Victor Vasarely hosszú ideig a gyűjtők és a múzeumlátogatók egyik nagy kedvence volt, majd a századvég közeledtével szinte eltűnt a radarról. Az utóbbi években viszont újabb reneszánsza zajlik. Mi változott a megítélésében és az árakban? Neve összeforrt az 1960-as években rendkívül kedvelt, majd az érdeklődés homlokteréből lassan kiszorult op-arttal, amit sokan már temetni kezdtek, mint múló divatjelenséget. Vasarely népszerűségére, műveinek keresettségére – tekintettel, hogy ő volt ennek az irányzatnak az „atyja”, legismertebb képviselője – ez már akkor is jelentős negatív hatással lett volna, ha nem lettek volna „súlyosbító mellékkörülmények” – ám ilyenekből több is akadt. Az egyik, némileg paradox módon, Vasarelynek abból a jó szándékú és tiszteletreméltó felfogásában gyökeredzett, hogy „demokratizálja” a művészetet. „Szociális művészetről álmodom. Hiszem, hogy az emberben mély vágyódás él a kép iránt” – hangoztatta többször is, s annak érdekében, hogy művei széles körben, az átlagos anyagi körülmények között élők számára is hozzáférhetőek legyenek, számtalan grafikáját magas példányszámú sorozatban terjesztette, miközben jellegzetes motívumai a sálaktól a teáscsészékig nagyon sok hétköznapi fogyasztási cikken is megjelentek. Vasarelynek ezzel a felfogásával függ össze az is, hogy …