Axioart Blog

Az elmúlt évtizedek egyik vitathatatlanul legnagyobb és legnépszerűbb festője 88. életévében járva is töretlenül alkot, de azért a műtermében őrzött félszáz festmény és számtalan grafika sorsa sokakat foglalkoztat. Elsősorban persze Richtert magát.

Az utóbbi évek nagyszabású kiállításai, köztük a mester 85. születésnapját köszöntő párizsi, londoni és berlini show-k, vagy a potsdami Museum Barberiniben rendezett tavalyi tárlategyértelműen igazolták, hogy Richter neve igazi közönségmágnes, a kiállításain garantált a kiugró látogatószám. A művész maga is intenzíven foglalkozik életműve sorsának rendezésével, s a kérdés természetesen a múzeumi szakmát, sőt mint látni fogjuk, Németországban a politikát is foglalkoztatja.

Nem csoda: Richter az utóbbi évtizedek németországi kultúrájának egyik legismertebb követe az egész világon. Gazdag életművének nagyobbik része magángyűjteményeket gyarapít, de ezek egy része is hozzáférhető a nagyközönség számára. A magánmúzeumok közül talán az idén elhunyt neves német műgyűjtő, Frieder Burda baden-badeni múzeuma rendelkezik műveinek legjobb kollekciójával. Richter azonban gondosan odafigyelt arra, hogy munkái közgyűjteményekben is láthatóak legyenek. E művek egy része vásárlás útján, más része adományként vagy tartós letétként került az érintett intézményekbe. A legjobb kollekcióval szülővárosa, Drezda büszkélkedhet, ahol az Albertinum két reprezentatív termében 2004 óta csak az ő 32 munkája látható, s a várossal való szoros kapcsolat fennmaradását az is biztosítja, hogy 2006-ban itt jött létre az életművét dokumentáló, kutató, feldolgozó és népszerűsítő Gerhard Richter Archivum, mely honlapjának tanúsága szerint jelenleg 278 művével, továbbá több mint 70 ezer dokumentummal – levelekkel, könyvekkel, folyóiratokkal, újságcikkekkel, katalógusokkal, stb. – és közel 28 ezer dokumentumfotóval rendelkezik. Viszonylag jól áll művei tekintetében Köln is, ahol Richter 1983 óta él, s ahol 2007-ben díszpolgári címet is kapott. Itt a Ludwig Múzeum őrzi több fontos munkáját, a nagyközönség azonban ezeknél is jobban ismeri a kölni dóm számára tervezett, 2007-ben felavatott üvegablakát. A művész egyik ismert festménysorozatára emlékeztető monumentális, 106 négyzetméteres ablak összesen 11.263 darab 9,6 x 9,6 centis, 72-féle különböző színű négyzetből áll. (Richter egyébként ezekben a napokban is templomablakokon dolgozik, mégpedig a Saar-vidéki Tholey jelenleg felújítás alatt álló bencés apátsági temploma számára. A tervekkel a nagyközönség szeptember 4-én ismerkedhet meg.)

Drezda és Köln mellett persze más német városokban is találkozni lehet műveivel és nem is feltétlenül csak múzeumokban – például Düsseldorfban, ahol az Észak-Rajna-Vesztfáliai Művészeti Gyűjtemények magángyűjtők és alapítványok ajándékaként és letétjeként jutott több értékes munkájához – hanem például egy, eredeti funkcióját már nem szolgáló münsteri dominikánus templomban, ahová a művész tavaly egy hatalmas installációt készített, melynek központi eleme egy inga. Ez az installáció, ami itt webkamerával is megtekinthető, ugyanúgy a művész ajándéka, mint a kölni dóm Richter-ablaka.

A majdani hagyatékért vetélkedő városoktól és intézményektől nem vitatható el a nemes szándék, hogy méltó emléket állítsanak a mesternek, de nyilván szemük előtt lebeg az is, milyen közönségcsalogató attrakcióhoz juttatná őket egy esetleges megegyezés a művésszel. Köln rögtön egy adu-ásznak gondolt javaslattal rukkolt elő: egy Gerhard Richter Múzeum ötletével, amit nem önálló intézményként, inkább a Ludwig Múzeum fiókintézményeként képzelnek el. Fritz Schramma, a város 2000-2009 között hivatalban volt polgármestere nyílt levélben sürgette a jelenlegi városvezetést, hogy sürgősen lépjen ebben az ügyben, mert „más városok már ugrásra készen állnak a rajtvonalnál”. Richter maga túl szerény ahhoz, hangsúlyozta, hogy ő álljon elő ilyen kezdeményezéssel, a városnak kell lépnie. Lehet, hogy Schramma már nem ismeri napra készen a város ügyeit, mert a jelenlegi polgármester, Henriette Reker azonnal reagált és jelezte, hogy ebben a témában már évek óta folynak tárgyalások a művésszel. Konkrét eredmény egyelőre nem született, de a dialógus természetesen folytatódik, tette hozzá. Közben megszólalt maga a művész is, aki hangsúlyozta, hogy szerinte nincsen szükség Richter Múzeumra. „Jobb egy zenekarban játszani, mint szólistaként állni a színpadon”, mondta, s a zenei hasonlat nyilvánvalóvá tette azt a felfogását, hogy munkáit kor- és pályatársaival kontextusba helyezve kívánja inkább láttatni. A kölni városvezetés bizonyára nem örül ennek az állásfoglalásnak, de hangsúlyozza, hogy nem tekinti azt visszautasításnak.

A „saját múzeum” gondolata egyébként a múzeumi szakma képviselőinek többsége számára sem feltétlenül rokonszenves.  Ebben persze nyilván benne van a potenciálisan érintett intézmények félelme egy újabb, minden bizonnyal komoly konkurencia megjelenésétől, de a szakmai érv is jogos, s ez nem különbözik attól, amit Richter maga is mond: a kizárólag egy művésznek szentelt, őt a kontextusból kiragadó múzeum idővel kiesik a diskurzusból, „elárvul”, a „zsenikultusz oltárává válik”, s látogatóinak száma is óhatatlanul visszaesik.

A kölni kezdeményezésre Berlinben is gyorsan felfigyeltek, annál is inkább, mert a német főváros egyelőre eléggé le van maradva a Richter-művekért folytatott versenyfutásban: a Nemzeti Galériamindössze öt, a Rézmetszetkabinet hat munkáját tudhatja magáénak. A berliniek Kölnnel ellentétben nem önálló Richter Múzeumban gondolkodnak, hanem az új Museum der Moderne-ben biztosítanának számára megkülönböztetett figyelmet, és ami ezzel együtt jár, helyet. Ez a múzeum a Nemzeti Galéria krónikus helyhiányát hivatott orvosolni és a jelenleg szanálás alatt álló Új Nemzeti Galéria és a Filharmónia között épül meg – a legfrissebb hírek szerint jelentős késéssel, 2023/24-ig – a neves svájci Herzog & de Meuron építésziroda tervei alapján. (A projekt rendkívül lassan halad, szakmai és lakossági tiltakozások kísérik és a költségek is jócskán elszálltak már az eredetiekhez képest.) Ez az elképzelés önmagában rokonszenves, az a mód azonban, ahogyan most a tervek szerint keresztülviszik, már jóval kevésbé. Monika Grütters kulturális államminiszter ugyanis lényegében a Nemzeti Galéria feje fölött állapodott meg Richterrel arról, hogy a festő az új múzeumban három termet kap műveinek bemutatására. A jóindulatú feltételezések szerint a miniszteri szintű beavatkozásra az ajándékozással összefüggő jogi és adózási problémák megoldása érdekében volt szükség, a szakma ezzel együtt igencsak rossz néven veszi, hogy a miniszter asszony, aki már eddig is túl mélyen avatkozott be az emiatt a háta mögött csak „Mónika-múzeumnak” nevezett új intézmény ügyeibe, most már lényegében a kurátorok feladatát is átveszi. Az adományozás részleteiről és jogi kereteiről még keveset tudni, ezekről további tárgyalásokon születik majd megállapodás. Ellenzéki politikusok nemcsak elvi alapon bírálják a miniszteri beavatkozást, hanem azért is, mert az szükségszerűen az eredeti kiállítási koncepció borulásával jár – aminek megvalósításához már eleve nagyon szűkös volt a – még meg sem épült – hely.

Abban ugyanakkor egyetértés mutatkozik, hogy Richternek a német történelem fontos fejezeteivel is szembenéző, azokat sokoldalúan feldolgozó művei jó helyen és az általa is kívánt társaságban lennének a Nemzeti Galéria részét képező új múzeumban. Erre nemcsak a Galéria saját gyűjteménye a garancia, hanem az is, hogy itt kerül letéti elhelyezésre három igen jelentős magánkollekció, a Marzona-, a Marx- és a Pietzsch-Gyűjtemény. Egidio Marzona gyűjteménye többek között a konceptuális művészetben, a minimal és a land artban nagyon erős, Erich Marx súlypontjait Beuys, Kiefer, Warhol és Twombly munkássága képezi, míg Heiner Pietzsch főként a szürrealistákat és az absztrakt expresszionistákat gyűjti.

A Nemzeti Galériával egyébként akkor vált szorossá Richter kapcsolata, amikor a múzeum a 80. születésnapjára egy rendkívüli sikerű retrospektív kiállítást rendezett, amit az intézmény éléről való 2020-as távozását épp a napokban bejelentő Udo Kittelmann igazgató személyesen kurált. A múzeum ezen kiállítás óta kettőzött erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy bővítse Richter-kollekcióját – úgy tűnik, némi kormányzati hátszéllel most sikerül célba érniük.

Szerző: Emőd Péter

A cikk 2019. 09.02-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.

Ellopták a világhírű brit graffitiművész, Banksy egyik alkotását a párizsi Pompidou Központ földalatti parkolója bejárati fémtáblájának hátoldaláról.

Az egyik legjelentősebb kortárs képzőművészeti kiállítóhely kedden tett feljelentést lopás és rongálás címén. Az alkotáson egy, a kezében ceruzát magasba emelő, a fején szájkosárral letakart patkány látható. A stencil 2018. június 25-én jelent meg a táblán, és Banksy másnap az Instagram oldalán jelezte, hogy az ő alkotása – emlékeztetett a Pompidou Központ, amely azt feltételezi, hogy a fémtáblából kifűrészelték azt a darabot, amin a graffiti látható. 

“Nem mi vagyunk a mű tulajdonosa, ezért rongálás miatt tettünk feljelentést” – jelezte a kulturális intézmény.

A graffitihez egy felirat is tartozik: “Fifty years since the uprising in Paris 1968. The birthplace of modern stencil art” (Ötven évvel az 1968-as párizsi lázadás után. A stencilművészet bölcsője). 

A Pompidou Központ nem sokkal a graffiti felfedezése után plexiüveggel bevonta a stencilt, amelyet 2018 júliusában próbálták meg először ellopni, de akkor az intézmény körül járőröző biztonsági őrnek sikerült elijesztenie a rongálót. 

A világ egyik leghíresebb utcaművészének, Banksynek – akinek az alkotásai a művészeti aukciókon óriási összegekért kelnek el – a műveit rendszeresen ellopják. Januárban azt a stencilt vitték el, amellyel a párizsi Bataclan koncertteremben 2015-ben elkövetett terrortámadás áldozatainak állított emléket. A koncerthelyszín egyik oldalsó vészkijáratára festett alkotás egy gyászoló fiatal nőt ábrázolt. A festményt kivágták és eltávolították az ajtóról.

A graffitiművész kilétét szűk baráti körén kívül senki sem ismeri. Művei nagyvárosok közterein, utcáin, falain, kapuin jelennek meg, jellegzetes stílusát könnyen fel lehet ismerni. 

A művész első munkái a 90-es évek elején szülővárosában, Bristolban tűntek fel vonatszerelvényeken és falakon. A 2000-es évektől lépett alkotásaival a szélesebb közönség elé, és már világszerte otthagyta a névjegyét.