Alkotók

Különleges japán fametszetek: Mitől egyedi az ukiyo-e?

Az Ukiyo-e, amelyet gyakran „a lebegő világ képeinek” fordítanak, elsősorban a japán fadúcos nyomatok műfajára utal. A művek témái elsősorban Edo (a mai Tokió) szórakozónegyedeinek és lakóinak mindennapjait örökítették meg. Egyéb gyakori témái a képeknek a természet, a folklór és a japán kultúra jelenetei, például színészek, szumóbirkózók és gésák.

Első ránézésre valóban esztétikusak ezek a nyomatok, ugyanakkor nincs egyértelmű válasz arra, hogy a nyugati világot miért ragadták meg ennyire. Az európai művészekre, köztük Gustav Klimtre, Edgar Degasra és Vincent van Goghra közismerten hatást gyakorolt a japán művészet, különösen az ukiyo-e.

A műfaj népszerűsége nyilvánvalóan kiállta az idő próbáját. Jelenleg is számos Japán tematikájú művészeti kiállítás van Európa-szerte, például a londoni Victoria és Albert Múzeumban. Meglepő lehet, de a legtöbb jelentős japán ukiyo-e gyűjtemény Japánon kívül található. De melyek azok a jellegzetességek melyek az ukiyo-e nyomatok látszólag örök hírnevéhez és népszerűségéhez vezettek hazájukon belül és kívül?

Amikor a nyugati világ japán művészetéről beszélünk, meg kell említeni az általánosan használt francia kifejezést, a Japonisme-t. A kifejezést először 1872-ben használta a francia műkritikus és gyűjtő, Philippe Burty, utalva az európai művészetre, különösen az impresszionizmusra gyakorolt japán hatásra. Az 1860-as évek végétől, amikor Japán megnyitotta határait a kereskedelem bővítése céljából, a japán művészet elárasztotta Európát, erős befolyást gyakorolva a korabeli művészekre. Az impresszionista festők különösen inspirálónak találták ezeknek a nyomatoknak a szimbolikáját, gyakran saját stílusukban reprodukálták őket vagy vissza-visszatérő motívumokat építettek be munkáikba. Ez jól látható Gustav Klimt festményén, ahol több tipikus motívum is megtalálható, köztük a legyező, a selyemruha és a kifejezetten Japánhoz kötődő virágok.

Gustav Klimt: Hölgy legyezővel (1917-18)

Ahhoz, hogy megértsük, mitől olyan egyedi az ukiyo-e, legalább három különböző nézőpontból kell szemlélni. Ezek a vizuális és a tárgyi szempontok, végül magának a kifejezésnek a lényegét is figyelembe kell venni.

A részben megfoghatatlan ‘ukiyo-e – 浮世絵’ szó rövid elemzése hatékonyan feltárja kapcsolatát az impresszionizmussal az európai művészetben: az „e” japánul egyszerűen képet jelent, míg a „yo” az ukiyo-ban a világot jelenti. A szemantika bonyolultabbá válik az „uki”-val. Az eredetileg buddhista fogalom, az ukiyo a múló lény és a buddhista életkör fogalmát tükrözte. A korai Edo-korszakban azonban az „uki” új ideográfja (az ideogramma vagy ideográf olyan grafikus szimbólum, amely egy fogalmat képvisel) jelent meg új, meglehetősen homályos jelentéssel. A „lebegést” fejezte ki, mely abban az időben gyorsan összekapcsolódott Edo piros lámpás negyede, a Yoshiwara által kínált világi örömökkel. Az Ukiyo-e ettől kezdve megtartotta a „lebegő világ képei” jelentést, kifejezve a köznép életét s annak szépségét.

Ez a lebegő érzés a nyugati impresszionizmushoz hasonlítható, mivel mindkettő egy szinte ezoterikus, titokzatos érzést közvetít, szemben egy téma reális ábrázolásával. Mint ahogy egy impresszionista festményre, úgy egy japán fadúcos nyomatra tekintve is átmenetileg beléphetünk ebbe a „lebegő birodalomba”. Az a tény, hogy a kétdimenziós, vizuálisan meglehetősen egyszerű nyomatok ugyanolyan benyomást tudnak kelteni, mint a neves impresszionista festmények, önmagában is kiemelkedő.

A képzőművészeten túl „a lebegő világ képei” benyomást gyakoroltak a nyugati dizájnra, az irodalomra, sőt a zenére is. A legismertebb az utóbbi kategóriából minden bizonnyal Claude Debussy kompozíciója, a La Mer (A tenger), amelyre közvetlenül Hokusai „A Kanagavai Nagy hulláma” hatott. A becsapódó hullám képe a kompozíció 1905-ös kiadásának kottájának borítóján is szerepelt. A cél az volt, hogy a hallgató vizuálisan ábrázolja a kompozíciót. Ennek az első szempontnak a végén az ukiyo-e nyomatok egyedisége nagyrészt abból a többletjelentésből ered, amelyet maga a kifejezés hordoz.

Katsushika Hokusai – A Kanagavai Nagy Hullám

Ami a vizuális oldalt illeti, kétségtelenül számos sajátosság járul hozzá az ukiyo-e egyediségéhez. A leginkább szembetűnőek a visszatérő témák, motívumok és színek. A leghíresebb fadúcnyomatokat a 17. és 18. század között készítették Japánban. Katsushika Hokusai fenti képe a japán művészet egyik legismertebb alkotása. Meglehetősen nehéz olyan japán szuvenírt találni, amely nem létezik a híres hullám mintájával.

Technikailag és stílusát tekintve, a képeket hagyományosan a világosan megrajzolt témák, merész, lapos vonalak jellemzik. Ezen túlmenően a képek sajátos dinamikájúak annak ellenére, hogy két dimenzióban vannak megrajzolva, árnyékok nélkül. A minták egyes elemei a hagyományos japán vizuális jellemzőket és szimbolikát tükrözik, míg más részek inkább nyugati stílusú ábrázolásra emlékeztetnek. Ez az egyedülálló kombináció jobban emészthetővé és vonzóbbá tette a képeket a nyugati közönség számára mint más japán művészeti formák, mint például a hagyományos, kínai hatású nishiki-e festmények.


Az ukiyo-e nyomatok másik fontos vizuális aspektusa a korlátozott, de jellegzetes színhasználat. A legkorábbi munkák mind monokromatikusak voltak, kizárólag fekete tintával. Az első színes nyomatok csak a 18. század elején jelentek meg, természetes forrásból származó pigmentekkel. A legfigyelemreméltóbb a beni nevű rózsaszínes árnyalatú szín, amelyet csak a japán szilvaecetből lehet kivonni. Mivel az egyes színeket külön-külön, egy-egy színes fadúcból nyomtatták, ezért a színkombinációkat a művész által a nyomathoz használt blokkok számára korlátozták. Egy alapos spektroszkópiai vizsgálat szerint a hagyományos pigmentek az említett beni mellett az indigó, a rózsa, a poroszkék (a mai osztályozás szerint) és a vörös ólom voltak. A színpigmentek használatát követően egy új és forradalmi technika, a színek gradációja jelent meg. Meg kell jegyezni, hogy Európában ez a technika régóta létezett, Ázsiában azonban Japánban látták először.

Érdekes módon az ukiyo-e-t nem tartották a művészet magas formájának az Edo-kori Japánban, így a művészek gyakran küzdöttek a megélhetésért, következésképpen leszűkült a megvásárolható pigmentek száma is. A színek jellegzetes és korlátozott használata ironikus módon végül csak tovább növelte ezeknek a nyomatoknak az egyediségét. Figyelembe véve az ukiyo-e vizuális vonatkozásait, nyilvánvaló, hogy a jellegzetes művészeti stílus- és a Japán-specifikus témák és színek nagymértékben hozzájárulnak vizuális egyediségükhöz.

Van Gogh kurtizánja az ukiyo-e mester, Eisen után

A harmadik fő szempont, ami az ukiyo-e-t egyedivé teszi, a készítés anyaga és technikájaja. A fadúcok hagyományosan használt anyaga a vadcseresznyefa. Ez az anyag annyira nélkülözhetetlen, hogy ennek a speciális cseresznyefának a hiánya az ukiyo-e egész művészeti formáját fenyegeti. Más fafajták használata a nyomtatási minőség jelentős romlását okozza, mely a fa mikroszerkezetével magyarázható, amely fafajonként nagyon eltérő. A blokkokat kézzel vágják, egy apró véső az egyetlen mesterséges eszköz, amelyet az eljárás során használnak. A vadcseresznyefa deszkáját a nap helyett árnyékban kell szárítani, ami csak egy a számos részlet közül, amelyet a fametszőnek és nyomtatónak szigorúan be kell tartania.

Egy másik példa a fadúc aprólékos előkészítésének folyamatára, hogy a fa különböző részeit hogyan használják fel meghatározott szerepekre. A középen lévő keményebb fát a körvonalblokkokhoz, míg a lágyabb részeket a színblokkokhoz használják. A munkafolyamat következő szakasza kétségtelenül a legérdekesebb és legszokatlanabb lépés: a korábban japán papírra (washi) rajzolt kép körvonalát át kell vinni a fadúcokra. Ezt úgy érik el, hogy a fát rizspasztával vonják be, majd a kép vázlatát erre a bevont fadúcra dörzsölik, megszárítják és olajozzák, hogy átlátszó körvonalat kapjunk. A fadúcos nyomtatási módszerrel készült kép azonnal felismerhető mindenki számára, aki ismeri a japán művészetet. Ennél is fontosabb, hogy a fadúcos faragási módszer az egyetlen, amely képes olyan jellegzetes vizuális vonásokat produkálni, amelyek a japán nyomatokat a laikusok számára is felismerhetővé teszik. Ez a technika minden szakaszával és szigorú szabályaival páratlan a világon, hozzájárulva az ukiyo-e műalkotások páratlanságához.


A művészetek és a kultúra területén gyakran merész és meggondolatlan lépés lehet egy műalkotás, vagy jelen esetben egy egész műfaj egyedinek nevezése. Tagadhatatlan, hogy nehéz bizonyítani egy ilyen állítást. A szubjektivitás elkerülése szükségszerűség, ugyanakkor kihívás. Azonban az ukiyo-e és népszerűsége esetében a fő okok objektíven bizonyíthatóak. Értelmetlen lenne azt állítani, hogy a „Nagy hullám” a japán művészet valaha készült legjobb darabja, ugyanakkor a művészi érték és a kereskedelmi siker tagadhatatlan. Ezek a fadúcnyomatok egyedi tulajdonságainak köszönhetően nyilvánvalóan kiállták az idő próbáját, és a kiállítások továbbra is világszerte érdeklik az embereket. Az ukiyo-e szó a hangsúlyosabb vizuális és esztétikai jellemzők mellett egy egész koncepciót hordoz magában, egy olyan érzést, amely még mindig egyedülálló a művészet világában. A fadúcos nyomtatás mint művészetalkotási módszer a világ számos kultúrájában és régiójában létezik, de a japán mód a fa és a színek alapos felhasználásával tűnik ki. Ezen jellegzetességek összességének köszönhetően az ukiyo-e egy teljesen egyedi művészeti formát jelent, amely a mai napig páratlan.

1 hozzászólás

Comments are closed.