vagy éppen Michelisz Norbi mellé ülni a Forma1-es autópályán. Nem mindennapi feladat volt megszervezni egy kisfiú álmát sem, aki a harctéren vonuló tankot szerette volna vezetni, illetve gyerekhárfárt készítteteni, hogy a ma már zenei virtuóz kislány annak idején otthon is tudjon gyakorolni.
8. tétel – Kocsis Imre – Cím nélkül. 1973 Papír-szita 32x27cm (keret nélkül) Zsdrál Design and Art felajánlása
Az idei Art and Antique Budapest Jótékonysági aukciójának kezdeményezettje a Csodalámpa Alapítvány lesz. Reményeitek szerint hány gyerek kívánságát tudjátok teljesíteni az árverésnek köszönhetően?
F.M.: Nagyon örülnénk, ha minél többen gondolnának a beteg gyerekekre és a műtárgyak megvásárlását a jótékonyság és a gondoskodás is vezérelné, hiszen minél többen támogatják az alapítványunkat, annál több gyerek életét könnyebbítjük meg közösen. Aki az adományával segíti a Csodalámpát, az támogatja a missziónkat és így jövőre is valóra tudjuk váltani legalább 250 gyerek álmát.
15. tétel – Zsolnay falitál – Kis őzes tál Többrétegű, zöld eozinmázzal festett porcelán. T. Surányi Anna saját kezű munkája, hátoldalán bekarcolt, datált művészjelzéssel: Tsa, 1988. IV. 25. Báv Aukciósház felajánlása
A rendezvényen hol találkozhatnak veletek az emberek?
F.M.: Az információs füzetünket a kiállítás előterében kiépített pultnál lehet megtalálni, az önkéntesink pedig a munkájuk után délutánonként tudnak az érdeklődők kérdéseire válaszolni, illetve felvilágosítást adni a Pro Voluntarius díjas Csodalámpa tevékenységéről.
16. tétel – Lantos Csenge – Papírkutyák III. Transzfernyomás Egyedi munka 21x27cm (Keretezve) Faur Zsófi Gallery felajánlása
Mi közük egymáshoz a lebegő városoknak, a nap és szél segítségével végrehajtott repüléseknek és a pókoknak? Mi az az új korszak, amelynek elméletével és technológiájával Saraceno foglalkozik? Elmondjuk, már csak azért is, mert az Aerocene projekt hamarosan Budapestre jön.
Az argentin Tomás Saracenóval nemrégiben kétszer is foglalkozott a mainstream hírmédia. 2019 végén felvette tekintélyes listájára a német Monopol magazin, amely rendszeresen összegzi a legfontosabb kortárs művészeket – az artportal cikke erről itt. A minap pedig az artsy-n és a Hyperallergic-en is napvilágot látott a hír, amely szerint Saraceno egyszerre „hat világrekordot is megdöntött”, amikor a kizárólag napenergiával működő hőlégballonja, mintegy másfél óráig repülve, átszelte a légteret egy 2,5 kilométernyi kiterjedésű argentin sós tó fölött.
A Guiness Book-ba illő adatok sem mellékesek, hiszen ez volt az eddigi leghosszabb olyan repülés, amelynek során fosszilis energia nélkül, csak a nap és a szél segítségével közlekedett egy ember a levegőben, de érdekes az a tény is, hogy a projektet egy dél-koreai K-Pop fiúcsapat, a BTS finanszírozta. Az ázsiai popsztárok nemrégiben a londoni Serpentine galériában indították útnak művészettámogatási programjukat, amely CONNECT, BTS névre hallgat és új szellemiségű public art projektek megvalósítását segíti. Huszonkét művészt fognak támogatni, a kurátori teamjükben pedig mások mellett Hans Ulrich Obrist és berlini Gropius Bau igazgatója, Stephanie Rosenthal is helyet foglal. A projekt – az első a sorban, amely a koreai slágergyárosok pénzéből megvalósult – és a repülő objekt az Aerocene Pacha névre hallgat. Az Aerocene egyébként nem Saraceno önálló projektje (tehát a rekordokat sem egyedül döntötte meg), ő inkább az ötletadó, a megvalósításban fontos megemlíteni Alberto Pesavento nevét, illetve azt, hogy az Aerocene körül egy egész közösség dolgozik.
Ami pedig a téma magyar vonatkozása: az Aerocene projekt az április 24-én nyíló OFF-Biennále Budapest programjában is szerepelni fog. Tehát nagyon is elképzelhető, hogy Budapest fölött is látunk majd egy nulla kibocsátású, semmilyen fosszilis energiát föl nem használó repülő objektet, amely akár emberek szállítására is alkalmas lesz.
Azonosított repülő objektek
Tomás Saraceno kortárs művész-építész. Levegőben lebegő városokat vizionál, napfény és szél által mozgatott repülő szerkezeteket készít. Interaktív installációi egy-egy állomását képezik hosszú távú, interdiszciplinárisan megalapozott projektjeinek. A globális művészeti színtéren ma az egyik legfontosabb név [1]. Jelentősége főleg azzal magyarázható, hogy projektjei az emberiséget érintő legfőbb ökológiai és társadalmi kihívásokra rezonálnak, s nem hiányoznak belőlük a jövőt illető konkrét elképzelések sem.
Cloud Cities
1973-ban született San Miguel de Tucumán városában, Argentínában. 1992 és 1999 között Buenos Airesben építészetet tanult, majd posztgraduális képzésen művészetet és építészetet, mely tanulmányokat 2001 és 2003 között a Daniel Birnbaum vezette frankfurti Städelschuléban mélyítette el, ahol Thomas Bayrle és Ben van Berkel voltak a tanárai. 2003 és 2004 között Hans Ulrich Obrist és Ólafur Eliasson kurzusán vett részt a velencei építészeti egyetemen. Első installációit a velencei és a São Paolo-i biennálén állította ki. 2009-ben egy nemzetközi NASA űrkutatási programban vett részt; ugyanebben az évben a velencei művészeti biennálén, ahol kiállításának Daniel Birnbaum volt a kurátora, elhozta a Calder-díjat. Saraceno folyamatosan tudományos intézményekkel kollaborál: Massachusetts Institute of Technology (MIT), Max Planck Institut, Nanyang Technological University of Singapure és a Exhibition Road Cultural Group intézeteivel. 2005-ben Frankfurtban hozta létre stúdióját, melyet 2012-ben áthelyezett Berlinbe. Különféle tudományágakból érkező szakemberekkel, így biológusokkal, mérnökökkel és építészekkel dolgozik együtt és fejleszti projektjeit.
Városok a magasban
2002 óta foglalkozik az ökológiailag fenntartható, nemzeti határok nélküli lakóterek gondolatával illetve repülő könnyűszerkezetekkel. Utópisztikus építészetet művel, felhők fölött lebegő városok lehetőségét körvonalazza, amelyekben nagy szerepet kap a mobilitás, a mozgékonyság és az átalakíthatóság.
Részlet Tomás Saraceno TED előadásából
A Cloud Cities című projektjét a Hamburger Bahnhof – Museum für Gegenwart mutatta be Berlinben (2011–12)[2]. Az installációt geometrikus formák, illetve nagy buborékok alkotják, melyekben, melyeken járkálni lehet. Úgy kell elképzelni őket, mintha a magasban, a felhők között úszkálnának. Kísérleti modell, melyből kiindulva Saraceno a jövő városait képzeli el: a biológiai ihletésű lakóterek úgy illeszkednének az atmoszférába, mint valami levegőbuborék, békaivadék- vagy hernyóbábszerű burok.
A felhővárosok hálószerűen kapcsolódnának egymáshoz. Saraceno 2008 óta foglalkozik pókhálókkal, a berlini stúdióban több száz pókot figyel meg. Tudósokkal, így a nemzetközi arachnológiai társasággal dolgozik együtt (a társaság vezetőségéből azzal a Peter Jägerrel, aki arról is nevezetes, hogy egyes pókfajokat legendás művészekről, mint pl. David Bowie-ról nevezett el). Majd minden kiállításán láthatók olyan 3D-s hibrid pókhálók, melyeket ott helyben szőnek doboz formájú, de falak nélküli keretben elhelyezett pókok. Hibrid pókháló úgy jön létre, hogy először elhelyez a ketrecben például egy cytophorát, amely sátor formájú hálót sző. Majd kiveszi a pókot, behelyez egy tegenariát (zugpók), mely másképpen folytatja a hálót, ami ezáltal sűrű és szintezett lesz. Máskor azáltal avatkozik be a hálókészítésbe, hogy megfordítja a ketrecet, így a pók kénytelen irányt váltani. Az így nyert tapasztalatot Saraceno beleépíti művészi gyakorlatába.
Az atmoszférában és a kozmikus térben való mozgás gondolata is foglalkoztatja Saracenót. 2013-ban Rotterdamban emelkedett a levegőbe a Solar Bell nevű repülő szerkezet, mely nevében Alexander Graham Bell-re utal, aki a négy oldalú piramis (tetrahedron) papírsárkány modell megalkotója (1907). A művész célja olyan könnyű repülő sárkány elkészítése volt, melyet a szél hordoz a hátán, miközben maga is emberek szállítására alkalmas.
Solar Bell
A lebegő, hálószerű lakóterek víziója különben nem előzmény nélküli a művészetben, az orosz konstruktivistáknak is voltak ilyen elképzeléseik. Míg Malevics az absztrakciónál maradt, kompozíciói térben szabadon lebegő formák, addig El Liszickijt a megvalósítás is foglalkoztatta. A 20. század ötvenes éveiben is születtek művészi és építészeti projektek, melyek a hálószerű struktúrák és a lebegő szférák gondolatát is magukba foglalták: Yona Friedmann Spatial City, Constant Nieuwenhuys New Babilon, vagy Buckminster Fuller Cloud Nine című munkáit említhetnénk.
Aerocene
Saraceno minden munkájával az atmoszférára tereli az figyelmet. Az »aerocene« munkásságának gondolati horizontja. Míg az antropocént az ember a Föld ökoszisztémáira gyakorolt hatásával definiálhatjuk, addig az »aerocene« a levegő korszaka. Így az »aerocene« projekt az atmoszférához alkalmazkodó élet művészi és tudományos megközelítését tűzi ki célul.
2017-ben a ludwigshafeni Museum Haus Konstruktiv és a zürichi Wilhelm Hack Museum mutatta be Aerosolar Journeys című kiállítását, mely a hosszútávú »aerocene« projekt összegzése és újragondolása volt. Itt bemutatott installációi levegős szobrok, melyek a földfelszíntől elrugaszkodva repülni képesek.
“A mozgáshoz, így a felemelkedéshez és a lebegéshez nem vesznek igénybe semmilyen fosszilis üzemanyagot, sőt napelemet sem, csak az atmoszféra termikus energiáját használják.“
Az Aerosolar Journeys című könyvben, mely a kiállítás katalógusa, olvasható Heather Davis esszéje, amelyben azt írja, hogy az atmoszféra a Föld határa a kozmosz felé, itt ér el és érint meg bennünket a kozmikus tér. Valamint az a meteorit-por is, amely a Földre érkezik: Saraceno a könyvben közölt interjújában évi 40 ezer tonnát említ. Itt mondja el a művész, hogy például a pókok, amelyek a levegő sűrűségét és a szemcsék mozgását is érzékelik, felismerik a bogarakat a repülésük keltette rezdülések alapján. A levegővételen keresztül tehát, mint Heather Davis mondja, eljut hozzánk a szenny is, ami az atmoszférába kerül az ipari fejlődés és a kémiai fegyverkezés következményeként. A levegővétel ugyanakkor összeköt bennünket egymással és a kozmosszal: „But breathing is also what connects us, connects us in these vulnerable ways to each other, but also connect us to the cosmos beyond.”
Éppen ezért Saraceno a kiállításon fényhatásokkal (ahogyan a filmvetítő fénysugara is a sötét moziban), hangtechnika segítségével és más művészi eszközökkel tette érzékelhetővé a levegőt, a benne lebegő apró szemcséket, ahogyan az ember jelenléte vagy a szél mozgása befolyásolja mozgásukat.
On air, Palais de Tokyo, Párizs, 2018
A 2018-as On aira párizsi Palais de Tokyo-ban ismét nagyszabású, sokrétű kiállítás volt. Arról szólt, miképpen ad otthont az atmoszféra egészen különféle lényeknek, entitásoknak és energiáknak, melyek interakciója ritmussal és turbulenciákkal írható le. A ritmus kifejező erejére hívta fel a figyelmet, miközben gondolatilag összekapcsolta a szívverés ritmusát, a pókháló vibrációját és a számítógépes nyelvet mint algoritmust. Különféle érzékterületeket megszólítva mutatta be a biológiai és mesterséges hálókkal át- meg átszőtt környezetünket. Egy termet például terráriumként rendezett be, ez volt a Webs of At-tent(s)ion, melyben nyitott fekete ketrecekben pókok szőtték hibrid hálójukat. Egy másik teremben foglalt helyet a Sounding the Air, egy „aeol” hangszer, mely pókselyem szálakból áll, s melyet a levegő mozgása szólaltat meg. A fényekkel bevilágított finom szálak rezonálását érzékeny mikrofonok tették hallhatóvá. Az Algo-r(h)i(y)thms című installáció több hálókompozícióból áll, amelyek levegős építmények és kecses pókhálószobrok egyben, ezt Berlinben 2019 végén újra bemutatta.
„in orbit”
Az Észak-Rajna-Vesztfáliai művészeti gyűjtemény K21 nevű düsseldorfi kiállítótermében találhatóaz in orbit című állandó installációja. Ez nem más, mint egy hatalmas acélból font háló. 25 méter magasan függeszkedik a K21 csarnokszerű belső terében az üvegkupola alatt. Bejárható háló, mely 2013 óta kisebb felújításra és biztonságtechnikai ellenőrzésre szánt szünetekkel megszakítva folyamatosan látogatható.
in orbit, állandó installáció, K21 Ständehaus
Az installáció ökológiai modellje a pókháló. Mégsem az ikonikus pókhálószerkezetet veszi alapul, melynek egyetlen középpontja van, és abból sugarasan ágaznak szerte a szálak, hanem rácsos szerkezetű, mint egy óriási lazán szőtt szövet, amit többszörösen egymásra hajtogattak. Ez a redőzött szövet nem síkban feszül ki, hanem a hajtások mentén három dimenziós térré rétegződik, a rétegek között pedig, mint óriási szappanbuborékok, levegővel telt műanyag gömbök foglalnak helyet, melyeket az argentin művész szféráknak hív. Kettő közülük átlátszó, a harmadiknak tükröződik a gömbfelülete, tükrében az épület gömbszerűen torzított képe látható: az egyszerű és modern Átrium és annak több kisebb-nagyobb ablakszerű nyílása a külvilág és a belső termek irányába, valamit természetesen a látogatók is.
A magasban a szilárd talajt elhagyva belépünk a kifeszített háló terébe, lábunk alatt ettől fogva nem érzünk mást, csak a durva szövetté font acélsodronyt. Egyszerre tíz látogató léphet a hálóba, de ennyi is elég, hogy átéljük, érezzük a háló mozgásán keresztül a többiek jelenlétét. Hisz lépéseinek és mozdulatainak köszönhetően minden szereplő rezgésbe hozza a háló szálait. Aztán, ki nehezen, ki könnyebben, de előbb utóbb mindenki megtalálja az egyensúlyt, amivel a vibrációt koordinálni lehet. Ez nem egyszer több szereplő közös feladata. Itt-ott párnákat helyeztek el a látogató számára, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen, ha akar, hason vagy háton fekve szemlélődhessen, így különféle perspektívákból láthatja az installációt, vagy éppen az épületet. Ég és föld közti lebegés, vagy mintha bölcsőben ringanánk – akár álomba ringatózhatnánk, ha nem telne le közben a tíz perc tartózkodási idő, amit a következő turnus érkezése miatt illik betartani.
A háló, mint modell
»Orbit«: a fogalom az égitestek, így bolygók, aszteroidák és üstökösök kozmikus pályáját jelenti. Míg a bolygók körben keringenek, addig az üstökösök excentrikus elliptikus pályájúak[3]. Ez azért érdekes, mert az installáció is középpont nélküli hálószövet szerkezetű. Az „in orbit” cím kozmikus térben való mozgásra utal, de közelebbről, a szférák jelenléte révén, emberi léptékkel mérve, tevékeny jelenlétünkre utal ökológiai és szociális környezetünkben. A szókapcsolat »in orbit« az angol nyelvben képletes ételemben »ecstatic«, eksztatikusan boldog jelentésű. Az „in orbit” installáció is érzelmeket vált ki, örömet, lelkesedést, de a pókok sokakban félelmet keltenek, hálóik köztudottan a zsákmány megszerzésére szolgálnak. A halász hálója metaforikusan fogva tart és egyben felszabadít, az első tanítványok feladata éppen, hogy emberhalászok legyenek (Lukács 5,1-11), az egyik zsoltárban Isten kiszabadítja az embereket a hálóból (Zsoltárok 31,4). A hálómetafora bár külső veszélyekre is érzékenyít, de meg is mutatja, hol húzódnak az ember személyes határai. Ki tartja fogva a hálóba került embert? Az „in orbit” hálójában töltött idő talán a személyes felelősségre is felhívja a figyelmet.
Saraceno olyan interaktív teret alakított ki, amely szociális értelemben vett háló is. A »háló« szó a digitális korszak (digital age) egyik kedvenc kifejezése, absztrakt összefüggésekre utal, úgyis mint gazdasági, politikai és közösségi kapcsolatok hálójára. Az „in orbit” tehát »web« is. Ahogyan a biológia, az építészet és a művészet Saraceno tevékenységében összekapcsolódnak, úgy a közös munka számára »network«, latour-i értelemben.
ANT (Actor-Network-Theory)
Bruno Latour – akire Saraceno hivatkozik – életműve többféle tudományágat érint, szociológiát, antropológiát és filozófiát. Állítása szerint a digitális technológiák és a adatbankok jelenléte a mindennapi életben és ezek megértése átformálja a gondolkodást, hatással van a viselkedésre, valamint az uralkodó nézetekre, melyek a társadalmi berendezkedést meghatározzák. Hálózatelmélete, az ANT (Actor-Network Theory) olyan kapcsolati rendszerre utal a hálón belül, mely a klasszikus hierarchikus modellhez a `two level standpoint’-hoz képest (az első szinten foglalnak helyet az elemek, a második szinten az őket átfogó egész) egy új hipotézis: ‘one level standpoint’: csak az elemek szintje létezik, mely azonban nagyon összetett. Ha az egyik elem megváltozik, akkor nem szükséges a teljes egészt újraértelmezni, hanem a hatás elemről elemre terjed, a szociális hálóban embertől emberig, illetve embertől intézményig és fordítva. Az ANT tehát a középpont nélküli, nem hierarchikus (distributive) hálózat, illetve társadalmi rend elmélete. Latour példának említi a hangyák közösségét, melyben nincs magasabb rendű struktúra, mely a munkát megszervezi. Ami azt is jelenti (túl azon, hogy angolul az `ant` szó hangyát jelent), hogy a tudós nemcsak emberi társadalmakban gondolkodik[4] .
Aerocene
Az antropológus Tim Ingold szerint nem is annyira a tagjai által (Actor) jellemezhető a háló, hanem a tevékenységükkel. A háló egyes tagjai tevékeny résztvevők, vagyis befolyásolni, formálni tudják környezetüket, mikor is nem a végeredmény fontos igazán, hanem a folyamat, a hálómodellben pedig nem a pont, hanem a vonal (line), mely a pontokat összeköti[5]. Míg a hangyák allegorikus jelentősége abban van, hogy kollaborálnak és megosztják egymás között a munkát, addig a pókoké, hogy testnedveikből olyan szálakat képeznek, melyek a mozgást lehetővé teszik számukra, hisz ők ezeken a szálakon át közlekednek. Ezen felül a környezet érzékelésben is a szálakra hagyatkoznak, a háló szálainak vibrációja jelzésértékű számukra.
Latour és Ingold elméleti felvetései nagyon is támogatják Saraceno munkásságát. A technológiai értelemben vett hálózat és a networking, mint kollaborálás, a szociológiai értelemben vett háló, valamint a biológiai háló Saracenonál nemcsak metafora, hanem modell. Projektjei nemcsak absztrakt szinten fejezik ki a hálót, hanem csakugyan hálók, technikailag, anyagszerűen, organikusan vannak jelen, és változnak, formálódnak.
Látomás és térképészet
Tomás Saraceno tehát olyan építészeti, társadalmi és művészeti koncepcióval rendelkezik, mely az emberre úgy tekint, mint minden más élőlényre: környezetét alakító, környezetére, különös hangsúllyal az atmoszféra ritmusára, mozgékonyságára és a társadalmi változásokra érzékeny résztvevőre.
Projektjei víziószerűek, nemcsak a jelen helyzetet képezik le, de a formálódó és változó világban annak jövőbeli lehetőségeit is megálmodják. Kiállításai ezért mindig egy-egy hosszú távú folyamat részei, egy-egy állomást mutatva be. Az író Tom McCarthy mondja a Mapping it out című kötet előszavában[6] Mellville Moby Dick című regényére (1851), illetve ifjabb Hans Holbein festményére, a Követekre (1533) utalva, hogy az irodalom és a művészet olyan mint a térkép. Az említett képen például a figyelmes szemlélő egy koponyát fedezhet fel, mely csak egy bizonyos ferde szögből látható.
A művészet és az irodalom tudomásul veszi, hogy nincs teljes, összegző tudásunk a világról, hanem különféle perspektívákból kiindulva különféle felismerésekhez jutunk, így a tudás maga is változik a perspektíva változásának megfelelően. Tomás Saraceno művészete is térképészet, nemcsak létező struktúrákat térképez fel, de jövőbelieket, a Föld atmoszféráját, vagy éppen a pókok viselkedését; modellekkel kísérletez és látomásos tájakon navigál.
[2] A „Cloud cities” című, a kiállításhoz kapcsolódó könyvet (Distanz Verlag, 2011) Hans Ulrich Obrist szerkesztette, akit kurátorok kategóriában a „Londoni és berlini kurátorok” című cikk a művészeti szcéna legfontosabb szereplőinek listáján verhetetlennek nevez (Power 100: 12. hely, Monopol 22. hely).
[4] Bruno Latour: The whole is always smaller than its parts – a digital test of Gabriel Tardes’ monads, The British Journal of Sociology 2012 Volume 63 Issue 4
[5] „When ANT meets SPIDER, Social theory for arthropods” fejezet, in: Tim Ingold: Being alive, Routledge, London 2011 88-94. oldal
[6] Hans Ulrich Obrist (Hg.): Mapping It Out: An Alternative Atlas of Contemporary Cartographies, Thames & Hudson, London, 2014
Szerző: Fráter Veronika
A cikk 2020. 02. 8-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.
Művészettörténész, író, galerista és műgyűjtő volt; nála jobban senki nem ismerte az art deco-t, és annak Párizsban élő magyar származású mestereinek munkásságát.
Aki Párizsban a múlt század első felének képző- és iparművészete iránt érdeklődött, elsősorban azzal az időszakkal foglalkozott, amit, kicsit általánosítva, de közkeletű kifejezéssel art deco-nak hívunk, jól ismerte a napokban elhunyt Félix Marcilhac nevét, hiszen minden kétséget kizáróan ő volt e kor legjobb szakértője.
Felix Marcilhac. Felix Marcilhac jr. jóvoltából
Az 1941-ben Párizsban született, társadalom- és politikatudományi, irodalmi, képzőművészeti tanulmányait a legjobb iskolákban végzett, kiváló megjelenésű, több nyelven beszélő Marcilhac 1969-ben nyitotta meg galériáját a Szajna bal partján, a rue Bonaparte-on. Tevékenysége azonban messze túlmutatott egy „átlagos” galeristáén; tanított a Louvre Képzőművészeti Akadémiáján, nemzetközi hírnevet szerzett árverések szakértőjeként, és – különösen az art-deco-s szobrok és iparművészeti tárgyak témájában – tucatnyi tanulmányt és monográfiát jelentetett meg. Számunkra megkülönböztetett jelentőségűek magyar vonatkozású munkái, hiszen Csáky Józsefről (Joseph Csaky) írt monográfiája, illetve a Kálmán Makláry Fine Arts által megjelentetett, Csáky és Miklós Gusztáv (Gustave Miklos) munkásságát feldolgozó albuma hiánypótló forrásmunka az érintett művészekkel és ezzel a korral foglalkozó művészettörténészek és kutatók számára.
Marcilhac Joseph Csaky-monográfiájának címlapja
Félix Marcilhac 2014-ben visszavonult az aktív szerepléstől, galériáját három lányára és fiára ruházta át és megvált egyedülálló art deco gyűjteményétől is, amiben a magyar származású művészek munkái éppoly jelentős helyet foglaltak el, mint tudományos munkásságában. A Sotheby’s 2014. március 11-12-i árverésén kalapács alá került 316 alkotás rendkívüli érdeklődést váltott ki, a tételek több mint 95 %-a elkelt és a csaknem 25 millió eurós összbevétel több mint kétszerese volt a becsértéknek. A gyűjtemény gerincét Csáky József és Miklós Gusztáv művei alkották; előbbitől 16, utóbbitól 14 tétel szerepelt az aukción; rajtuk kívül még Beöthy István (Etiennne Béothy) 3 és Vörös Béla (Bela Vörös) 2 alkotására lehetett licitálni.
Marcilhac Miklós-Csáky kötetének címlapja. A Kálmán Makláry Fine Arts jóvoltából
Miklós Gusztáv szobrai, festményei és grafikái közül a Fej című 1928-as bronz érte el a legmagasabb árat 811.500 euróval, míg Csáky József ugyanilyen műfajú alkotásai közül egy szintén 1928-ban született bronz-márvány halas szökőkútért adták a legtöbbet, 385.500 eurót. Az egykori gyűjteményben szereplő magyar származású művészek munkái – Vörös kivételével – a Galerie Marcilhac mai kínálatában is megtalálhatók, kiegészülve Réth Alfréd festményeivel és rajzaival.
Miklós Gusztáv Fej című szobra (1928, bronz) Marcilhac gyűjteményének egyik legértékesebb darabja volt. A Sotheby’s jóvoltából
Félix Marcilhac messze földön híres kollekciója tehát még életében szétszóródott a világban, legendás egyéniségének, szakértelmének emlékét azonban a műgyűjtők és a művészetkedvelők több generációja is őrzi.
Szerző: Cserba János
A cikk 2020. 02. 5-én jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.
