A minap élőben követtük a Nagyházi Galéria és Aukciósház 268. aukcióját, melynek keretében a Saphier gyűjteményből való festmények kerültek kalapács alá.
Az aukciós teremben rögtön felkaptuk a fejünket, mikor sorra emelkedtek a tárcsák egy Lehel Mária képnél, majd ez többször is megismétlődött még az aukció során. Művészettörténészek lévén nem hagyott minket nyugodni limitált tudásunk a festőnőről, így kutatásba kezdtünk.
Sokaknak ismerős lehet Hamza Lehel Mária neve, azonban a magyar származású divattervező, iparművész és újságíró édesanyját, Lehet Máriát (Budapest, 1889. március 5. – Peveragno, 1972. november 11.) már kevesebben ismerik. Születési nevén Rell Mária, a festőnő 1906-ban született Budapesten, s már fiatal korában a kor nagy festőinek keze alatt tanult a méltán híres nagybányai művésztelepen. 1906 és 1914 között Ferenczy Károlynál, majd Iványi Grünwald Bélánál tanult, s ez idő alatt ismerte meg későbbi férjét, a művészeti író Lehel Ferencet. Egészen fiatalon, csupán 22 évesen már részt vett meghívottkánt a Nyolcak kiállításán.
Egy olasz kritikus által „pittrice viaggiatrice”-nek, vagyis az utazó festőnőnek aposztrofált művész valóban rengeteget utazott, Franciaország után Olaszországot is megjárta, ahol több mint 30 évet töltött el. Ahogy azt a Hamza Múzeum is írja, a becenév nemcsak azért találó, mert szinte keresztmetszetében mutatja meg Lehel Mária Franciaországot is érintő mozgalmas pályafutását, hanem megsejtet valamit abból a nyugtalan önkeresésből is, amellyel a művésznő már fiatalon is önnön festői nyelvének a megtalálására törekedett.
Az első világháború után a pasztell használata dominált művészetében, főként csendéleteket és tájképeket festett. Kezdetben festményeinek sok eleme tükrözte a Nagybányán eltöltött idő és az ottani mentorainak befolyását, ám az 1920-as évektől egyre jobban látszódott a Franciaországi utazás hatása is: lágyabb, dekoratív körvonalak és „franciás” könnyedség. Párizsban találkozott többek között Marc Chagallal és Jules Pascinnal, „a Montparnasse hercegével” is.
Mint sajnos sok más alkotónak, Lehel Máriának 1944-ben körülbelül félszáz vászna veszett oda egy lebombázott budai lakásban. A második világháború után, 1946 és 1973 között beutazta Európát festőként, ezalatt számos galéria- és múzeumi kiállítása volt Genovában, Milánóban és Rómában is a már genovai lakos festőnőnek.
Ezek után jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért nem ismertebb Lehel Mária hazánkban, és ahogy az lenni szokott, a válasz sokrétű. Egyrészt életművének csak egy töredéke ismert, ezt részben a történelmi helyzet magyarázza, részben pedig az, hogy az avantgárd alkotók nem múzeumoknak vagy galériáknak dolgoztak. Ahogy Gurzó K. Enikő művészettörténész is kifejtette, munkáinak egy része ugyan megsemmisült, de a zöme magántulajdonba került, ami azt jelenti, hogy további sorsuk feltérképezése többirányú nyomozást igényel, széles körű művészettörténeti kutatási programot. Az utazó festőnő nevéhez olyan kiállítások és események is fűződnek, amelyekre egyelőre csak a Hamza Múzeum gyűjteményeiben találtak utalásokat.
Annyi vigaszunk azért van, hogy Lehel Mária posztimpresszionista pasztelljei számos hazai és külföldi tárlaton bemutatásra kerültek, a Magyar Nemzeti Galéria is őrzi munkáit. A jászberényi múzeum munkatársai pedig abban bíznak, hogy a nyilvánosság (is) segít feltárni a múltat, egy rendkívüli művész alkotásaival együtt.
Mindezek fényében a tegnapi aukció a Nagyházi Galériában még nagyobb élmény volt, és ez a történet is jól példázza, hogy mindig van mit tanulni, felfedezni.
