Latest Posts

Kék-Sárga Jótékonysági Aukció az Irányi Palotában

Szerdán este zajlott a Pintér Galéria és Aukciósház által lebonyolított Kék-sárga jótékonysági aukció, melyet az Axioart a helyszínen is végigkísért képviselve online licitálóinkat.

Az aukción szereplő művek egy részét az aukciósház felkérésére maguk a művészek – köztük Baksai József, Fehér László, Kondor Attila, Regős István, Verebics Ágnes és Wolsky András – ajánlották fel. 

Az Optinvest Zrt., az aukció szervezője -mint a műtárgypiac szereplői is – eltökélt abban, hogy segítséget nyújtson minden Magyarországra érkező menekültnek, aki az Ukrajnában dúló háború miatt volt kénytelen elhagyni otthonát. Ennek köszönhetően jött létre ez az aukció is, melyet az Optinvest Zrt. és a Publicis Groupe Hungary szervezett az Irányi Palota báltermében. A teljes bevételt az UNICEF és a Budapest Bike Maffia számára ajánlották fel, továbbá az esemény szakmai partnere, a Pintér Aukciósház sem számított fel jutalékot, hogy ezzel is segítsék a célt.

Az esemény árverési anyagát javarészt kortárs képzőművészek felajánlásaiból állítottuk össze. 90 művész alkotása kerül majd kalapács alá. A felajánlások között megtalálhatjuk a többi között Deim Balázs, Szax Olivér, Ördög Noémi, Soós Nóra, Nagy Géza, de a kevésbé kortársnak számító Mácsai István alkotását is. A bevételt teljes mértékben az UNICEF-nek ajánljuk fel” – foglalta össze Dobos Máté, az Optinvest Zrt. tulajdonosa.

Dobos Máté továbbá kiemelte, hogy a széleskörű összefogást mutatja, hogy szinte a teljes magyarországi kreatívipari ügynökségi hálózat beállt a kezdeményezés mögé. Ennek köszönhetően a mintegy 100 kortárs munka kiegészült további 40-50 kreatívipari alkotással, amelyek között szerepelnek fotók, nyomatok és különböző technikával készült tételek is.

Az eseményen volt egy második szekció is az árverést követően. A Peace of Art (PoA) elnevezésű kezdeményezést a helyszínül szolgáló épület egyik bérlője, egy kreatíviparban tevékenykedő ügynökség indította el. Ennek keretében az online is közvetített aukciót követően a teremben kiállítótt kortárs tételekre tehettek ajánlatokat a jelenlévők.

Ebben a második részben a kreatívipar alkotóinak az ügynökségek által felajánlott darabjai kerültek eladásra. A bérkezett licitekből befolyt összeggel a Budapest Bike Maffiát támogatják, akik a Magyarországra érkező menekült családok támogatására fordítják a teljes keretet.

Az aukciót megelőző nyitóbeszédek hangsúlyozták az összefogás és segítségnyújtás fontosságát, emlékeztetve az egybegyűlteket, hogy miért is voltunk jelen ennyien a helyszínen.

Húgó Gábor : Tachee 01 (2020)

Az aukción igazi licitharcok is kibontakoztak, kiemelten az utolsó tételre, az emlékezetes “Tachee”-ra, mely megtízszerezte kikiáltási árát hála a lelkes tárcsaemelgetésnek.

A tacskó mellett a legtöbb kép gazdára lelt, helyszíni közvetítőnk alig győzte rögzíteni a teremben adott folytonos liciteket.

Itt kiemelnénk magát a termet is, az Irányi Palota báltermét, melyet nemrég újítottak fel az egész épület rehabilitációja keretében.

A teljes katalógus megtekinthető az alábbi linken:

https://axioart.com/aukcio/2022-04-06/pinter-jotekonysagi-0406/teljes-katalogus?count=100

Az Axioart ezúton is köszöni a részvételt minden online csatlakozónak és köszönjük, hogy részt vehettünk on- és offline is az aukción és a nemes cél segítésében.

Ha Ön is szeretne segíteni, olvassa el cikkünkben hogyan teheti ezt meg velünk együtt!

Megújulás – Megnyílt a Pannonhalmi Főapátság új időszaki kiállítása

Március 21-én nyílt meg a Pannonhalmi Főapátság 2022-es időszaki kiállítása, ‘Megújulás’ címmel. Az alábbiakban Bazsányi Sándor irodalomtörténész, esztéta megnyitó beszédének szerkesztett változatát olvashatják.

Nem hiszem, hogy találhatott volna jobb hívószót a Pannonhalmi Főapátság. Meg egyáltalán, a katolikus egyház, régiségénél fogva, nem engedheti meg magának, hogy ne éppen ez, a megújulás legyen az egyik legfőbb témája. Vagy legalábbis a legfőbb témái szóba hozatalának és kezelésének a módja. Hiszen csakis így, folytonosan megújuló voltában, a lelki-szellemi és intézményes-kulturális megújulás változatos formái révén válhat igazán képessé arra, hogy rákérdezzen saját megváltoztathatatlan alapjára, pontosabban az alaphoz, ama bizonyos „szegletkőhöz” való viszonyára, viszonyulására. Hogy ne csak kiüresített dísznek, álságossá maszatolt cirádának bizonyuljon az épület boltozatát egyben tartó „zárókőre” faragott képmás. Krisztus arca mint ciráda. Még leírni is borzasztó. Ne kelljen leírni. És ehhez csak annyi szükséges, hogy az egyház ne hagyja abba a létesítő alapjára való rákérdezést, leginkább ezzel foglalkozzon, újra és újra, újabb és újabb módokon, a megújulás állandósított gyakorlatában. Úgy is mondhatnám: a megújulás változatlanságában. Vagy: változatlan megújulásban. Ha nem ezt teszi, az bizony nem vezethet máshoz, mint: testi jóléthez, lelki restséghez és szellemi hiányhoz.

Juhász Nóra beszél a megnyitón festményeiről.

Megújulásának egyik legfőbb lehetősége és kitüntetett helye: az eleve folytonos megújulásban, azaz változásban létező művészet. De a szakadatlanul változó művészet számára is ugyanúgy fontos: a hit sűrű (nem fojtogatóan, inkább felszabadítóan sűrű) igazságának, vagy az ezzel egyenértékű igazságoknak a megtapasztalása – hogy ne csak külsődleges, technikai jellegű, mechanikusan avantgardista konokságú legyen a megújulása. Ebben a kölcsönösségben, a megújulás kölcsönös tapasztalatában létezik mindkettő.

Aligha találhatnánk tehát a művészetnél alkalmasabb helyszínt ahhoz, hogy tágas és levegős akusztikai tere nyíljon ennek a szónak, a megújulásnak. Rebbenékeny hitem szerint – és következzék most az esztéta szükségszerű, de talán bocsánatos túlzása – a művészet volna az a hely, az a tapasztalat, az a hívás, amely leginkább felszólíthat a megújulásra, megújításra. Persze csak akkor, ha tényleg odahallgatunk arra, amit mond – például a modern költészetet megújító Új versek Rilkéjénél: „Változtasd meg élted!” Ezt egy olyan szobor mondja, a rafinált költői nyelv jóvoltából, amelynek nincs feje, nincsenek végtagjai, és nincs nemzőszerve sem (bár ez utóbbi csonkaságot a „szép hűtlen” Tóth Árpád kiváló fordítása elmismásolja). A halmozott hiányból meríti az erejét, nyeri a szavát.

Fátyol Viola: Én fiam jobb (balra), 204 (jobbra)

Számunkra, megújulni vágyó teremtmények számára a művészet: nem megváltáshivatal, hanem hiánygazdálkodás. A régi művészet azért, mert már nincs teljes egészében jelen. Az új meg azért, mert a hiányban létezik és a hiányból teremt, vagyis a hiányt, a hiány telített érzetét fordítja át nem kevésbé telített jelenlétbe.

A megújulás szabadságának másik kitüntetett helye: az iskola. Az intézmény, amely az élethosszig tartó szabadság gyakorlásának legelső kereteit adja. A diákok nemcsak új ismereteket sajátítanak el, hanem kialakítják az új ismeretekhez való lelki viszonyulás személyre szabott módjait is. Az iskola, ez is, ahol most vagyunk, tehát nem volna más, mint az önnevelésre való nevelés kényesen intézményes műfaja. Az egyidejű nevelés és önnevelés, vagyis a legteljesebb körű nevelődés tere és ideje. Egy hegyen lenni négy évig. Hat évig. Iskola. Nem katonai a határon, hanem bencés a hegyen. De hogyan élnek a diákok ezzel a lehetőséggel? Egyáltalán, mik ezek a lehetőségek? Milyen lelki, szellemi és kulturális javak állnak rendelkezésükre ezen a helyen, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban? Puszt Zsófia és a 11. b. osztály tíz tagja ennek jártak utána – többek között annak is, hogyan működik a ruhától való megfosztottság evangéliumi vagy Szent Ferenc-i pátosza egy nyugat-magyarországi megyeszékhely utcáin. Mint ahogyan Juhász Nóra festményein is az iskolai és kollégiumi bennlét külső körülményei, kívülségei kerülnek klasszikus ábrázolási keretek közé – például a többiek közül kiváló két diák a híres Friedrich-kép ködtengert szemlélő vándorának a helyére.

Mátrai Erik: Csak a fénye

De a hegyen nem csak a gimnázium és a kollégium van, hanem maga a hegy is, a hely, ahol talán zengőbben szólnak a kérdések és teltebben hangzanak a válaszok. A megújulás egzisztenciális kérdésére adott művészi válaszok.

Mátrai Erik számára a megújulás most a monstrancia átváltoztatását – technikai transzszubsztanciációját – jelenti, amennyiben a liturgia terében létező tárgy átváltozik síkbeli képpé, fényjelenséggé. Nem a lényeg tehát, amellyel szembesülünk, hanem a jelenség, vagy ahogyan a címben áll: Csak a fénye. A lényeg a birtokjelben rejtőzik, illetve annak visszafogott transzcendencia-utalásában. Felmutatás helyett rávetítés, rávetítéses ráutalás. A rejtett monstrancia nyilvános képpé vetítődik a kiállítótér falán, ahol így, a fényével, mégiscsak adva van – hogy Marcel Duchamp részben hasonló logikájú, posztumusz installációjának a címét idézzem.

Borsos Lőrinc: Önkritikus portré 2.0

Molnár Judit Lilla Addig – amíg című alkotása talán a megújulás nehézségeire, a megújulásért végzett munka nem közgazdaságtani logikájára, aszketikus mechanizmusára, netán sziszüphoszi abszurditására hívja fel a figyelmünket, és még akár A fegyencgyarmaton című Kafka-elbeszélés lidérces gépezete is eszünkbe juthat róla – szinte beleviszket a hátam (ha értik, mire gondolok)… Úgyhogy inkább, menekülésképpen, gyorsan rágondolok a fent említett Duchamp csokoládéőrlőgépére. De milyen nehéz lehet csokoládéőrlőgépnek lenni. Vagy vetkőztető agglegénynek. Vagy vetkőztetett menyasszonynak. Vagy magyarországi kórházban adminisztrált kismamának, és persze újszülöttnek. A személyre, személyekre szabott nehézség egzisztenciális és művészi feldolgozásának aszkézisére láthatunk rá Fátyol Viola Én fiam című sorozata jóvoltából, amely a saját test megújulásának és az új test megszületésének kettős misztériumát taglalja, annak szorongatóan profán körülményeivel együtt. Meg hát Borsos Lőrincék is ketten vannak, és így számukra bizonyosan mindennapos feladat, egyre halmozódó teher, installálható vágyalakzat lehet a megújulás: a törékeny személyek törékeny kapcsolatától független – mert muszáj, hogy független legyen – művészeti kapcsolat megújítása, a perszonálunió értelmes és tartalmas életben tartása, az Önkritikus portré egyes műveken áthaladó életformaművészete.

A megújulás mint életforma. Az élet talán egyetlen értelmes formája. Jó, hogy ezeket a szavakat éppen itt, a pannonhalmi bencéseknél, és éppen egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján mondhattam ki. Remélem, nem tekintette senki bántó túlzásnak.


  • Időszaki kiállítás a Megújulás kulturális évadban
  • Helyszín: Főmonostori Kiállítótér, Pannonhalmi Főapátság
  • A kiállítás megtekinthető: 2022. március 21 – 2022. november 11.
  • Kurátor: Don Tamás
  • Alkotók: Borsos Lőrinc (Borsos János és Lőrinc Lilla), Fátyol Viola, Juhász Nóra, Mátrai Erik, Molnár Judit Lilla, Puszt Zsófia

Különleges japán fametszetek: Mitől egyedi az ukiyo-e?

Az Ukiyo-e, amelyet gyakran „a lebegő világ képeinek” fordítanak, elsősorban a japán fadúcos nyomatok műfajára utal. A művek témái elsősorban Edo (a mai Tokió) szórakozónegyedeinek és lakóinak mindennapjait örökítették meg. Egyéb gyakori témái a képeknek a természet, a folklór és a japán kultúra jelenetei, például színészek, szumóbirkózók és gésák.

Első ránézésre valóban esztétikusak ezek a nyomatok, ugyanakkor nincs egyértelmű válasz arra, hogy a nyugati világot miért ragadták meg ennyire. Az európai művészekre, köztük Gustav Klimtre, Edgar Degasra és Vincent van Goghra közismerten hatást gyakorolt a japán művészet, különösen az ukiyo-e.

A műfaj népszerűsége nyilvánvalóan kiállta az idő próbáját. Jelenleg is számos Japán tematikájú művészeti kiállítás van Európa-szerte, például a londoni Victoria és Albert Múzeumban. Meglepő lehet, de a legtöbb jelentős japán ukiyo-e gyűjtemény Japánon kívül található. De melyek azok a jellegzetességek melyek az ukiyo-e nyomatok látszólag örök hírnevéhez és népszerűségéhez vezettek hazájukon belül és kívül?

Amikor a nyugati világ japán művészetéről beszélünk, meg kell említeni az általánosan használt francia kifejezést, a Japonisme-t. A kifejezést először 1872-ben használta a francia műkritikus és gyűjtő, Philippe Burty, utalva az európai művészetre, különösen az impresszionizmusra gyakorolt japán hatásra. Az 1860-as évek végétől, amikor Japán megnyitotta határait a kereskedelem bővítése céljából, a japán művészet elárasztotta Európát, erős befolyást gyakorolva a korabeli művészekre. Az impresszionista festők különösen inspirálónak találták ezeknek a nyomatoknak a szimbolikáját, gyakran saját stílusukban reprodukálták őket vagy vissza-visszatérő motívumokat építettek be munkáikba. Ez jól látható Gustav Klimt festményén, ahol több tipikus motívum is megtalálható, köztük a legyező, a selyemruha és a kifejezetten Japánhoz kötődő virágok.

Gustav Klimt: Hölgy legyezővel (1917-18)

Ahhoz, hogy megértsük, mitől olyan egyedi az ukiyo-e, legalább három különböző nézőpontból kell szemlélni. Ezek a vizuális és a tárgyi szempontok, végül magának a kifejezésnek a lényegét is figyelembe kell venni.

A részben megfoghatatlan ‘ukiyo-e – 浮世絵’ szó rövid elemzése hatékonyan feltárja kapcsolatát az impresszionizmussal az európai művészetben: az „e” japánul egyszerűen képet jelent, míg a „yo” az ukiyo-ban a világot jelenti. A szemantika bonyolultabbá válik az „uki”-val. Az eredetileg buddhista fogalom, az ukiyo a múló lény és a buddhista életkör fogalmát tükrözte. A korai Edo-korszakban azonban az „uki” új ideográfja (az ideogramma vagy ideográf olyan grafikus szimbólum, amely egy fogalmat képvisel) jelent meg új, meglehetősen homályos jelentéssel. A „lebegést” fejezte ki, mely abban az időben gyorsan összekapcsolódott Edo piros lámpás negyede, a Yoshiwara által kínált világi örömökkel. Az Ukiyo-e ettől kezdve megtartotta a „lebegő világ képei” jelentést, kifejezve a köznép életét s annak szépségét.

Ez a lebegő érzés a nyugati impresszionizmushoz hasonlítható, mivel mindkettő egy szinte ezoterikus, titokzatos érzést közvetít, szemben egy téma reális ábrázolásával. Mint ahogy egy impresszionista festményre, úgy egy japán fadúcos nyomatra tekintve is átmenetileg beléphetünk ebbe a „lebegő birodalomba”. Az a tény, hogy a kétdimenziós, vizuálisan meglehetősen egyszerű nyomatok ugyanolyan benyomást tudnak kelteni, mint a neves impresszionista festmények, önmagában is kiemelkedő.

A képzőművészeten túl „a lebegő világ képei” benyomást gyakoroltak a nyugati dizájnra, az irodalomra, sőt a zenére is. A legismertebb az utóbbi kategóriából minden bizonnyal Claude Debussy kompozíciója, a La Mer (A tenger), amelyre közvetlenül Hokusai „A Kanagavai Nagy hulláma” hatott. A becsapódó hullám képe a kompozíció 1905-ös kiadásának kottájának borítóján is szerepelt. A cél az volt, hogy a hallgató vizuálisan ábrázolja a kompozíciót. Ennek az első szempontnak a végén az ukiyo-e nyomatok egyedisége nagyrészt abból a többletjelentésből ered, amelyet maga a kifejezés hordoz.

Katsushika Hokusai – A Kanagavai Nagy Hullám

Ami a vizuális oldalt illeti, kétségtelenül számos sajátosság járul hozzá az ukiyo-e egyediségéhez. A leginkább szembetűnőek a visszatérő témák, motívumok és színek. A leghíresebb fadúcnyomatokat a 17. és 18. század között készítették Japánban. Katsushika Hokusai fenti képe a japán művészet egyik legismertebb alkotása. Meglehetősen nehéz olyan japán szuvenírt találni, amely nem létezik a híres hullám mintájával.

Technikailag és stílusát tekintve, a képeket hagyományosan a világosan megrajzolt témák, merész, lapos vonalak jellemzik. Ezen túlmenően a képek sajátos dinamikájúak annak ellenére, hogy két dimenzióban vannak megrajzolva, árnyékok nélkül. A minták egyes elemei a hagyományos japán vizuális jellemzőket és szimbolikát tükrözik, míg más részek inkább nyugati stílusú ábrázolásra emlékeztetnek. Ez az egyedülálló kombináció jobban emészthetővé és vonzóbbá tette a képeket a nyugati közönség számára mint más japán művészeti formák, mint például a hagyományos, kínai hatású nishiki-e festmények.


Az ukiyo-e nyomatok másik fontos vizuális aspektusa a korlátozott, de jellegzetes színhasználat. A legkorábbi munkák mind monokromatikusak voltak, kizárólag fekete tintával. Az első színes nyomatok csak a 18. század elején jelentek meg, természetes forrásból származó pigmentekkel. A legfigyelemreméltóbb a beni nevű rózsaszínes árnyalatú szín, amelyet csak a japán szilvaecetből lehet kivonni. Mivel az egyes színeket külön-külön, egy-egy színes fadúcból nyomtatták, ezért a színkombinációkat a művész által a nyomathoz használt blokkok számára korlátozták. Egy alapos spektroszkópiai vizsgálat szerint a hagyományos pigmentek az említett beni mellett az indigó, a rózsa, a poroszkék (a mai osztályozás szerint) és a vörös ólom voltak. A színpigmentek használatát követően egy új és forradalmi technika, a színek gradációja jelent meg. Meg kell jegyezni, hogy Európában ez a technika régóta létezett, Ázsiában azonban Japánban látták először.

Érdekes módon az ukiyo-e-t nem tartották a művészet magas formájának az Edo-kori Japánban, így a művészek gyakran küzdöttek a megélhetésért, következésképpen leszűkült a megvásárolható pigmentek száma is. A színek jellegzetes és korlátozott használata ironikus módon végül csak tovább növelte ezeknek a nyomatoknak az egyediségét. Figyelembe véve az ukiyo-e vizuális vonatkozásait, nyilvánvaló, hogy a jellegzetes művészeti stílus- és a Japán-specifikus témák és színek nagymértékben hozzájárulnak vizuális egyediségükhöz.

Van Gogh kurtizánja az ukiyo-e mester, Eisen után

A harmadik fő szempont, ami az ukiyo-e-t egyedivé teszi, a készítés anyaga és technikájaja. A fadúcok hagyományosan használt anyaga a vadcseresznyefa. Ez az anyag annyira nélkülözhetetlen, hogy ennek a speciális cseresznyefának a hiánya az ukiyo-e egész művészeti formáját fenyegeti. Más fafajták használata a nyomtatási minőség jelentős romlását okozza, mely a fa mikroszerkezetével magyarázható, amely fafajonként nagyon eltérő. A blokkokat kézzel vágják, egy apró véső az egyetlen mesterséges eszköz, amelyet az eljárás során használnak. A vadcseresznyefa deszkáját a nap helyett árnyékban kell szárítani, ami csak egy a számos részlet közül, amelyet a fametszőnek és nyomtatónak szigorúan be kell tartania.

Egy másik példa a fadúc aprólékos előkészítésének folyamatára, hogy a fa különböző részeit hogyan használják fel meghatározott szerepekre. A középen lévő keményebb fát a körvonalblokkokhoz, míg a lágyabb részeket a színblokkokhoz használják. A munkafolyamat következő szakasza kétségtelenül a legérdekesebb és legszokatlanabb lépés: a korábban japán papírra (washi) rajzolt kép körvonalát át kell vinni a fadúcokra. Ezt úgy érik el, hogy a fát rizspasztával vonják be, majd a kép vázlatát erre a bevont fadúcra dörzsölik, megszárítják és olajozzák, hogy átlátszó körvonalat kapjunk. A fadúcos nyomtatási módszerrel készült kép azonnal felismerhető mindenki számára, aki ismeri a japán művészetet. Ennél is fontosabb, hogy a fadúcos faragási módszer az egyetlen, amely képes olyan jellegzetes vizuális vonásokat produkálni, amelyek a japán nyomatokat a laikusok számára is felismerhetővé teszik. Ez a technika minden szakaszával és szigorú szabályaival páratlan a világon, hozzájárulva az ukiyo-e műalkotások páratlanságához.


A művészetek és a kultúra területén gyakran merész és meggondolatlan lépés lehet egy műalkotás, vagy jelen esetben egy egész műfaj egyedinek nevezése. Tagadhatatlan, hogy nehéz bizonyítani egy ilyen állítást. A szubjektivitás elkerülése szükségszerűség, ugyanakkor kihívás. Azonban az ukiyo-e és népszerűsége esetében a fő okok objektíven bizonyíthatóak. Értelmetlen lenne azt állítani, hogy a „Nagy hullám” a japán művészet valaha készült legjobb darabja, ugyanakkor a művészi érték és a kereskedelmi siker tagadhatatlan. Ezek a fadúcnyomatok egyedi tulajdonságainak köszönhetően nyilvánvalóan kiállták az idő próbáját, és a kiállítások továbbra is világszerte érdeklik az embereket. Az ukiyo-e szó a hangsúlyosabb vizuális és esztétikai jellemzők mellett egy egész koncepciót hordoz magában, egy olyan érzést, amely még mindig egyedülálló a művészet világában. A fadúcos nyomtatás mint művészetalkotási módszer a világ számos kultúrájában és régiójában létezik, de a japán mód a fa és a színek alapos felhasználásával tűnik ki. Ezen jellegzetességek összességének köszönhetően az ukiyo-e egy teljesen egyedi művészeti formát jelent, amely a mai napig páratlan.

Megszületett a kortárs műgyűjtés etikai kódexe

A dokumentumot nyolc nemzetközi rangú műgyűjtő állította össze. Tulajdonképpen nincsenek benne világrengető újdonságok, de azért jó lenne, ha minél több gyűjtő igyekezne a benne foglaltak szerint eljárni.

Miért van az, tették fel maguknak és egymásnak a kérdést a kortárs művek gyűjtésével kapcsolatos etikai elvárásokat megfogalmazó és a megvitatásukra külön honlapot létrehozó gyűjtők, hogy miközben más ágazatokban már régóta igyekeznek kezelni az olyan jelenségeket, mint az erőfölénnyel való visszaélés, az összeférhetetlenség vagy a bennfentes kereskedelem, a műtárgypiacon még nagyon kevés történt ezeken a területeken. Pedig, hogy szükség lenne rá, számos példa igazolja. Így az olyan gyűjtőké, akik saját kollekciójukat abban a múzeumban mutatják be, melynek vezető testületeinek maguk is tagjai. Vagy az olyanoké, aki pozíciójuk révén jó előre megtudják, hogy egy művésznek egy kánonformáló múzeumban terveznek kiállítást és ezért gyorsan felvásárolják, ami hozzáférhető tőle a piacon, számolva árai későbbi jelentős emelkedésével. Vagy az olyanoké, akik olcsón bevásárolnak egy feltörekvő művész műtermében, kiállítják a beszerzett műveket saját múzeumukban, majd úgy tesznek, mintha meglepné őket, hogy ezek a művek hamarosan felbukkannak egy aukción…

Pablo Helguera karikatúrája: Csak akkor veszem meg ezt a művet, ha garantálja, hogy jövőre dupla áron tudom eladni. Forrás: ethicsofcollecting.org

Miért van az, hogy ebben, az egyébként jól képzett, jól szituált és többségében jót akaró emberekből álló közegben rendre-másra találkozni lehet ezekkel a művészekkel és a művészeti intézményekkel szemben is unfair, a műtárgypiacot bomlasztó praktikákkal, „horror-sztorikkal”? – kérdezik az etikai kódex létrehozására összefogó gyűjtők, akik különböző országokat, sőt kontinenseket, eltérő korosztályokat képviselnek, és más-más területeken dolgozva keresik meg a műgyűjtéshez szükséges pénzt.

Pedro Barbosa, Haro Cumbusyan, Iordanis Kerenidis, Jessica and Evrim Oralkan, Piergiorgio Pepe, Sandra Terdjman és Andre Zivanari tizenöt kurátor, képzőművész és galerista bevonásával egy éven keresztül dolgozott a madridi nemzetközi vásáron, az ARCO-n néhány napja bemutatott és azóta számos művészeti hírlevélben is ismertetett dokumentumon. Nem tekintik kőbe vésett igazságnak a benne foglaltakat, hanem várják hozzá az észrevételeket és javaslatokat. E célból saját honlapot hoztak létre, ahol nemcsak megismerni és kommentálni lehet a dokumentumot, hanem rögtön csatlakozni is lehet hozzá, amit eddig mintegy 150-en tettek meg – művészek, műgyűjtők és műkereskedők vegyesen. (Magyar névvel egyelőre nem találkoztunk az aláírók között.)

A honlapra látogató gyűjtők rögtön elvégezhetnek egy önértékelő tesztet is, amiből kiderül, mennyire áll összhangban saját gyakorlatuk a kódex követelményeivel. A csoport azt szeretné elérni, hogy a gyűjtőkben jobban tudatosuljon: nekik is kritikus szerepük van az egész művészeti ökoszisztéma működtetésében, ezért nagy figyelmet kell fordítaniuk műpiaci aktivitásuk etikai vonatkozásaira. Hangsúlyozzák azt is, hogy ajánlásokról van szó, amelyek természetesen nem kötelező érvényűek, és alapjukként az a gyakorlat szolgál, ami más gazdasági ágazatokban már korábban meghonosodott.