A nagyközönség előtt is megnyílt a Maurer Dóra tanítványai című tárlat Londonban
Június 29-én a londoni magyar nagykövetségen, a brit és a nemzetközi sajtó jelenlétében nyílt meg a Maurer Dóra tanítványai című tárlat, amelyet augusztus 12. és szeptember 19. között a nagyközönség is megtekinthet a Covent Gardenben, a David Kovats galériában.
“A kiállítás a Hinton Magazine szerint világos és átfogó képet ad a magyar kortárs képzőművészetről. A tárlat kulcsfigurája az ikonikus művész, Maurer Dóra, aki hatással volt a mai magyar képzőművészetre, és aki olyan művészek generációit nevelte fel, akik továbbviszik az örökségét és gazdagítják a nemzeti képzőművészeti szcénát.”
“Két éve, 2019 augusztusában nyitott meg a Tate Modernben Maurer Dóra önálló tárlata a Külgazdasági és Külügyminisztérium támogatásával. Most az a célunk, hogy megmutassuk, hogyan inspirálta Maurer tanárként a kortárs magyar művészetet. Ebben nagyszerű partnereink a képzőművészeti vásár műfaját Budapesten meghonosító, idén 10 éves Art Market Budapest és a Dobossy Aukciósházból is ismert Kováts Dávid, aki saját galériájával tavaly robbant be a londoni köztudatba” – mondta Vincze Máte, a londoni kulturális intézet igazgató.
Maurer Dórát a kísérletezésre való nyitottság, segítőkészség, közvetlenség jellemzi, hiszi, hogy a művész stílusa a megfigyelési folyamatok eredményeként fejlődik. A fiatal művészek felé tanúsított nyitottsága magyar művészek generációit inspirálta, akik tudásért, tanácsért, támogatásért fordultak hozzá – írja a tárlattal kapcsolatban a Little Observationist portál.
A szervezésben a Londoni Magyar Kulturális Központ partnerei az Art Market Budapest, az EDGE Communications, a David Kovats Gallery és a londoni CCI Comms voltak. A kiállításon többek között Chilf Mária, Cserny Márton, Nagy Barbara, Szegedy-Maszák Zoltán, valamint Wolsky András művei láthatók.
Nagyjából 100 millió dollárt (30,1 milliárd forintot) érő Picasso-műveket árverez el idén ősszel a Sotheby’s aukciósház Las Vegasban.
A szállodákat és kaszinókat üzemeltető MGM Resorts International tulajdonában lévő 11 alkotást október 23-án árverezik el minden idők egyik legnagyobb értékű Picasso-aukcióján. A licit egyik különlegessége, hogy a Sotheby’s a tervek szerint megidézi híres New York-i árverési csarnokát a Bellagio hotelben.
A világhírű hotel és kaszinó büszkélkedhet a város egyik legkiválóbb művészeti galériájával. Az árverésre kerülő alkotások egy része a hotel Pablo Picasso spanyol festőről elnevezett éttermét díszíti.
Enteriőr a Bellagio Hotelből. Forrás: Sotheby’s és MGM Resorts.
Az MGM Resorts vezető munkatársa, Ari Kastrati szerint azért adják el a műveket, hogy új, sokszínűbb alkotásokat vásároljanak és a kevéssé reprezentált közösségekből származó művészek munkái is helyet kapjanak a hotel pazar gyűjteményében.
Az októberi licit egyik fénypontja az 1938-ból való Femme au Béret Rouge-Orange című alkotás lesz, amely Picasso egyik utolsó munkája múzsájáról és szerelméről, Marie-Thérese Walterről. A kép leütési árát 20-30 millió dollár közé becsülik.
Pablo Picasso: Femme au béret rouge-orange (1938). Forrás: Sotheby’s
A tételek között szerepel a spanyol művész két nagyobb festménye 1969 és 1970 közöttről, az Homme et Enfant (20-30 millió dollár) és a Buste d’Homme (10-15 millió dollár). Mindkettő szerepelt Picasso 1970-ben, az avignoni pápai palotában rendezett kiállításán, amelyet kései pályafutása legjelentősebb tárlataként tartanak számon.
Az érdeklődők a Nature Morte au Panier de Fruits et aux Fleurs című alkotásra is licitálhatnak. A 10-15 millió dollárra becsült csendéletet Picasso 1942-ben festette Párizs náci megszállása idején.
Pablo Picasso: Nature morte au panier de fruits et aux fleurs (1942). Forrás: Sotheby’s
Az októberi aukciót, amely a Las Vegasban valaha tartott legnagyobb szépművészeti árverés lesz, a “világ legkitűnőbb luxuscikkeit” felvonultató négynapos kiállítás is kísérni. Az aukciósház szerint a tárlaton szereplő autókat, ékszereket, karórákat, kézitáskákat és egyéb cikkeket október végén fogják elárverezni.
Az életmű valamennyi korszakát átfogó mintegy 80 műalkotás augusztus 27-november 14. között lesz látható a Magyar Nemzeti Galériában.
Azt, hogy a kortárs képzőművészet legnagyobb mai sztárjai közül kiknek a neve fog ugyanilyen fényesen – vagy akár még fényesebben – ragyogni száz, vagy ötszáz év múlva is, lehetetlen megjósolni, de azért elég széles körű egyetértés van abban, hogy Gerhard Richter igen nagy valószínűséggel közéjük fog tartozni. A 89 éves, festői életművét az elmúlt hónapokban lezártnak nyilvánító drezdai születésű mesternek ez lesz az első nagyszabású egyéni tárlata Budapesten.
A hír abban az értelemben nem jött váratlanul, hogy a Szépművészeti Múzeum egész sorozatot szentelt a németországi képzőművészet legfontosabb második világháború utáni, „klasszikus kortárs” mestereinek, amiben előbb, 2012-ben, Günther Ueckernek, két évvel később Jörg Immendorffnak, majd 2017-ben Georg Baselitznek rendezett a „tétet” fokozatosan emelő tárlatokat, s e sor végére valóban Richter kívánkozott, de annyiban mégis váratlan a hír, hogy a posztpandémiás – vagy még mindig pandémiás – időszak nem kedvez a nagyszabású vendégkiállításoknak; a múzeumok most inkább saját készletükből válogatják az időszaki kiállítások anyagát is. Ez persze egyáltalán nem baj, de ebben a környezetben a szokottnál is nagyobb figyelem irányulhat egy ilyen, ma ritkának számító bemutatóra. Aminek időzítése egyébként is jól sikerült, hiszen Richter mostanában akkor is a figyelem középpontjában áll, ha nem is vesz ecsetet a kezébe – ceruzát azért szerencsére még vesz – hiszen a közelmúltban két, nálunk is látható filmnek is a főszereplője volt. Az egyiknek inkább akaratán kívül – Florian Henckel von Donnersmarck Mű szerző nélkül című 2018-as mozija ugyanis lényegében az ő életét dolgozza fel, anélkül, hogy megnevezné őt, aminek kapcsán Richter erőteljes nemtetszésének adott hangot – anélkül egyébként, hogy megnézte volna az alkotást. A másik viszont, ami a Gerhard Richter, a festő címet viseli, dokumentarista eszközökkel dolgozza fel életét és munkásságát, és ebben természetesen ő maga is megszólal. Ez már önmagában is kisebbfajta szenzáció, mert Richter, ha csak teheti, kerüli a nagy nyilvánosságot. Ez a mozi jóval korábban, 2011-ben született, de valamilyen rejtélyes okból csak idén jutott el Magyarországra és a mostani kiállítás fényében forgalmazója most elmondhatja, hogy az időzítés jól sikerült.
A tárlat az előzetes ismertető szerint a 60-as években készült ikonikus fotófestményekkel indít majd – sokak számára mindmáig ezek a művek jelentik a figurális és az absztrakt festészetben egyaránt otthonosan mozgó művész munkásságának csúcsát – de nem hiányoznak a legismertebb kolorisztikus absztrakt művek sem, sőt láthatóak lesznek Richter legfrissebb, „festészet utáni” korszakának ceruzarajzai is, amiket a művész eddig még nem sok helyen állított ki. A Bódi Kinga művészettörténész által kurált tárlat a drezdai Gerhard Richter Archivummal, a művésszel és kölni műtermével szoros együttműködésben jön létre; a műveket hazai és nemzetközi köz- és magángyűjtemények kölcsönzik.
Három friss információt kaptunk a Magyar Nemzeti Galériától, amelyek még izgalmasabbá tehetik az amúgy is rendkívüli érdeklődésre számot tartó tárlatot:
A kiállításon egy olyan rajzsorozat is szerepel majd, amelyet Richter kifejezetten erre az alkalomra készített; ebből adódóan a nagyközönség ezeket a munkákat itt láthatja először.
A kiállítás földszintjén egy gazdag, 60 darabos válogatás lesz látható azokból a Benjamin Katz fotóművész által készített felvételekből, melyek kölni műtermében, munka közben örökítik meg a művészt.
A Gerhard Richter, a festő című, írásunkban is említett filmet a tárlaton is vetíteni fogják.
A vészkorszak vége óta eltelt háromnegyed század sem volt elég a zsidó tulajdonosaiktól lefoglalt, elrabolt, vagy messze áron alul eladni kényszerített műtárgyak egy része sorsának igazságos rendezésére. Az 1998-ban 44 ország képviselői által elfogadott Washingtoni Alapelvek ugyan felgyorsították a folyamatot, de az ügyek rendezése továbbra sem mindig azonos mércével történik.
A sajtóban még mostanában is szinte naponta jelennek meg hírek a vészkorszakkal összefüggő, lezáratlan restitúciós ügyekről; egy részük bíróságon dől el, másokban peren kívüli megegyezés születik; egyes országok nagyobb lélegzetet véve próbálnak az ilyen ügyek végére járni, másutt inkább húzzák az időt. Előbbire jó példa most Hollandia, ahol olyan döntés született, hogy azok az egykori tulajdonosaiktól elrabolt műkincsek sem maradhatnak a közgyűjteményekben, amelyekre nem nyújtottak be restitúciós igényt; ezeket a zsidó kulturális örökséggel foglalkozó intézmények kapják meg. Hollandiában egyébként működésének közel 20 éve alatt a restitúciós bizottság 163 ügyet tárgyalt; ezek együttesen 1620 műtárgyat érintettek, s alig több mint egyharmadukról született az egykori tulajdonosok számára kedvező döntés.
Franz Marc: Rókák, 1913, olaj, vászon, 87 x 65 cm, forrás: Wikimedia Commons
Két hónappal ezelőtt számoltunk be egy nagy hullámokat vert németországi ügyről, melyben a düsseldorfi Kunstpalast, pontosabban fenntartója, Düsseldorf városa egy igazi remekmű, Franz Marc Rókák című festményének az eredeti tulajdonos örököseinek történő visszaszolgáltatása mellett döntött, annak ellenére, hogy a Németországot a zsidóüldözés miatt elhagyni kényszerült gyűjtő ki tudta csempészni a képet az országból és végül Amerikában értékesítette azt. Ez a döntés, ha precedenst teremt, számos új restitúciós igény bejelentésének alapja lehet. Írásunk megjelenése után néhány nappal kiderült azonban, hogy a városi közgyűlés döntésével az ügyben még nem mondatott ki a végső szó, mert a helyi ügyészséghez feljelentés érkezett, ami a döntést előkészítő szakembereket és a közgyűlés – egyhangú döntést hozó – tagjait hűtlen kezeléssel vádolta meg. Emiatt a közgyűlés határozatának végrehajtását felfüggesztették annak megállapításáig, hogy valóban fennáll-e a hűtlen kezelés gyanúja. Az örökösök ügyvédje a feljelentést időhúzó politikai manővernek minősítette és jelezte, fennáll a veszélye, hogy az egyik, 91 éves örökös nem éri meg a kép visszaszolgáltatását. Az ügyészség viszont példásan gyors munkát végzett és elutasította a feljelentést, mondván, a rendelkezésére bocsájtott iratok alapján nem állapítható meg a hűtlen kezelés kezdeti gyanúja, enélkül pedig nem indítható az ügyben bűnügyi eljárás. Most tehát úgy tűnik, véglegesen elhárultak az akadályok a festmény visszaszolgáltatása elől. Arról továbbra sincs hír, milyen tervei vannak az örökösöknek a 15-30 millió euróra becsült alkotással. Nem került nyilvánosságra az sem, kik voltak a feljelentők, de az biztos, hogy nem ők voltak az elsők, akik ilyen módon próbálták megakadályozni vagy legalábbis lassítani egy restitúciós döntés végrehajtását. Ugyanez történt például még 2006-ban Berlinben, ahol a tét egy még értékesebb festmény, Ernst Ludwig Kirchner 1913-as Berlini utcai jeleneténekvisszaadása volt Alfred Hess műgyűjtő örököseinek. A feljelentés itt is hűtlen kezelésről szólt, s azt ugyanúgy elutasították, mint a mostani düsseldorfit. Az örökös a visszakapott képet New Yorkban árverésre bocsájtotta, ahol az rekordáron, 38,1 millió dollárért kelt el. Új tulajdonosa Ronald Lauder; a mű a hozzá köthető New York-i múzeumban, a Neue Galerie-ben látható. A hullámok azonban azóta sem ültek el; a képet 2006-ig birtokló berlini Brücke Múzeum baráti köre a restitúciós döntést botrányosnak tartja és a kép visszaadását követeli a berlini múzeum részére.
Ernst Ludwig Kirchner: Berlini utcai jelenet, 1913, (121 x 95 cm). Forrás: Wikipedia
Bár a washingtoni konferencia igyekezett a restitúcióhoz egységes szempontrendszert adni, maga is elismerte, hogy az elvek kidolgozásában résztvevő államok jogrendje különböző lehet és minden országnak saját jogrendjét szem előtt tartva kell eljárnia. Ezért nem véletlen, hogy egymáshoz nagyon hasonló ügyekben is eltérő döntések – adott esetben ítéletek – születhetnek, sőt, ez még ugyanazon ügy keretein belül is előfordulhat. Nem ritka ugyanis, hogy egy-egy egykori magángyűjtemény azonos módon és időben eladni kényszerített, tehát a restitúció szempontjából elvben azonos megítélés alá eső darabjait ma különböző országok múzeumaiban őrzik. Az egyik országban mégis visszaszolgáltatják a műveket, míg a másikban nem. (Előfordulhat persze, hogy a különböző kimenetelre nem annyira az eltérő jogrend van hatással, hanem a feleket képviselő ügyvédek munkájának eltérő eredményessége.) Fenti megállapítás friss példákkal is illusztrálható – a példák annyiban frissek, hogy az érintett ügyekben az elmúlt hetekben új fejlemények történtek; maguk az ügyek régóta húzódnak és egészen bizonyos, hogy a mostani döntésekkel sem zárulnak le végérvényesen.
Az egyik ilyen ügy főszereplői az egykoron ismert ügyvéd és műgyűjtő, a nácik elől 1940-ben Párizsból Dél-Franciaországba menekült és egy évvel később ott elhunyt Armand Isaac Dorville kollekciójának párizsi és berlini múzeumokban őrzött darabjai. Dorville 450 tételt, köztük Delacroix, Rodin, Carpeaux, Renoir, Manet, Degas, Bonnard, Vuillard, Signac és Caillebotte munkáit tartalmazó kollekciója a gyűjtő halála után, 1942 júniusában egy nizzai szállodában tartott aukción került értékesítésre. A francia rendőrség, amikor az utolsó pillanatban értesült Dorville zsidó származásáról, egy fasiszta aktivistát nevezett ki hagyatékának kezelésére, aki Nizzába érkezvén azonnal lefoglalta az aukció bevételét. Később viszont kiderült, hogy Dorville és több közeli hozzátartozója is kitüntetéseket kapott az I. világháborúban szerzett érdemeiért, ami viszont mentesítette őket a vagyonuk elkobzásának alapjául szolgáló rendelkezések hatálya alól. És bár örökösei ezért egyéb vagyontárgyait megtarthatták, az árverésen értékesített műtárgyak bevételét zárolták és csak azok az örökösök kapták meg belőle részüket, akik 1947-ben életben voltak. Az azon családtagokra eső rész, akik nem élték túl Auschwitz poklát, sohasem került vissza örököseikhez.
Camille Pissarro: La Roche-Guyon-i tér, 1867 (50 x 61 cm)
A Nizzában árverezett művekből ma 21 képezi francia közgyűjtemények tulajdonát; 12 a Louvre-ban található, a többin a Musée d’Orsay és négy vidéki múzeum osztozik. A restitúciós ügyekben illetékes testület mindmáig elutasította az örökösöknek a művek visszaszolgáltatására vonatkozó igényét, mondván, hogy a művek értékesítése nem kényszer hatása alatt történt. A Louvre, ami a nála őrzött műveket közvetlenül a nizzai árverésen szerezte meg, annyit ajánlott fel az örökösöknek, hogy az akkori áron visszavásárolhatják a műveket. Ezt az ajánlatot ők visszautasították és egy olyan sztárügyvédhez, Corinne Hershkovitch-hoz fordultak, aki már több restitúciós pert nyert a francia állammal, illetve intézményeivel szemben. Az ügyvéd már be is perelte a kulturális minisztériumot és az érintett múzeumokat; az első tárgyalásokat szeptemberre tűzték ki.
Németországban a néhány éve előkerült Gurlitt-gyűjteményben találtak olyan festményeket, melyek eredetileg Dorville tulajdonában voltak. (Az 1.500 műtárgyat számláló, évtizedekig titkolt gyűjtemény előkerüléséről és további sorsáról többek között itt és itt írtunk.) A Gurlitt-gyűjteményt átvizsgáló szakértői csoport három ilyen festményt azonosított, és ezeket át is adták a néhai gyűjtő örököseinek. Egy 1961-es vásárlás eredményeképp a La Roche-Guyon-i tér című Pissarro-festmény is Berlinbe, az Alte Nationalgalerie-be került a Dorville-gyűjteményből. A Porosz Kulturális Örökségvédelmi Alapítvány a festmény tulajdonjogát átadta az örökösöknek, s egyúttal megállapodott velük abban, hogy a mű továbbra is a múzeumban marad; a megállapodás részletei nem kerültek nyilvánosságra.
A másik ügyben, az egykor a Berlini Állami Művészeti Könyvtárat igazgató Curt Glaser gyűjteménye ügyében még több ország – Hollandia, Németország, Svájc, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok – érintett. Glaser, akit 1933-ban mozdítottak el posztjáról zsidó származása miatt, csakhamar az USÁ-ba emigrált, előtte azonban két aukció keretében értékesítette gyűjteményének legnagyobb részét. Glaser 1943-ban hunyt el és örökösei az elmúlt évtizedekben számos erőfeszítést tettek a világban szétszóródott gyűjtemény legalább részleges visszaszerzésére. A képlet viszonylag egyszerűnek tűnt, hiszen nyilvánvalónak látszott, hogy Glaser a gyűjteményt azért adta el, mert egyrészt nem is vihette volna magával az USÁ-ba, másrészt meg kellett teremtenie a kivándorlás és az amerikai letelepedés költségeinek fedezetét. 2007 óta számos intézmény, így az előbbi ügyben már említett Porosz Kulturális Örökségvédelmi Alapítvány, a kölni Ludwig Múzeum, a Holland Restitúciós Bizottság és Bázel városa is lemondott a hatáskörükbe tartozó, egykor Glaser tulajdonát képező műtárgyak tulajdonjogáról és vagy visszaszolgáltatta vagy újból megvásárolta azokat. Hasonló módon járt el több magángyűjtő is. Különösen érdekes a bázeli történet, 12 évvel ezelőtt ugyanis még elutasították a restitúciós igényt, tavaly viszont nem publikus összegű kompenzációt fizettek az örökösöknek. Ez az összeg nyilvánvalóan jelentős volt, hiszen a megállapodás részeként a helyi Kunstmuseum megtarthatott számos papíralapú munkát az egykori Glaser-kollekcióból, köztük Munch, Kirchner, Matisse, Beckmann, Rodin és Chagall alkotásait, melyek értékét több, mint kétmillió dollárra becsülik.
Abraham Bloemaert: Mózes vizet fakaszt a sziklából, 1596, olaj, vászon, 79,7 x 108 cm, a Metropolitan Museum of Art, New York jóvoltából
Két amerikai múzeum, a New York-i Metropolitan Museum of Art és a bostoni Museum of Fine Arts azonban megmakacsolta magát – ők nem látják bizonyítottnak a kényszer alatt történt eladást, pontosabban azt, hogy ennek kizárólagos kiváltó oka Németország fasizálódása, az ország elhagyásának elkerülhetetlensége volt. Mióta az USA elfogadta a Washingtoni Alapelveket, ez a két múzeum is több restitúciós igényre adott pozitív választ, ezúttal azonban nem tartják indokoltnak, hogy lemondjanak Abraham Bloemaert 1596-os, illetve Joachim Anthonisz Wtewael 1612-es festményéről. Megítélésük szerint nem bizonyítható, hogy Glaser kényszer alatt cselekedett, vagy hogy nem rendelkezhetett szabadon a képekért kapott, az akkori piaci helyzetben elfogadhatónak mondható összeggel. Véleményük szerint a gyűjtemény eladásában egy magánéleti esemény, nevezetesen első felesége 1932-ben bekövetkezett halála is szerepet játszhatott.
David Rowland, a Glaser-örökösöket képviselő New York-i ügyvéd szerint az egész történet egy „restitúciós rulett”, amiben a siker esélyét nagyban meghatározza, hová kerültek a műtárgyak az egyes gyűjteményekből. Hogyan lehetséges, kérdezi, hogy a hollandok, a svájciak és a németek szerint a képek eladására kényszer hatására került sor, a két amerikai múzeum szerint pedig nem?
Amit a két múzeum eddig ajánlott, azzal az örökösök aligha vannak kisegítve. Eszerint a képek mellé olyan tájékoztató szöveget tesznek ki, ami méltatja Glaser művészettörténeti érdemeit, emlékeztet rá, hogy állását az új náci kormány antiszemita politikája miatt vesztette el és utal arra is, hogy gyűjteményének eladása a németországi politikai helyzettel és személyes okokkal is magyarázható. Ez utóbbi az, amit az örökösök továbbra is vitatnak.
A legfrissebb hír Berlinből érkezett és arról szól, hogy a restitúciós ügyekben javaslattevő jogkörrel rendelkező Tanácsadó Bizottság nem javasolja, hogy a Stadtmuseum Berlin kiadja a holokauszt áldozatául esett Robert Graetz textilnagykereskedő örököseinek Lovis Corinth Alfred Kerr újságíróról készített 1907-es portréját. A bizottság álláspontja szerint kevés bizonyíték támasztja alá, hogy Graetz a zsidóüldözés miatt vált meg a festménytől, továbbá elképzelhető – és itt következik egy viszonylag ritka elem a restitúciós állásfoglalások indoklásában –, hogy a képre egy korábbi tulajdonosa Graetznél nyomósabb indokkal tarthatna igényt. Graetz ugyanis azt Leo Nachtlicht zsidó építésztől vásárolta, aki 1942-ben halt meg Berlinben; feleségét később deportálták és meggyilkolták. A kép tulajdonosváltásának időpontja ismeretlen, de nem zárható ki, hogy arra 1933. január 30. után került sor, és ha ez így van, akkor Nachtlicht már igen nagy valószínűséggel a náci hatalomátvétel miatt érezte úgy, hogy meg kell válnia a képtől, azaz arra az ő örökösei is igényt tarthatnak. A bizottság állásfoglalása ugyan nem kötelező érvényű, ám nemigen fordul elő, hogy a jelenlegi tulajdonosok döntése szembemegy azzal, így a festmény vélhetően Berlinben marad.
