Latest Posts

Kortárs művészek testközelből – interjú Sramkó Zitával

Mielőtt találkoztam volna Sramkó Zitával már jól ismertem a műveit, végigböngésztem az Instagram profilját és együtt választottuk ki az alkotásokat, amik felkerültek az AXIOART CONTEMPORARY-ra és a tavaszi kortárs aukcióra (az árverés időpontja: február 28. – március 12.) beadott anyagát is fixáltuk. Aztán egy szép napon besétált hozzánk az irodába Zita – a szerződését hozta – és időpontot kértem tőle ehhez az interjúhoz.


Mikor kezdtél képzőművészettel foglalkozni?

Ez számomra meghatározhatatlan, – leszámítva azt, hogy gyerekkorom óta művész akartam lenni és mindig alkottam valamit, – talán az első lépésem a képzőművészet felé az volt, amikor beiratkoztam egy rajzszakkörre. Később ott indult el az a gondolat is, hogy felvételizzek a képzőművészeti egyetemre. A szakkörön a tanáraim azt ajánlották, hogy a tervezőgrafikus szakot próbáljam meg, mert ahhoz minden bizonnyal jó érzékem van.

Hogy lett a grafikából festészet?

Miután felvettek az egyetemre a szakmai feladatokkal voltam elfoglalva. Harmadévesen jött egy álláslehetőség, melyet elfogadtam. A munkahelyemen az ügyfelek számára eladhatóra kellett koncentrálnom, az egyetemet illetően pedig csak a beadandókra és a kiosztott témákra maradt időm. Közben pedig volt bennem egy űr, hogy mindent megcsinálok azért, hogy meglegyen a pénzem, meglegyen a kreditem, de hiányzik valami, ami rólam szól. 2014-ben egy nyári napon kezdtem el festeni, mielőtt negyedéves lettem. Ekkor úgy gondoltam, hogy szabadon engedem a fantáziámat, beleviszem magam egy olyan világba, ami csak nekem kedves. Itt nem kellett máshoz, vagy feladathoz alkalmazkodnom.

Sramkó Zita: Szabadon I.

Említetted, hogy a grafika szakon kötelező témákban kellett alkotnotok. Mik voltak ezek?

Változatos témákat kaptunk: csomagolásdizájn, arculattervezés, infografika, mindenféle pályázati anyag (környezetvédelem, kiállításmegnyitó témájában például) és ezeket mind végül egy plakáton tálaltuk. Emellett filmplakátokat is készítettünk, ugye itt sem csinálhatok akármit, mert egy filmhez igazodnia kell a plakátnak így vagy úgy. Egyébként volt örömöm ezekben a tervezésekben. Mai napig is van, de ami valóban kifejezésre szeretne kerülni a lelkemből az eltér a grafikától. Be kell vallanom, nem mertem szembenézni azzal, hogy van valami más is, amit keresek a szívem mélyén. Tulajdonképpen mondhatnám, megjött a bátorságom, hogy hátat fordítsak annak, akinek gondoltam magam és nyitottá váljak az igazi énem felé. Azt érzem túl sok kreativitás van bennem, sokszor nem is tudom, hogy ez ajándék vagy inkább teher. Úgy érzem, hogy ezt a kreativitást le kell vezetnem valahogy. Ami lehet a grafika egyik oldalról, de elengedhetetlen mellette a képzőművészeti irányom. Ez ad beteljesülést.

A festményeken tehát nyoma sincs a megfelelésnek. Ez tudatos döntés volt a részedről?

Igen, ezért is érzem a festészetben a szabadságot. Így pont jól jön az Art iz Moksa név is, mely a teljes nevem, Sramkó Zita anagrammája. A Moksa szó szanszkritul végső szabadságot illetve a felszabadulást jelenti. Art iz Moksa nevet egy barátom szerint lefordíthatjuk úgy is, hogy a művészet felszabadító. Csak megjegyzésképp említem meg, hogy sokat foglalkoztam meditációval 2012-től kezdve, így innen találkoztam ezzel a szóval, ami nekem kifejezetten tetszik.

Sramkó Zita: Úton

Nagyon szerencsés neved van! Miért nonfiguratívak a festmények?

Számomra egyfajta kitörést jelent az alkalmazott feladatokból, hogy semmi figurában nem kell gondolkodnom. Amikor tervezek, akkor általában mindig kell egy ötlet, utalás, alak, forma az adott projektnek (pl. egy logónál, csomagolásnál, plakátnál). A festészetemben, pedig ezt a fajta gondolkodást félretehetem. Igazából a stílust, amit kitaláltam önállónak tartom, nem nagyon akarok senkit se követni, illetve nem tudok. Persze folyamatosan hatnak rám más művészek, de mire odaérek a vászon elé már teljesen más világba kerülök. Szóval ez a vonal annyira sajátos, hogy nem tudnám mihez kapcsolni jelenleg.

Később egyébként szeretnék figurális irányt is felvenni az absztrakt sorozatom mellett, de egyenlőre ez tudatos volt, hogy nem akarok alakokat. Inkább csak új világokat szeretnék teremteni a színekkel, felületekkel stb.

Sramkó Zita: Világ I.

Én még csak fényképeken láttam a műveidet, de kétségtelen, hogy így is akad köztük jó pár, ami megfogott. Azt mondtad, senkit nem szeretnél követni. De esetleg van olyan képzőművész, film vagy zene, ami az utóbbi időben nagy hatással volt rád?

Ez egy fogós kérdés! Vannak “kincses dobozaim”, ez szokott igazán inspirálni. Ezek a dobozok tele vannak mindenféle tárgyakkal, figurákkal, képekkel, van ami még gyerekkori, de van amit csak pár hete vettem egy művészboltban. Illetve látom azt a sok festéket, színt és lehetőséget és ez az ami igazán inspirálni tud. Ezekkel a tárgyakkal mindenképp kezdeni akarok valamit… és a folyamat elindul magától.

Ja igen! Mióta fent vagyok Instagramon azóta elég sok minden megfogott. Ennek köszönhető az “Abstray” sorozatom létrejötte. Ez festékszóró és víz találkozásáról szól. Nem láttam még ilyet soha, csak kísérleteztem. Meg ha személyre gondolok, akkor megvan! Üveges Mónika munkái hatnak inspirálóan. Már korábban is interneten láttam párat, s újabban az Instagramon is követem. Nagyon tetszik, amit ő csinál. Egyik képemre hatott pont, de természetesen mire odaértem a vászonhoz teljesen más lett belőle. Mintha nem is hatott volna, pedig ott volt a fejemben.

Sramkó Zita: Abstray II.

Mi most a legújabb projekted?

Több is van! Ami nem a festészeti része, azok az agyagfigurák. Mindig is szerettem formázni, csak aztán jött a grafika vonal és teljesen átadtam magam neki, mindent félretéve. Most, hogy végeztem viszont lazábban veszem a dolgokat. A barátaimmal kezdtem el a műteremben agyagozni szórakozásból. Elkezdtem örömtallérokat készíteni, amiket utoljára 16 évesen csináltam a barátaimnak. A többiek nevettek rajta, ezen felbuzdulva ezen elkezdtem boldog gyümölcsöket formázni, majd boldog szerveket. Úgyhogy a Boldog Szervek családja az új projektem, mely elég sok ember arcára mosolyt csal. Most nemrég megcsináltam a Boldog Bőrt. Majd szeretnék ezekből később szobrokat is létrehozni, lehetne pl. egy meditáló méh vagy egy meditáló máj.

Sramkó Zita: Boldog Szervek család

Zita művei az AXIOART CONTEMPORARY-n itt érhetőek el.

Rangos nemzetközi díjat kapott Molnár Vera

Reigl Judit egy évvel korábbi sikere után idén Molnár Vera (Vera Molnar) vehette át a kiemelkedő női művészek munkáját elismerő AWARE-díjat.

Január 24-én este a párizsi Kulturális Minisztérium dísztermében adták át az AWARE (Archives of Women Artists, Research & Exhibitions)-díjat, amit az életmű-kategóriában (Prix d’honneur AWARE) idén – Nil Yalter török származású francia művésszel közösen – Molnár Vera kapott.

A női művészek elismertetését és szélesebb körű megismertetését elősegítő társaságot, az AWARE-t 2014-ben három ügyvédnő, egy kurátornő, egy írónő, egy hegedűművésznő és egy könyvelőnő alapította; működésüket többek között Párizs városa és a Kulturális Minisztérium is támogatja. Programjukban művészeti események – többek között szimpóziumok, kerekasztalok, múzeumlátogatások – szervezése szerepel, melyek kapcsán számos európai múzeummal és galériával építettek ki partneri kapcsolatokat. A Boulevard Saint-Germain-en működtetik az AWARE Lab dokumentációs központot, ami többszáz könyvvel, kiállítási katalógussal és egyéb dokumentumokkal áll a kutatók és diákok rendelkezésére. A tízezer eurós AWARE-díj létrehozását az a tény inspirálta, hogy a tekintélyes művészeti díjak nyertesei között mindmáig szembetűnő a nők alulreprezentáltsága. Az életműdíj mellett minden évben egy fiatal művész – idén a francia Violaine Lochu – is részesül az elismerésben.

Molnár Vera. © Galerie Oniris – Rennes, forrás: awarewomanartists.com

A díjakat odaítélő zsűri elnöke Alfred Pacquement, a Pompidou Központ egykori vezetője, tagjai pedig Frances Morris, a londoni Tate Modern, Camille Morineau, a Monnaie de Paris és Alexia Fabre, a vitry-i MAC/VAL igazgatónője, Stijn Huijts, a maastrichti Bonnefantenmuseum igazgatója, továbbá két neves műgyűjtő.

Az 1947 óta Párizsban élő Molnár Vera, aki a napokban ünnepelte 94. születésnapját, Géraldine Gourbe filozófus, kurátor, a Dijoni Képzőművészeti Főiskola kutatójának ajánlására került a jelöltek közé. Molnár Vera egész eddigi pályáját a dogmatikus művészeti szabályokkal szembeni lázadás jellemezte, és az elsők között volt, akik a komputer használatát bevezették a képzőművészetbe. A napjainkban is aktívan dolgozó művésznek jelenleg a New York-i Museum of Modern Art-ban láthatók alkotásai, és február 2-án Variations Sainte-Victoire címmel nyílik újabb kiállítása Párizsban, melyen Cézanne-i ihletésű munkáinak korábbi és legújabb variációit mutatja be.

A cikk 2018. január 26-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.
Szerző: Cserba Júlia

 

Kmetty János önarcképei 1910 és 1965 között

“Az életem tartalma a festészet izgalmas fejlődése, alakulása. Röviden szólva, az ábrázoló festészet egy-egy áramlata. A képzelet, az úgynevezett nonfiguratív lett a ma festészetének változata, lemondott a természetszemléletről. A képzelet lett a kép tartalma, és a látható jelek szabad érzetet keltők, nem ábrázoló jellegűek. De nem díszítő alakzatok. Nem díszítő művészet ez.”  Kmetty János

Kmetty János (1889-1975) 21 és 76 éves kora között számos önarcképet festett, amelyek  az önvizsgálódáson túl alkotói útkeresését is szemléltetik. Cikkünkben összegyűjtöttük Kmetty önarcképeit és időrendi sorrendbe tettük az alkotásokat, hogy láthassuk hogyan változott az első magyar kubista festő stílusa és hogyan látta magát évről évre.

Kmetty 1908-ban kereskedelmi iskolát végzett Kassán, de képzőművészeti tanulmányait is ugyanitt – 1907-ben Halász-Hradil Elemér festőművésznél – kezdte el. 1909-től Szablya-Frischauf Ferenc budapesti festőiskolájában, majd 1911-től a párizsi Julian Akadémián képezte magát. Párizsból mint a kubizmus irányának egyik első magyar képviselője tért haza. Művészetére főként Paul Cezanne, Pablo Picasso és Georges Braque alkotásai hatottak. Az 1910-es években elsősorban a Nyolcak és az Aktivisták körével állt közeli szellemi kapcsolatban, valamint dolgozott a kecskeméti művésztelepen, ahol a kubizmus és az expresszionizmus jegyeit hordozó alkotásokat készített. A Képzőművészek Új Társaságának (KÚT) alapító tagja és alelnöke volt. Az 1920-as évek második felétől festészete oldottabbá vált, többször megfordult a nagybányai művésztelepen is. 1946-tól a Képzőművészeti Főiskola tanára lett, és a nyarakat rendszerint Szentendrén töltötte.

Kevés olyan festõ van Magyarországon, akinek életművében olyan jelentõs szerepet foglalnának el önarcképei, mint Kmetty Jánosnak.  A magánéletében rendkívül puritán, visszahúzódó halk szavú művész mindvégig hitt a festészetnek az életet és a társadalmat befolyásolni képes erejében és ez a meggyõzõdése önarcképeinek sorában is tükrözõdik.
Kmetty János arra a kérdésre, hogy miért festett ennyi önarcképet élete során, lakonikusan így válaszolt: “Az önarckép a mesterség ősi adottsága. A modell mindig kéznél van.”

1910-ben (21 évesen)

1912-ben (23 évesen)

1913-ban (24 évesen)

1914-ben (25 évesen)

1920-ban (31 évesen)

1925-ben (36 évesen)

1930-ban (41 évesen)

1931-ben (42 évesen)

1965-ben (76 évesen)

Forrás:

Kmetty János – Kiselbach Galéria 
Kmetty János – Virág Judit Galéria
Kopócsy Anna Kmetty János Kalapos önarckép című festményéhez írt tanulmánya – Virág Judit Galéria weboldala

Képek: AXIOART archívuma

Magyar művészet Los Angeles-ben, a “három T” jegyében

A Los Angeles-i Getty Research Institute és a Culver City-ben működő The Wende Museum and Archive of the Cold War közös tárlata az Aczél György nevével fémjelzett szocialista kultúrpolitika lényegét kifejező híres-hírhedt „három T”-t választotta címének.

Az időzítés jó, hiszen az Egyesült Államokban az utóbbi években már több komoly kiállítás és számos, hozzájuk kapcsolódó rendezvény foglalkozott a XX. század második felének magyar képzőművészetével és „készítette elő a terepet” a mostani bemutatóhoz. A házigazda intézmények közül a Jean Paul Getty által alapított és a Getty Centerben helyet kapott Getty Research Institute-ot, a világ egyik legnagyobb ilyen profilú intézményét aligha kell bemutatni, a másik társzervező, a Los Angeles egyik elővárosában tavaly új otthonába költözött Wende Museum neve azonban idehaza, legalábbis egyelőre, még kevésbé ismert. A mára már több mint százezer tárgyat – kordokumentumokat, iratokat, használati tárgyakat és műalkotásokat – őrző múzeum, archívum és oktatási központ a Szovjetunió és a „keleti blokk” országai történetének feldolgozásával és bemutatásával foglalkozik, a figyelmet a hidegháború évtizedeire összpontosítva. Az intézményt az akkor még csak 24 éves történész, Justinian Jampol alapította 2002-ben, s azóta is ő tölti be az igazgatói funkciót. A múzeum nevét a német nyelvből kölcsönözték, a Wende fordulatot jelent és tágabb értelemben a keleti blokk országaiban a 80-as és a 90-es évek fordulóján végbement radikális társadalmi-gazdasági átalakulást jelképezi.

A kiállításnak otthont adó Wende Museum homlokzatának részlete a múzeum logójával. A Wende Museum jóvoltából

A Wende Museumban május 20. és augusztus 26. között megrendezésre kerülő kiállítás kurátorai Cristina Cuevas-Wolf, a Wende Museum rezidens történésze és Isotta Poggi, a Getty Research Center fotórészlegének kurátora, akikkel az artPortal felvette a kapcsolatot, hogy elsőként számolhassunk be a tárlat előkészületeiről. Írásunk további része elsősorban az ő közléseiken alapul.

Erich Lessing: Tüntetők a téren, 1956, © a szerző, a Getty Research Institute jóvoltából

A kiállítás létrehozásához az a felismerés adta az alapot, hogy az elmúlt másfél évtizedben a Getty Research Institute és a Wende Museum egymással párhuzamosan jelentős gyűjteményt alakított ki az 1956-89 közötti időszak magyar művelődés- és kultúrpolitikájának dokumentumaiból, tárgyi emlékeiből és az említett időszakban született műalkotásokból. A Getty-gyűjtemény fejlesztésének 2010-ben új lendületet adott az Amerikában Michael Simonként ismert neves fotótörténész, Simon Mihály 600 tételből, többségében fotókból és könyvekből álló adománya, s ezzel egyidejűleg gyorsultak fel a Wende Museum akvizíciói is; állományuk gyarapításához többek között a Pintér Galéria és Árverőház ugyancsak 2010-es, első Soha többet! Harmadszor aukcióján vásároltak festményeket, nyomatokat, plakátokat, szobrokat, kerámiákat és egyéb műtárgyakat, kortörténeti dokumentumokat. Miután megszületett a tárlat gondolata, a kurátorok több magyar intézmény, így az Artpool Művészetkutató Központ, a Közép-Európai Egyetem Vera és Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívuma (Blinken OSA), a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum és a Fortepan vezetőivel és munkatársaival is felvették a kapcsolatot, akiktől jelentős szakmai segítséget kaptak. Magyar közreműködéssel készül a kiállítás katalógusa is, amiről a későbbiekben még lesz szó.

Kádár György: Automatizáció, 1962, olaj, farostlemez, 121 x 150 cm, © a művész örökösei, a Wende Museum jóvoltából

A tárlat a Kádár-korszak kultúrpolitikájának ismert szlogenjét emelte címébe – Promote, Tolerate, Ban: Art and Culture in Cold War Hungary – és igyekszik alapos bepillantást engedni ennek a kultúrpolitikának a működésébe. A bemutatott művek skálája a politikai kurzus által támogatott szocialista realista alkotásoktól a maguk idejében a nyilvánosságtól szigorúan elzártakig terjed. A kurátorok igyekeznek bemutatni, hogyan jöhetett létre Magyarországon a diktatúra enyhülésével egy, a térség más országaihoz képest pezsgőbb és sokszínűbb kulturális élet, s mik voltak ennek korlátai, tabu témái. Fontos törekvésük annak érzékeltetése, hogyan váltak a művészek maguk is a változások előkészítőivé, katalizátoraivá; milyen kísérletek történtek előbb a szocialista művészet megújítására, majd a progresszív nemzetközi irányzatokhoz való csatlakozásra, illetve egy, a hivatalos kurzustól radikálisan eltérő jövőkép felvázolására. A tárlat az 1956-os forradalmat, illetve annak leverését és a megtorlást bemutató fotókkal indul és olyan, a 80-as évek második felében született, ma már emblematikusnak számító műalkotásokkal zárul, melyek a szocialista szimbólumok művészi eszközökkel történő lebontásával előrevetítik a rendszer közelgő bukását.

Lakner László: Virágvasárnap, 1969, ofszet nyomat, filmplakát, 119 x 84 cm, © a szerző, a Wende Museum jóvoltából

A bemutatón összesen kerek félszáz magyar képző- és fotóművész – köztük Hajas Tibor, Attalai Gábor, Kerekes Gábor, Halász Károly, Tót Endre, Perneczky Géza, Balla Demeter, Korniss Péter, Forgács Péter, Bak Imre, Lakner László és Pinczehelyi Sándor –, továbbá az 1956-os forradalom három neves külföldi fotós krónikása, a brit John Sadovy, az olasz Mario De Biasi és az osztrák Erich Lessing legkülönbözőbb műfajú munkái szerepelnek majd, kiegészítve kortörténeti dokumentumokkal, hivatalos és szamizdat kiadványokkal, plakátokkal és egyéb nyomtatványokkal, a kor hangulatát megidéző design tárgyakkal.

Beke László: Kézfogás-akció a balatonboglári kápolna-műteremben, 1972, zselatinos ezüst nagyítás, poszter, 54,5 x 40 cm, © a szerző, a Getty Research Institute jóvoltából

A Magyarország Los Angeles-i Főkonzulátusa által is támogatott bemutató a szervező intézmények reményei szerint a későbbiekben eljut majd az USA más városaiba is; erre vonatkozóan már folynak tárgyalások.

Ismeretlen szerző: Lenin, 1983, eozin mázas Zsolnay porcelán, 26 cm, a Wende Museum jóvoltából

A kiállítás, miután csak a projektben résztvevő két intézmény tulajdonában lévő dokumentumokat és műveket mutat be, szükségszerűen nem nyújthat teljes képet a korszak hazai művészeti törekvéseiről. Ezért is jut igen fontos szerep a kiegészítő programoknak és a tárlatot kísérő, számos tanulmányt is tartalmazó katalógusnak. A programok sora egy fórummal indul május 31-én, Művészet, cenzúra, civil kezdeményezések címmel. Június 2-án Gazdag Gyula és a magyar mozi a hidegháború évtizedeiben címmel tartanak vetítéseket, majd július 8-án Forgács Péter 2001-es Bibó breviáriumát láthatják az érdeklődök. A július 21-i Pillantás a kamerába című programban is a mozgókép játssza a főszerepet, amatőrfilmesek munkái mellett a kísérleti videóművészet magyarországi kezdeteiről is bemutatnak egy válogatást. Ezeknek a rendezvényeknek a két házigazda intézmény felváltva ad otthont.

Pinczehelyi Sándor: Kis csillag, Coca-Cola III., 1988, olaj, szitanyomat, vászon, 95 x 95 cm, © a szerző, a Wende Museum jóvoltából

A két kurátor, Cristina Cuevas-Wolf és Isotta Poggi szerkesztésében megjelenő katalógus-tanulmánykötet már februártól hozzáférhető lesz. A kiadványban hét esszé szerepel, melyeknek szerzői – a szerkesztők mellett – Steven Mansbach, a Marylandi Egyetem professzora és a berlini Amerikai Akadémia alapító igazgatója, továbbá magyar részről Cseh-Varga Katalin, Fehér Dávid, Valuch Tibor és Perneczky Géza. Perneczky In the Underground Between East and West című esszéjében saját személyes történetét írja le az 1970-72 közötti magyarországi és külföldi művészeti közeg kontextusában. A kötet megjelenéséhez kapcsolódik a Chimera-Project Galérianapokban megnyílt, később nemzetközi körútra induló Perneczky Géza – Identification Program. Korai konceptuális művészkönyvek, 1970-71 című tárlata is, melynek keretében tavasszal az amerikai katalógus magyarországi bemutatójára is sor kerül.

A kiállítás katalógusának címoldala (Pinczehelyi Sándor Sarló és kalapács I. című munkájának felhasználásával). A Wende Museum jóvoltából

A cikk 2018. január 28-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.
Szerző: Emőd Péter