Aktuál, Alkotók, Design, Kiállítás, Kortárs
1 hozzászólás

Megújulás – Megnyílt a Pannonhalmi Főapátság új időszaki kiállítása

Március 21-én nyílt meg a Pannonhalmi Főapátság 2022-es időszaki kiállítása, ‘Megújulás’ címmel. Az alábbiakban Bazsányi Sándor irodalomtörténész, esztéta megnyitó beszédének szerkesztett változatát olvashatják.

Nem hiszem, hogy találhatott volna jobb hívószót a Pannonhalmi Főapátság. Meg egyáltalán, a katolikus egyház, régiségénél fogva, nem engedheti meg magának, hogy ne éppen ez, a megújulás legyen az egyik legfőbb témája. Vagy legalábbis a legfőbb témái szóba hozatalának és kezelésének a módja. Hiszen csakis így, folytonosan megújuló voltában, a lelki-szellemi és intézményes-kulturális megújulás változatos formái révén válhat igazán képessé arra, hogy rákérdezzen saját megváltoztathatatlan alapjára, pontosabban az alaphoz, ama bizonyos „szegletkőhöz” való viszonyára, viszonyulására. Hogy ne csak kiüresített dísznek, álságossá maszatolt cirádának bizonyuljon az épület boltozatát egyben tartó „zárókőre” faragott képmás. Krisztus arca mint ciráda. Még leírni is borzasztó. Ne kelljen leírni. És ehhez csak annyi szükséges, hogy az egyház ne hagyja abba a létesítő alapjára való rákérdezést, leginkább ezzel foglalkozzon, újra és újra, újabb és újabb módokon, a megújulás állandósított gyakorlatában. Úgy is mondhatnám: a megújulás változatlanságában. Vagy: változatlan megújulásban. Ha nem ezt teszi, az bizony nem vezethet máshoz, mint: testi jóléthez, lelki restséghez és szellemi hiányhoz.

Juhász Nóra beszél a megnyitón festményeiről.

Megújulásának egyik legfőbb lehetősége és kitüntetett helye: az eleve folytonos megújulásban, azaz változásban létező művészet. De a szakadatlanul változó művészet számára is ugyanúgy fontos: a hit sűrű (nem fojtogatóan, inkább felszabadítóan sűrű) igazságának, vagy az ezzel egyenértékű igazságoknak a megtapasztalása – hogy ne csak külsődleges, technikai jellegű, mechanikusan avantgardista konokságú legyen a megújulása. Ebben a kölcsönösségben, a megújulás kölcsönös tapasztalatában létezik mindkettő.

Aligha találhatnánk tehát a művészetnél alkalmasabb helyszínt ahhoz, hogy tágas és levegős akusztikai tere nyíljon ennek a szónak, a megújulásnak. Rebbenékeny hitem szerint – és következzék most az esztéta szükségszerű, de talán bocsánatos túlzása – a művészet volna az a hely, az a tapasztalat, az a hívás, amely leginkább felszólíthat a megújulásra, megújításra. Persze csak akkor, ha tényleg odahallgatunk arra, amit mond – például a modern költészetet megújító Új versek Rilkéjénél: „Változtasd meg élted!” Ezt egy olyan szobor mondja, a rafinált költői nyelv jóvoltából, amelynek nincs feje, nincsenek végtagjai, és nincs nemzőszerve sem (bár ez utóbbi csonkaságot a „szép hűtlen” Tóth Árpád kiváló fordítása elmismásolja). A halmozott hiányból meríti az erejét, nyeri a szavát.

Fátyol Viola: Én fiam jobb (balra), 204 (jobbra)

Számunkra, megújulni vágyó teremtmények számára a művészet: nem megváltáshivatal, hanem hiánygazdálkodás. A régi művészet azért, mert már nincs teljes egészében jelen. Az új meg azért, mert a hiányban létezik és a hiányból teremt, vagyis a hiányt, a hiány telített érzetét fordítja át nem kevésbé telített jelenlétbe.

A megújulás szabadságának másik kitüntetett helye: az iskola. Az intézmény, amely az élethosszig tartó szabadság gyakorlásának legelső kereteit adja. A diákok nemcsak új ismereteket sajátítanak el, hanem kialakítják az új ismeretekhez való lelki viszonyulás személyre szabott módjait is. Az iskola, ez is, ahol most vagyunk, tehát nem volna más, mint az önnevelésre való nevelés kényesen intézményes műfaja. Az egyidejű nevelés és önnevelés, vagyis a legteljesebb körű nevelődés tere és ideje. Egy hegyen lenni négy évig. Hat évig. Iskola. Nem katonai a határon, hanem bencés a hegyen. De hogyan élnek a diákok ezzel a lehetőséggel? Egyáltalán, mik ezek a lehetőségek? Milyen lelki, szellemi és kulturális javak állnak rendelkezésükre ezen a helyen, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban? Puszt Zsófia és a 11. b. osztály tíz tagja ennek jártak utána – többek között annak is, hogyan működik a ruhától való megfosztottság evangéliumi vagy Szent Ferenc-i pátosza egy nyugat-magyarországi megyeszékhely utcáin. Mint ahogyan Juhász Nóra festményein is az iskolai és kollégiumi bennlét külső körülményei, kívülségei kerülnek klasszikus ábrázolási keretek közé – például a többiek közül kiváló két diák a híres Friedrich-kép ködtengert szemlélő vándorának a helyére.

Mátrai Erik: Csak a fénye

De a hegyen nem csak a gimnázium és a kollégium van, hanem maga a hegy is, a hely, ahol talán zengőbben szólnak a kérdések és teltebben hangzanak a válaszok. A megújulás egzisztenciális kérdésére adott művészi válaszok.

Mátrai Erik számára a megújulás most a monstrancia átváltoztatását – technikai transzszubsztanciációját – jelenti, amennyiben a liturgia terében létező tárgy átváltozik síkbeli képpé, fényjelenséggé. Nem a lényeg tehát, amellyel szembesülünk, hanem a jelenség, vagy ahogyan a címben áll: Csak a fénye. A lényeg a birtokjelben rejtőzik, illetve annak visszafogott transzcendencia-utalásában. Felmutatás helyett rávetítés, rávetítéses ráutalás. A rejtett monstrancia nyilvános képpé vetítődik a kiállítótér falán, ahol így, a fényével, mégiscsak adva van – hogy Marcel Duchamp részben hasonló logikájú, posztumusz installációjának a címét idézzem.

Borsos Lőrinc: Önkritikus portré 2.0

Molnár Judit Lilla Addig – amíg című alkotása talán a megújulás nehézségeire, a megújulásért végzett munka nem közgazdaságtani logikájára, aszketikus mechanizmusára, netán sziszüphoszi abszurditására hívja fel a figyelmünket, és még akár A fegyencgyarmaton című Kafka-elbeszélés lidérces gépezete is eszünkbe juthat róla – szinte beleviszket a hátam (ha értik, mire gondolok)… Úgyhogy inkább, menekülésképpen, gyorsan rágondolok a fent említett Duchamp csokoládéőrlőgépére. De milyen nehéz lehet csokoládéőrlőgépnek lenni. Vagy vetkőztető agglegénynek. Vagy vetkőztetett menyasszonynak. Vagy magyarországi kórházban adminisztrált kismamának, és persze újszülöttnek. A személyre, személyekre szabott nehézség egzisztenciális és művészi feldolgozásának aszkézisére láthatunk rá Fátyol Viola Én fiam című sorozata jóvoltából, amely a saját test megújulásának és az új test megszületésének kettős misztériumát taglalja, annak szorongatóan profán körülményeivel együtt. Meg hát Borsos Lőrincék is ketten vannak, és így számukra bizonyosan mindennapos feladat, egyre halmozódó teher, installálható vágyalakzat lehet a megújulás: a törékeny személyek törékeny kapcsolatától független – mert muszáj, hogy független legyen – művészeti kapcsolat megújítása, a perszonálunió értelmes és tartalmas életben tartása, az Önkritikus portré egyes műveken áthaladó életformaművészete.

A megújulás mint életforma. Az élet talán egyetlen értelmes formája. Jó, hogy ezeket a szavakat éppen itt, a pannonhalmi bencéseknél, és éppen egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján mondhattam ki. Remélem, nem tekintette senki bántó túlzásnak.


  • Időszaki kiállítás a Megújulás kulturális évadban
  • Helyszín: Főmonostori Kiállítótér, Pannonhalmi Főapátság
  • A kiállítás megtekinthető: 2022. március 21 – 2022. november 11.
  • Kurátor: Don Tamás
  • Alkotók: Borsos Lőrinc (Borsos János és Lőrinc Lilla), Fátyol Viola, Juhász Nóra, Mátrai Erik, Molnár Judit Lilla, Puszt Zsófia

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.