Axioart Blog

„Most pedig vége a szép időknek” – egy korszak egyszer csak váratlanul véget ért. Egy korszak, amelyet a magyar műkereskedelem – benne elsősorban az aukciós piac milliárdos gazdasági vidékké fejlődése – tett karakteressé és történetileg is fontossá. A zabolátlan, pénzben fürdő, ellenőrizetlen, majdhogynem misztikus árverések és galériás eladások időszakának búcsút kell mondanunk.

Elérkezett a pénzmosás megelőzését célzó (kényszer)intézkedések ideje, melyek eljövetele az EU 5. sz. pénzmosás elleni direktívájának közzététele óta az érintettek előtt is ismert kellett legyen.

A tény: a 2017. évi LIII. törvény a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről és megakadályozásáról 2020. január 10-től alkalmazandó a műkereskedelemben is. Hatálya alól a műtárgyak tárolása sem kivétel (lásd: freeportok, ha nálunk alapítani szándékoznak ilyet).

A lépés nem előzmények nélkül való. Aki még emlékszik Marcosra, a Fülöp-szigetek elnökére és feleségére, Imeldára, az tudja, hogy voltak korábban is méretes, világot felháborító stiklik. A lopott holmik gátlástalan áruba bocsátása, a nagy aukciósházak újabb gyakorlatai (például a harmadik fél vételi garanciája) megerősítették e terület komplex, pénzügyi-szolgáltatói jellegét. Ez ellenkezik az anonimitás hagyományos kereskedői követelményével, és valóban ellenőrzésért kiált.

Itthon a Lehmann és az ikertornyok be/ledőlése után tervezték ezt a műkereskedelem ellenőrzésében, de miért, miért nem, művészeti piacunkra nem terjesztették ki a „nagy készültséget”. Talán mert akkor még nem úsztunk úgy a pénzben, mint most? Akkor egy tízmilliós tétel még házborzongató volt, tavaly óta már szinte megszokott.

Az általános támadásra jellemző, hogy még a Brexit lázában égő, az EU-tól távolodó Angliában is – sokak meglepetésére, a piacot kellemetlenül érintve – idén, a magyar jogszabállyal azonos napon hatályba léptetve vezettek be hasonló rendszabályokat, 10 ezer fontos határvonalat meghúzva. Ott már lezajlottak az első nagy árverések, látszólag gond nélkül, de a rendelkezések a kereskedők komoly ellenérzését váltották ki.

Mi történt eddig nálunk? Nézem a honlapokat, keresem az új rendelkezések kívánalmainak megfelelő tájékoztatókat, de az elérhető ÁSZF-ekben (Általános szerződési feltételek) – a BÁV-ot kivéve – lapzártakor utalást sem látok arra, hogy valami alapjaiban megváltozott volna. Igaz, a fogyasztói jogokra (elállás) vonatkozó rendelkezést sem iktatták be az árverési vagy vásárlási feltételek közé. Lehet, hogy a nagy, májusi árverésekre már megszületnek az új ÁSZF-ek, de a jogszabály már két hónapja hatályos. Születhettek közben is eladások, de hogyan? Törvényt sértettek-e az eladók, a vevők, a galériák? A törvény 6/A. § szerint: „Üzleti kapcsolat létesítése esetén a szolgáltató köteles elvégezni és írásban rögzíteni az ügyfél-átvilágítás érdekében az ügyfél kockázati szintbe történő besorolását.” Ehhez a kilométer hosszan felsorolt adatok (név, anyja neve, születési hely, adószám, szerződés típusának megjelölése, cégek esetében még cifrábban: bejegyzés, képviselet, tényleges tulajdonos megnevezése stb.) rögzítését kell elvégezni és dokumentálni. Hogyan adhatott megbízást valaki februárban egy ötmilliós festmény májusi aukciós eladására vagy vettek meg például egy nagy értékű kerámiát mostanában?

Mindenki számára, aki ebben az iparágban tevékenykedik, immár kötelező egy belső szabályzat kidolgozása és elfogadása, amely szerint a törvény 65. § (11) bek. alapján: „A kulturális javak (műalkotások, régiségek) kereskedelmével foglalkozó szolgáltatót a kereskedelmi hatóság a belső szabályzatának jóváhagyásával egyidejűleg nyilvántartásba veszi.” Vajon kit vett már nyilvántartásba a kereskedelmi hatóság? A nyilvántartásba vétel fontos lépés: „Kizárólag a nyilvántartásban szereplő árukereskedő fogadhat el hárommillió forintot elérő vagy azt meghaladó összegű készpénzfizetést.”

A nem kereskedőket pedig tájékoztatni kellene kötelezettségeikről és jogaikról is (adatkezelés, a személyes iratokról való másolatkészítés, belső szabályzatok esetleges megtekintésének joga). Ebben sem láttam változást.

A törvény az árakhoz és a forgalom volumenéhez képest alacsonyan húzta meg határvonalakat. Nem lesz mód többé arra, hogy műalkotást, régit vagy újat, anonim módon vegyen valaki a kereskedelemben, ha a szerződése – ez mind adásvételi szerződéshez kötött – értéke meghaladja a 3 millió forintot. Névtelenség kizárva, az ügyfél átvilágítása kötelező. Eladási megbízás esetén nagyvonalúbb, 4,5 millió forintos határ lépett hatályba. A jogalkotó gondolt a darabonkénti, időben elhúzódó megbízásokra is: az átvilágítást akkor kell elvégezni, amikor a megbízások értéke eléri a határt.

A legfontosabb: a fizetés, az ellenérték elfogadása ugyanúgy ellenőrzést követően történhet, mint a szerződéskötés. Szükséges a „pénzeszköz forrásának igazolása” is. A felelősséget a műkereskedőre telepítik.

Rendezettebb lesz-e a piac? Ezt még nem tudni. De az bizonyosra vehető, hogy az eddigi praktikákat sutba kell dobni. A névtelenséget a – részleges – ellenőrzöttség váltja fel.

Szerző: Gyárfás Péter

Művészeti aukciós piac a németajkú országokban 2019-ben

Németország, Ausztria és Svájc a globális aukciós műkereskedelemből hagyományosan jóval kisebb szeletet tud kihasítani magának, mint amilyen pozíciót a művészet „termelésében” és „fogyasztásában” évszázadok óta kivívott, és tart meggyőzően ma is. A számok sokatmondók: míg az aukciók 200 legnagyobb forgalmat bonyolító művészének 8 százaléka és a világ 200 legismertebb műgyűjtőjének 9 százaléka e három országhoz kötődik (az Artprice és az ArtNews statisztikái szerint), addig a nemzetközi aukciós piac évi 12–18 milliárd dolláros forgalmából együttesen is csak alig több mint 3 százalékkal részesednek. 

A legnagyobb nemzetközi aukciósházak, a Christie’s és a Sotheby’s – miközben persze az itteni gyűjtőkhöz fűződő kapcsolataik ápolására nagyon odafigyelnek – Németországban és Ausztriában egyáltalán nem árvereznek, míg svájci művészeti aukcióikon kizárólag helyi művészek munkáit viszik kalapács alá. Utóbbit az magyarázza, hogy míg a német és az osztrák képzőművészet sztárjai Dürertől Kirchnerig, Klimttől Richterig globális keresletnek örvendenek, a legdrágább svájci festők, így Ferdinand Hodler és Albert Anker műveit főleg helyi gyűjtők vásárolják, ezért hozzájuk „házhoz kell menni”. A három piacot tehát a „nagyok” lényegben átengedik a helyi aukciósházaknak, miközben az itt begyűjtött csúcsműveket New Yorkban és Londonban adják el. S ha ezért e három országban ritkán születnek is a világsajtó ingerküszöbét átlépő eredmények, tevékenységüknek, különösen Svájcban, nagyon erősek a nemzetközi dimenziói, azaz a beadók és a vásárlók között is nagy számban és arányban vannak jelen külföldiek – nemritkán magyarok. Ez persze azt is jelenti, hogy a globális trendek ide viszonylag gyorsan begyűrűznek, és a piac jelenleg ezekben az országokban is lejtmenetben van. 

A legmagasabb árak többnyire Svájcban születnek – Ferdinand Hodler egy-egy monumentális alpesi panorámájáért a csúcsévekben 10 millió frank feletti összegeket is fizettek –, de tavaly itt is már „csak” 6,4 millió frank volt a legmagasabb leütés, miközben a globális TOP 100-ba ennek az összegnek a duplájával sem lehetett bekerülni. Az egymilliós küszöböt a múlt évben Svájcban 10, Németországban 5, Ausztriában pedig 2 képzőművészeti tétel ára lépte át. Míg Ausztriában a legfelső árkategóriában csak két ház, a Dorotheum és az Im Kinsky rúg labdába, a másik két országban szélesebb a mezőny: a tavalyi TOP 10-es leütéseken Németországban három, Svájcban pedig hat árverezőház osztozott. Németországban a müncheni központú Ketterer tavaly meg tudta erősíteni vezető szerepét, és ráadásul a kedvezőtlen piaci helyzetben is növelte – kereken 62 millió euróra – a forgalmát. Svájcban a berni Kornfeld és a zürichi Koller a piacvezető, de a legmagasabb tavalyi ár mégis egy olyan zürichi ház, a Schuler Auktionen júniusi árverésén született, ahol a leütések többnyire a néhány ezertől néhány tízezer frankig terjedő sávban mozognak. 

Ez a tavalyi rekord a korábban már említett 6,4 millió frank, ami önmagában még nem lenne szenzáció, az viszont már igen, hogy az összeg több mint ezerszerese (!) az adott mű becsértékének. Érdemes tehát ezzel a tétellel közelebbről is megismerkednünk. Egy fiatal férfit ábrázoló, kis méretű középkori itáliai táblaképről van szó, amely 1924-ig olasz, azóta svájci magántulajdonban volt, és „Sandro Botticelli stílusában” attribúcióval került kalapács alá. Az árverezőház nem árult zsákbamacskát: a katalógus részletesen leírja, hogy a természettudományos vizsgálatok ugyan egyértelműen igazolták, a mű valóban a neves reneszánsz mester korában született, a későbbi beavatkozások, majd egy 1961 utáni restaurálás azonban „eklatáns változásokhoz” vezettek, s ezek eredményeként a néző már nem az eredeti portrét látja. A szakemberek ráadásul azt a gyanút is megfogalmazták, hogy a beavatkozások manipulációs céllal történtek, pontosan annak érdekében, hogy a mű még inkább Botticelli alkotásának tűnjön. Az 5 ezer frankról indított tételért ezzel együtt még 6 milliónál is hárman voltak versenyben; a 6,4 milliós leütési ár a ház történetében abszolút rekordot jelent.

A három ország toplistáinak összehasonlítása érdekes különbségekre irányítja rá a figyelmet. Németországban kizárólag XX–XXI. századi munkák szerepelnek a lajstromban, többségük vagy a XX. század elején, vagy az utóbbi fél évszázadban született. A nevek túlnyomó részével – Kandinszkij, Kirchner, Pechstein, Warhol, Richter – a legnagyobb házak katalógusaiban is találkozhatunk – igaz, ott rendszerint egy nullával több szerepel az árak végén. Az osztrák lista csaknem felét viszont középkori és XIX. századi művészek, köztük Artemisia Gentileschi, Van Dyck, Ajvazovszkij és a tavalyi 1,5 millió eurós osztrák árrekordot felállító török Osman Hamdi Bey munkái alkotják. Svájcban – főleg a Top 10-be két-két művel is bekerült Hodlernek és Ankernek köszönhetően – a XIX. század dominált, kortárs munka itt egyáltalán nem található a legdrágábbak között.

Szerző: Emőd Péter