Alkotók, Kortárs
2 hozzászólás

A levegő korszaka. Kicsoda Tomás Saraceno és miért fontos?

Mi közük egymáshoz a lebegő városoknak, a nap és szél segítségével végrehajtott repüléseknek és a pókoknak? Mi az az új korszak, amelynek elméletével és technológiájával Saraceno foglalkozik? Elmondjuk, már csak azért is, mert az Aerocene projekt hamarosan Budapestre jön.

Az argentin Tomás Saracenóval nemrégiben kétszer is foglalkozott a mainstream hírmédia. 2019 végén felvette tekintélyes listájára a német Monopol magazin, amely rendszeresen összegzi a legfontosabb kortárs művészeket – az artportal cikke erről itt. A minap pedig az artsy-n és a Hyperallergic-en is napvilágot látott a hír, amely szerint Saraceno egyszerre „hat világrekordot is megdöntött”, amikor a kizárólag napenergiával működő hőlégballonja, mintegy másfél óráig repülve, átszelte a légteret egy 2,5 kilométernyi kiterjedésű argentin sós tó fölött.

A Guiness Book-ba illő adatok sem mellékesek, hiszen ez volt az eddigi leghosszabb olyan repülés, amelynek során fosszilis energia nélkül, csak a nap és a szél segítségével közlekedett egy ember a levegőben, de érdekes az a tény is, hogy a projektet egy dél-koreai K-Pop fiúcsapat, a BTS finanszírozta. Az ázsiai popsztárok nemrégiben a londoni Serpentine galériában indították útnak művészettámogatási programjukat, amely CONNECT, BTS névre hallgat és új szellemiségű public art projektek megvalósítását segíti. Huszonkét művészt fognak támogatni, a kurátori teamjükben pedig mások mellett Hans Ulrich Obrist és berlini Gropius Bau igazgatója, Stephanie Rosenthal is helyet foglal. A projekt – az első a sorban, amely a koreai slágergyárosok pénzéből megvalósult – és a repülő objekt az Aerocene Pacha névre hallgat. Az Aerocene egyébként nem Saraceno önálló projektje (tehát a rekordokat sem egyedül döntötte meg), ő inkább az ötletadó, a megvalósításban fontos megemlíteni Alberto Pesavento nevét, illetve azt, hogy az Aerocene körül egy egész közösség dolgozik.

Ami pedig a téma magyar vonatkozása: az Aerocene projekt az április 24-én nyíló OFF-Biennále Budapest programjában is szerepelni fog. Tehát nagyon is elképzelhető, hogy Budapest fölött is látunk majd egy nulla kibocsátású, semmilyen fosszilis energiát föl nem használó repülő objektet, amely akár emberek szállítására is alkalmas lesz.

Azonosított repülő objektek

Tomás Saraceno kortárs művész-építész. Levegőben lebegő városokat vizionál, napfény és szél által mozgatott repülő szerkezeteket készít. Interaktív installációi egy-egy állomását képezik hosszú távú, interdiszciplinárisan megalapozott projektjeinek. A globális művészeti színtéren ma az egyik legfontosabb név [1]. Jelentősége főleg azzal magyarázható, hogy projektjei az emberiséget érintő legfőbb ökológiai és társadalmi kihívásokra rezonálnak, s nem hiányoznak belőlük a jövőt illető konkrét elképzelések sem.

Cloud Cities

1973-ban született San Miguel de Tucumán városában, Argentínában. 1992 és 1999 között Buenos Airesben építészetet tanult, majd posztgraduális képzésen művészetet és építészetet, mely tanulmányokat 2001 és 2003 között a Daniel Birnbaum vezette frankfurti Städelschuléban mélyítette el, ahol Thomas Bayrle és Ben van Berkel voltak a tanárai. 2003 és 2004 között Hans Ulrich Obrist és Ólafur Eliasson kurzusán vett részt a velencei építészeti egyetemen. Első installációit a velencei és a São Paolo-i biennálén állította ki. 2009-ben egy nemzetközi NASA űrkutatási programban vett részt; ugyanebben az évben a velencei művészeti biennálén, ahol kiállításának Daniel Birnbaum volt a kurátora, elhozta a Calder-díjat. Saraceno folyamatosan tudományos intézményekkel kollaborál: Massachusetts Institute of Technology (MIT), Max Planck Institut, Nanyang Technological University of Singapure és a Exhibition Road Cultural Group intézeteivel. 2005-ben Frankfurtban hozta létre stúdióját, melyet 2012-ben áthelyezett Berlinbe. Különféle tudományágakból érkező szakemberekkel, így biológusokkal, mérnökökkel és építészekkel dolgozik együtt és fejleszti projektjeit.

Városok a magasban

2002 óta foglalkozik az ökológiailag fenntartható, nemzeti határok nélküli lakóterek gondolatával illetve repülő könnyűszerkezetekkel. Utópisztikus építészetet művel, felhők fölött lebegő városok lehetőségét körvonalazza, amelyekben nagy szerepet kap a mobilitás, a mozgékonyság és az átalakíthatóság.

Részlet Tomás Saraceno TED előadásából

Cloud Cities című projektjét a Hamburger Bahnhof – Museum für Gegenwart mutatta be Berlinben (2011–12)[2]. Az installációt geometrikus formák, illetve nagy buborékok alkotják, melyekben, melyeken járkálni lehet. Úgy kell elképzelni őket, mintha a magasban, a felhők között úszkálnának. Kísérleti modell, melyből kiindulva Saraceno a jövő városait képzeli el: a biológiai ihletésű lakóterek úgy illeszkednének az atmoszférába, mint valami levegőbuborék, békaivadék- vagy hernyóbábszerű burok.

A felhővárosok hálószerűen kapcsolódnának egymáshoz. Saraceno 2008 óta foglalkozik pókhálókkal, a berlini stúdióban több száz pókot figyel meg. Tudósokkal, így a nemzetközi arachnológiai társasággal dolgozik együtt (a társaság vezetőségéből azzal a Peter Jägerrel, aki arról is nevezetes, hogy egyes pókfajokat legendás művészekről, mint pl. David Bowie-ról nevezett el). Majd minden kiállításán láthatók olyan 3D-s hibrid pókhálók, melyeket ott helyben szőnek doboz formájú, de falak nélküli keretben elhelyezett pókok. Hibrid pókháló úgy jön létre, hogy először elhelyez a ketrecben például egy cytophorát, amely sátor formájú hálót sző. Majd kiveszi a pókot, behelyez egy tegenariát (zugpók), mely másképpen folytatja a hálót, ami ezáltal sűrű és szintezett lesz. Máskor azáltal avatkozik be a hálókészítésbe, hogy megfordítja a ketrecet, így a pók kénytelen irányt váltani. Az így nyert tapasztalatot Saraceno beleépíti művészi gyakorlatába.

Az atmoszférában és a kozmikus térben való mozgás gondolata is foglalkoztatja Saracenót. 2013-ban Rotterdamban emelkedett a levegőbe a Solar Bell nevű repülő szerkezet, mely nevében Alexander Graham Bell-re utal, aki a négy oldalú piramis (tetrahedron) papírsárkány modell megalkotója (1907). A művész célja olyan könnyű repülő sárkány elkészítése volt, melyet a szél hordoz a hátán, miközben maga is emberek szállítására alkalmas.

Solar Bell

A lebegő, hálószerű lakóterek víziója különben nem előzmény nélküli a művészetben, az orosz konstruktivistáknak is voltak ilyen elképzeléseik. Míg Malevics az absztrakciónál maradt, kompozíciói térben szabadon lebegő formák, addig El Liszickijt a megvalósítás is foglalkoztatta. A 20. század ötvenes éveiben is születtek művészi és építészeti projektek, melyek a hálószerű struktúrák és a lebegő szférák gondolatát is magukba foglalták: Yona Friedmann Spatial City, Constant Nieuwenhuys New Babilon, vagy Buckminster Fuller Cloud Nine című munkáit említhetnénk.

Aerocene

Saraceno minden munkájával az atmoszférára tereli az figyelmet. Az »aerocene« munkásságának gondolati horizontja. Míg az antropocént az ember a Föld ökoszisztémáira gyakorolt hatásával definiálhatjuk, addig az »aerocene« a levegő korszaka. Így az »aerocene« projekt az atmoszférához alkalmazkodó élet művészi és tudományos megközelítését tűzi ki célul.

2017-ben a ludwigshafeni Museum Haus Konstruktiv és a zürichi Wilhelm Hack Museum mutatta be Aerosolar Journeys című kiállítását, mely a hosszútávú »aerocene« projekt összegzése és újragondolása volt. Itt bemutatott installációi levegős szobrok, melyek a földfelszíntől elrugaszkodva repülni képesek.

A mozgáshoz, így a felemelkedéshez és a lebegéshez nem vesznek igénybe semmilyen fosszilis üzemanyagot, sőt napelemet sem, csak az atmoszféra termikus energiáját használják.

Az Aerosolar Journeys című könyvben, mely a kiállítás katalógusa, olvasható Heather Davis esszéje, amelyben azt írja, hogy az atmoszféra a Föld határa a kozmosz felé, itt ér el és érint meg bennünket a kozmikus tér. Valamint az a meteorit-por is, amely a Földre érkezik: Saraceno a könyvben közölt interjújában évi 40 ezer tonnát említ. Itt mondja el a művész, hogy például a pókok, amelyek a levegő sűrűségét és a szemcsék mozgását is érzékelik, felismerik a bogarakat a repülésük keltette rezdülések alapján. A levegővételen keresztül tehát, mint Heather Davis mondja, eljut hozzánk a szenny is, ami az atmoszférába kerül az ipari fejlődés és a kémiai fegyverkezés következményeként. A levegővétel ugyanakkor összeköt bennünket egymással és a kozmosszal: „But breathing is also what connects us, connects us in these vulnerable ways to each other, but also connect us to the cosmos beyond.”

Éppen ezért Saraceno a kiállításon fényhatásokkal (ahogyan a filmvetítő fénysugara is a sötét moziban), hangtechnika segítségével és más művészi eszközökkel tette érzékelhetővé a levegőt, a benne lebegő apró szemcséket, ahogyan az ember jelenléte vagy a szél mozgása befolyásolja mozgásukat.

On air, Palais de Tokyo, Párizs, 2018

A 2018-as On air a párizsi Palais de Tokyo-ban ismét nagyszabású, sokrétű kiállítás volt. Arról szólt, miképpen ad otthont az atmoszféra egészen különféle lényeknek, entitásoknak és energiáknak, melyek interakciója ritmussal és turbulenciákkal írható le. A ritmus kifejező erejére hívta fel a figyelmet, miközben gondolatilag összekapcsolta a szívverés ritmusát, a pókháló vibrációját és a számítógépes nyelvet mint algoritmust. Különféle érzékterületeket megszólítva mutatta be a biológiai és mesterséges hálókkal át- meg átszőtt környezetünket. Egy termet például terráriumként rendezett be, ez volt a Webs of At-tent(s)ion, melyben nyitott fekete ketrecekben pókok szőtték hibrid hálójukat. Egy másik teremben foglalt helyet a Sounding the Air, egy „aeol” hangszer, mely pókselyem szálakból áll, s melyet a levegő mozgása szólaltat meg. A fényekkel bevilágított finom szálak rezonálását érzékeny mikrofonok tették hallhatóvá. Az Algo-r(h)i(y)thms című installáció több hálókompozícióból áll, amelyek levegős építmények és kecses pókhálószobrok egyben, ezt Berlinben 2019 végén újra bemutatta.

„in orbit”

Az Észak-Rajna-Vesztfáliai művészeti gyűjtemény K21 nevű düsseldorfi kiállítótermében találhatóaz in orbit című állandó installációja. Ez nem más, mint egy hatalmas acélból font háló. 25 méter magasan függeszkedik a K21 csarnokszerű belső terében az üvegkupola alatt. Bejárható háló, mely 2013 óta kisebb felújításra és biztonságtechnikai ellenőrzésre szánt szünetekkel megszakítva folyamatosan látogatható.

in orbit, állandó installáció, K21 Ständehaus

Az installáció ökológiai modellje a pókháló. Mégsem az ikonikus pókhálószerkezetet veszi alapul, melynek egyetlen középpontja van, és abból sugarasan ágaznak szerte a szálak, hanem rácsos szerkezetű, mint egy óriási lazán szőtt szövet, amit többszörösen egymásra hajtogattak. Ez a redőzött szövet nem síkban feszül ki, hanem a hajtások mentén három dimenziós térré rétegződik, a rétegek között pedig, mint óriási szappanbuborékok, levegővel telt műanyag gömbök foglalnak helyet, melyeket az argentin művész szféráknak hív. Kettő közülük átlátszó, a harmadiknak tükröződik a gömbfelülete, tükrében az épület gömbszerűen torzított képe látható: az egyszerű és modern Átrium és annak több kisebb-nagyobb ablakszerű nyílása a külvilág és a belső termek irányába, valamit természetesen a látogatók is.

A magasban a szilárd talajt elhagyva belépünk a kifeszített háló terébe, lábunk alatt ettől fogva nem érzünk mást, csak a durva szövetté font acélsodronyt. Egyszerre tíz látogató léphet a hálóba, de ennyi is elég, hogy átéljük, érezzük a háló mozgásán keresztül a többiek jelenlétét. Hisz lépéseinek és mozdulatainak köszönhetően minden szereplő rezgésbe hozza a háló szálait. Aztán, ki nehezen, ki könnyebben, de előbb utóbb mindenki megtalálja az egyensúlyt, amivel a vibrációt koordinálni lehet. Ez nem egyszer több szereplő közös feladata. Itt-ott párnákat helyeztek el a látogató számára, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen, ha akar, hason vagy háton fekve szemlélődhessen, így különféle perspektívákból láthatja az installációt, vagy éppen az épületet. Ég és föld közti lebegés, vagy mintha bölcsőben ringanánk – akár álomba ringatózhatnánk, ha nem telne le közben a tíz perc tartózkodási idő, amit a következő turnus érkezése miatt illik betartani.

A háló, mint modell

»Orbit«: a fogalom az égitestek, így bolygók, aszteroidák és üstökösök kozmikus pályáját jelenti. Míg a bolygók körben keringenek, addig az üstökösök excentrikus elliptikus pályájúak[3]. Ez azért érdekes, mert az installáció is középpont nélküli hálószövet szerkezetű. Az „in orbit” cím kozmikus térben való mozgásra utal, de közelebbről, a szférák jelenléte révén, emberi léptékkel mérve, tevékeny jelenlétünkre utal ökológiai és szociális környezetünkben. A szókapcsolat »in orbit« az angol nyelvben képletes ételemben »ecstatic«, eksztatikusan boldog jelentésű. Az „in orbit” installáció is érzelmeket vált ki, örömet, lelkesedést, de a pókok sokakban félelmet keltenek, hálóik köztudottan a zsákmány megszerzésére szolgálnak. A halász hálója metaforikusan fogva tart és egyben felszabadít, az első tanítványok feladata éppen, hogy emberhalászok legyenek (Lukács 5,1-11), az egyik zsoltárban Isten kiszabadítja az embereket a hálóból (Zsoltárok 31,4). A hálómetafora bár külső veszélyekre is érzékenyít, de meg is mutatja, hol húzódnak az ember személyes határai. Ki tartja fogva a hálóba került embert? Az „in orbit” hálójában töltött idő talán a személyes felelősségre is felhívja a figyelmet.

Saraceno olyan interaktív teret alakított ki, amely szociális értelemben vett háló is. A »háló« szó a digitális korszak (digital age) egyik kedvenc kifejezése, absztrakt összefüggésekre utal, úgyis mint gazdasági, politikai és közösségi kapcsolatok hálójára. Az „in orbit” tehát »web« is. Ahogyan a biológia, az építészet és a művészet Saraceno tevékenységében összekapcsolódnak, úgy a közös munka számára »network«, latour-i értelemben.

ANT (Actor-Network-Theory)

Bruno Latour – akire Saraceno hivatkozik – életműve többféle tudományágat érint, szociológiát, antropológiát és filozófiát. Állítása szerint a digitális technológiák és a adatbankok jelenléte a mindennapi életben és ezek megértése átformálja a gondolkodást, hatással van a viselkedésre, valamint az uralkodó nézetekre, melyek a társadalmi berendezkedést meghatározzák. Hálózatelmélete, az ANT (Actor-Network Theory) olyan kapcsolati rendszerre utal a hálón belül, mely a klasszikus hierarchikus modellhez a `two level standpoint’-hoz képest (az első szinten foglalnak helyet az elemek, a második szinten az őket átfogó egész) egy új hipotézis: ‘one level standpoint’: csak az elemek szintje létezik, mely azonban nagyon összetett. Ha az egyik elem megváltozik, akkor nem szükséges a teljes egészt újraértelmezni, hanem a hatás elemről elemre terjed, a szociális hálóban embertől emberig, illetve embertől intézményig és fordítva. Az ANT tehát a középpont nélküli, nem hierarchikus (distributive) hálózat, illetve társadalmi rend elmélete. Latour példának említi a hangyák közösségét, melyben nincs magasabb rendű struktúra, mely a munkát megszervezi. Ami azt is jelenti (túl azon, hogy angolul az `ant` szó hangyát jelent), hogy a tudós nemcsak emberi társadalmakban gondolkodik[4] .

Aerocene

Az antropológus Tim Ingold szerint nem is annyira a tagjai által (Actor) jellemezhető a háló, hanem a tevékenységükkel. A háló egyes tagjai tevékeny résztvevők, vagyis befolyásolni, formálni tudják környezetüket, mikor is nem a végeredmény fontos igazán, hanem a folyamat, a hálómodellben pedig nem a pont, hanem a vonal (line), mely a pontokat összeköti[5]. Míg a hangyák allegorikus jelentősége abban van, hogy kollaborálnak és megosztják egymás között a munkát, addig a pókoké, hogy testnedveikből olyan szálakat képeznek, melyek a mozgást lehetővé teszik számukra, hisz ők ezeken a szálakon át közlekednek. Ezen felül a környezet érzékelésben is a szálakra hagyatkoznak, a háló szálainak vibrációja jelzésértékű számukra.

Latour és Ingold elméleti felvetései nagyon is támogatják Saraceno munkásságát. A technológiai értelemben vett hálózat és a networking, mint kollaborálás, a szociológiai értelemben vett háló, valamint a biológiai háló Saracenonál nemcsak metafora, hanem modell. Projektjei nemcsak absztrakt szinten fejezik ki a hálót, hanem csakugyan hálók, technikailag, anyagszerűen, organikusan vannak jelen, és változnak, formálódnak.

Látomás és térképészet

Tomás Saraceno tehát olyan építészeti, társadalmi és művészeti koncepcióval rendelkezik, mely az emberre úgy tekint, mint minden más élőlényre: környezetét alakító, környezetére, különös hangsúllyal az atmoszféra ritmusára, mozgékonyságára és a társadalmi változásokra érzékeny résztvevőre.

Projektjei víziószerűek, nemcsak a jelen helyzetet képezik le, de a formálódó és változó világban annak jövőbeli lehetőségeit is megálmodják. Kiállításai ezért mindig egy-egy hosszú távú folyamat részei, egy-egy állomást mutatva be. Az író Tom McCarthy mondja a Mapping it out című kötet előszavában[6] Mellville Moby Dick című regényére (1851), illetve ifjabb Hans Holbein festményére, a Követekre (1533) utalva, hogy az irodalom és a művészet olyan mint a térkép. Az említett képen például a figyelmes szemlélő egy koponyát fedezhet fel, mely csak egy bizonyos ferde szögből látható.

A művészet és az irodalom tudomásul veszi, hogy nincs teljes, összegző tudásunk a világról, hanem különféle perspektívákból kiindulva különféle felismerésekhez jutunk, így a tudás maga is változik a perspektíva változásának megfelelően. Tomás Saraceno művészete is térképészet, nemcsak létező struktúrákat térképez fel, de jövőbelieket, a Föld atmoszféráját, vagy éppen a pókok viselkedését; modellekkel kísérletez és látomásos tájakon navigál.

Illusztrációk: tomassaraceno.org

[1] (https://artportal.hu/magazin/londoni-es-berlini-horizontok-kik-most-a-globalis-muveszeti-szcena-legfontosabb-szereploi/)

[2] A „Cloud cities” című, a kiállításhoz kapcsolódó könyvet (Distanz Verlag, 2011) Hans Ulrich Obrist szerkesztette, akit kurátorok kategóriában a „Londoni és berlini kurátorok” című cikk a művészeti szcéna legfontosabb szereplőinek listáján verhetetlennek nevez (Power 100: 12. hely, Monopol 22. hely).

[3] Információ a NASA honlapjáról, 2020.01.22-én töltöttem le: https://www.nasa.gov/audience/forstudents/5-8/features/nasa-knows/what-is-orbit-58.html.

[4] Bruno Latour: The whole is always smaller than its parts – a digital test of Gabriel Tardes’ monads, The British Journal of Sociology 2012 Volume 63 Issue 4

[5] „When ANT meets SPIDER, Social theory for arthropods” fejezet, in: Tim Ingold: Being alive, Routledge, London 2011 88-94. oldal

[6] Hans Ulrich Obrist (Hg.): Mapping It Out: An Alternative Atlas of Contemporary Cartographies, Thames & Hudson, London, 2014

Szerző: Fráter Veronika

A cikk 2020. 02. 8-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük