Latest Posts

Mi fán terem? Grafikai technikák – síknyomás

Szerző: admin

Mi a grafika? Mi a különbség a sokszorosított grafika és a szabad grafika között? Milyen grafikai eljárásokat ismerünk? Új cikksorozatunkban segítünk eligazodni a grafikai eljárások rengetegében. A mély– és magasnyomás után a harmadik részben a művészi síknyomás klasszikus technikáit mutatjuk be Önöknek!

A művészi síknyomás klasszikus technikái

Ennél a grafikai eljárásnál a rajz (a nyomtatófelület) és a nem nyomtató részek egy síkban vannak. Alapelve a zsíros (festékfogó) és a vizes (nem nyomtató) anyagok egymást taszító tulajdonságain nyugszik, ezért „vegyi” nyomtatásnak is nevezik.

Többnyire a jura-korabeli tengeriszap lecsapódásként keletkezett mészkőpaláról (litográfiai kő) nyomtatott különböző litográfiai technikák használatosak a síknyomásnál, de idesorolhatók a fémlemezekről (alumínium, horgany) nyomtatott lapok is. 28 A művészi lapok készítéséhez leginkább megfelelő minőségű litográfiai követ a németországi Solhofenben bányásznak. További lelőhelyek: Rajna-vidék, Szászország, Franciaország, Svájc valamint Horvátország és Új-Kaleódnia. Ezek a kövek közel 97%-ban tartalmaznak mészkövet, ezért anyaguk homogénnek tekinthető, jól reagálnak a marófolyadékra, porózus szerkezetük miatt kitűnően zsírosíthatók, illetve nedvesíthetők, könnyen veszik fel a litográfiai rajzeszközök anyagát. Simára csiszolva, 10-15 cm vastag tömbökbe vágva kerülnek forgalomba.

A síknyomás nyomatára lapos, puha kép jellemző, amely simán helyezkedik el a papír felületén, nem belenyomódva, mint a magasnyomásnál. Nem képződik vaskos, domború forma a nyomdafestékből sem, mint a mélynyomásnál. A síknyomó eljárásokhoz a litográfia mellett a különböző ofszettechnikák sorolhatók még.

Síknyomás. Forrás: Sárközi Róbert: A grafikai technikák. Budapest: Corvina, 2002.

Litográfia

A litográfia az olajos, zsíros anyagok és a víz kölcsönös taszításának elvén alapul. Egy simára csiszolt porózus kőlapra, többnyire mészkőlapra speciális, koromból és zsírból készült litográfiai krétával rajzolnak. Ez a kőrajz. A kőlapot megnedvesítik, majd olajos nyomdafestéket raknak rá, ami a rajz vonalain megtapad, a kőlap nedves részein viszont nem, így az odakerült festék egyszerűen eltávolítható. A nyomtatásra szánt papírlapot a kőlapra helyezik, majd hozzápréselik. A nagy nyomásra az olajos részek átadják a festéket, így jön létre a litográfia.

Cziráki Lajos (1917-2003): Földközelben. Litográfia, 35×50 cm, EA I/XII. j.j.l.: Czikári L. 1983. A műtárgyra online licitálhatnak a Kirakodás2 aukción.

Ofszetnyomás

Az ofszetnyomtatás egy széles körben használt nyomtatási technika, melynél a tintát egy lemezre vagy gumihengerre viszik fel, majd erről kerül a nyomtatási felületre. Az olajos, zsíros anyagok és a víz kölcsönös taszításának elvén alapuló litográfiai eljárással kombinálva az ofszettechnikánál egy sík (planografikus) hordozót használnak, amelyre a hengerek a nyomtatandó kép helyére felviszik a festéket, míg a többi területre egy vízalapú réteg kerül. Így a nem nyomtatandó területek tintamentesek maradnak. Ez angolul a fountain solution, amely a nedvesítő folyadék alkalmazását jelenti. A modern rotációs gyorssajtó más megoldást alkalmaz, itt a nagy papírtekercseket részenként egy nagyméretű nyomdagépen vezetik keresztül, általában többméteres részekben, a gép pedig folyamatosan nyomtat a papírra. Az ofszetnyomtatást két különféle változatban fejlesztették ki. Az angol Robert Barclay ónra történő nyomtatáshoz dolgozott ki ofszettechnológiát 1875-ben, az amerikai Ira Washington Rubel pedig papírra nyomtatáshoz 1904-ben.

A VASHULLADÉK ÍGY KERÜL VISSZA A DOLGOZÓKHOZ! Ofszetnyomás, 50 x 70 cm. A műalkotás megvásárolható az AXIOART PIACTÉR-en.

Érdeklik a műtárgyak, antikvár könyvek és a műkereskedelem világa? Nézze meg aukciós naptárunkat!

Felhasznált irodalom:

IHÁSZ ZSUZSA: A művészeti technikák. Budapest: Helikon, 2002.
KOSCSÓ LÁSZLÓ: A grafika – A grafikai technikák műhelytitkai. Budapest: 2006.
ALEŠ KREJČA: A művészi grafika technikái. Budapest – Prága : Corvina -Artia, 1986.
SÁRKÖZI RÓBERT: A grafikai technikák. Budapest: Corvina, 2002.
ZALA TIBOR: A grafika története. Budapest: Tan-Grafix Kiadó, 1997.

Pán, Molnár, Reigl: a francia művészet legfontosabb női szereplői között

Szerző: artportal

Magyar születésű művészek, mindhárman az absztrakt képzőművészet területéről. És mindhárman helyet kaptak egy kötetben, amely a legfontosabb női alkotókat sorolja fel a XX. és XXI. századi francia művészetből.

A Pionírok (Les Pionnières) című, a Somogy Éditions d’Art gondozásában a napokban Franciaországban megjelent könyv tizenegy olyan festő- és szobrásznőt mutat be, akik életművükkel beírták magukat a huszadik-huszonegyedik századi francia és nemzetközi képzőművészet aranykönyvébe.

Az élvezetes és tanulságos könyv önmagában is megérdemelné, hogy hírt adjunk róla, de még inkább indokolttá teszik ezt többszörös magyar vonatkozásai. Az csak apró érdekesség, hogy a könyvet megjelentető, 1937 óta működő Somogy kiadó alapítója az Óbecsén született Somogyi Imre volt, az viszont nagyon is elgondolkodtató, hogy a tizenegy művész között három magyar szerepel: Molnár Vera, Pán Márta és Reigl Judit.

A Pionírok (Les Pionniėres) címlapja. Fotó: a Somogy Éditions d’Art jóvoltából

Ez a tény önkéntelenül is olyan kérdéseket vet fel az olvasóban, hogy ki milyen okból hagyta el hazáját, vajon Magyarországon maradva is ugyanezt az alkotói utat járták volna-e be, és nem utolsó sorban, hogy miben rejlik Párizsnak az a titka, ami a tehetséges művészeket igazán naggyá érleli. Ez utóbbi kérdés annál is inkább indokolt, mivel a könyvben szereplők nagyobbik része nem francia származású. Pierrett Bloch svájci, Pravine Curieg francia-iráni, Sheila Hicks amerikai, a magyar felmenőkkel rendelkező Shirley Jaffe pedig szintén Amerikában született. Magyar származású társaikhoz hasonlóan valamennyiük művészete Franciaországban teljesedett ki. Bár a könyvből ezekre a kérdésekre közvetlen választ nem kapunk, hiszen a szerzők – Elisabeth Védrenne és Valerie de Maulmin – nem is ezzel a céllal írták, de az életutak és a művészek egyénisége sok mindenre rávilágít. Miközben mindnyájan az absztrakció körén belül dolgoztak-dolgoznak, művészetük alapvetően különbözik egymástól, jól érzékeltetve, hogy az absztrakciónak mennyire sokféle formája létezik.

Pán Márta. © Fondation Marta Pan-André Wogenscky, © fotó: Philippe Nahoum, forrás: awarewomenartists.com

Az alkotói gyakorlat különbözőségén túlmenően azonban néhány közös vonást is felfedezhetünk bennük. Valamennyien a két világháború között születtek, az ötvenes-hatvanas években értek szuverén művésszé, a szélesebb körű elismerésre azonban többségüknek az 1990-es évekig kellett várnia. Fiatal koruktól megmutatkozó lázadó szellemiségük egyik alapvető oka volt annak, hogy csoportoktól, mozgalmaktól független, önálló utat választottak. Ehhez járult eltökéltségük, kitartásuk, és a nehezebb út vállalásának bátorsága, akár a napi megélhetési gondok és a joggal igazságtalannak érzett mellőzés árán is. Reigl Judit például egy pillanatig sem habozott elhagyni André Bretont, amikor az a szürrealista festők sorába akarta állítani. Geneviève Asse az ötvenes évektől jó barátságban volt Samuel Beckettel, valamint Bram van Veldével, Serge Poliakoff-al, Nicolas de Staëllel és több más művésszel, festészetében mégis magányosnak érezhette magát, mivel olyan úton járt, amit akkor még kevesen értettek meg. Nehéz körülmények között élt, még festékre is alig futotta. (Ő is egyike volt azoknak a művészeknek, akiket a hatvanas években Pán Imre vett pártfogásába.) A fonalakkal, textillel dolgozó Sheila Hicks-et ma már a Textil, Art, Fiber, Soft Art-mozgalom előfutáraként és egyik legkiemelkedőbb képviselőjeként tartják számon, miközben hosszú éveken keresztül a férje pizsamájából is valami furcsa dolgokat létrehozó különc asszonynak tartották, és munkáját csak kevesen ismerték el művészetnek. A napokban zárult az a nagy közönségsikert aratott kiállítás, amit a Centre Pompidou-ban rendeztek újító szellemét, kreativitását jól reprezentáló alkotásaiból. Shirley Jaffénak akkor kellett szembesülnie a meg nem értéssel, amikor a hatvanas évek közepe táján az akkoriban keresett lírai expresszionizmusból a francia lélektől idegen geometrikus absztraktra váltott.

Reigl Judit. Fotó © P. Boudreaux, forrás: forrás: awarewomenartists.com

Pán Márta szobrásznak Japánban és Hollandiában elért sikerei ellenére is sokat kellett várnia arra, hogy Franciaországban is a legnagyobbak közé sorolják, Budapesten pedig még néhány évvel ezelőtt is komoly ellentábora volt köztéri szobra felállításának. Mások, mint Pierrette Bloch vagy Aurélie Nemours azért maradtak sokáig háttérben, mert anyagi helyzetük és családi körülményeik megengedték, hogy ne a művészetükből éljenek, így nem volt szükségük arra, hogy szélesebb körben is rendszeresen bemutassák munkáikat. Művészként ugyanakkor mégis vágyódtak a szakmai elismerésre és bátorításra. Aurélie Nemours például alkotói munkájának egy nehéz szakaszában Pán Imre biztatására kezdett kollázsokat készíteni, amelyeket egészen a közelmúltig még a legszűkebb szakmai körökben sem ismertek. Létezésükre akkor derült fény, amikor a grenoble-i múzeum 2001-ben Nemours egyéni kiállításának előkészítésén dolgozott.

Molnár Vera. A szerző felvétele

A kötet szerzőinek a művészekkel folytatott beszélgetésekre épülő,  gazdag képanyaggal illusztrált tanulmányai kitérnek az alkotók környezetének részletes bemutatására is. A fotók készítője, Catherine Panchout ugyan Franciaországban született, de egyik nagyapja Bécsben Ferenc József fotográfusa volt…

A bemutatott művészek sohasem léptek fel feminista harcosokként, egyenjogúságukat munkájukkal vívták ki, még ha igazi elismerésük – egyebek mellett éppen női mivoltuk miatt – rendszerint meg is késett. Alkotásaik idővel a legtekintélyesebb múzeumok gyűjteményébe kerültek be, és a szakma, valamint a gyűjtők után napjainkra a műkereskedelem is felfedezte őket: műveik ugyan még mindig nem érik el férfi kollégáik árszintjét, de egyre magasabb összegekért kelnek el. Munkájukat nem a divat diktálta, és mára már nyilvánvalóvá vált, hogy maradandó alkotásokat hoztak létre.

Valerie de Maulmin – Élisabeth Védrenne – Catherine Panchout: Les Pionnières. Dans les ateliers de femmes artistes du XXème siècle. Somogy Éditions d’Art, Párizs, 2018

A cikk 2018. május 2-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.

Szerző: Cserba Júlia

A nyitóképen Molnár Vera műterme a Les Pionnières c. kötetben.

Mi fán terem? Grafikai technikák – mélynyomás

Szerző: admin

Mi a grafika? Mi a különbség a sokszorosított grafika és a szabad grafika között? Milyen grafikai eljárásokat ismerünk? Új cikksorozatunkban segítünk eligazodni a grafikai eljárások rengetegében. A magasnyomás után a második részben a művészi mélynyomás klasszikus technikáit mutatjuk be Önöknek!

A művészi mélynyomás klasszikus technikái

A művészi mélynyomás technikái olyan grafikai eljárások, amelyeknél a festék a nyomóforma mélyedéséből kerül át a papírra. Ezeket az eljárásokat egytől egyig európai műhelyekben fedezték fel, és a távol-keleti országokba csak a 17. század végén került. A mélynyomásra jellemző, hogy a papír felületén enyhén kidomborodva ül meg a festék, továbbá, hogy a fazették – azaz a nyomóforma ferdén megmunkált peremei – a nyomtatás során belenyomódnak a papírba, ezáltal a kép körül jól látható plasztikus keret képződik.

Mélynyomás. Forrás: Sárközi Róbert: A grafikai technikák. Budapest: Corvina, 2002.

A megmunkálás módszerei szerint alapvetően két csoportba oszthatjuk a mélynyomásos technikákat:

  1. Mechanikus eljárások: A mechanikus eljárások többnyire fémmetszetek: réz– és acélmetszetek, hidegtű, borzolás. A három klasszikus eljárás mellett ritkábban alkalmazzák a pontozásos metszetet, a krétamodorú metszetet, a sajtolt vagy poncolt metszetet.
  2. Maratott eljárások: A maratott eljárásokhoz tartoznak: a karcok, az akvatinta, a lágyalap, a repesztés, valamint idesorolhatjuk még a foltmarást, a krétamodorú karcot, a törékeny alapon készített karcokat. Míg a mechanikus eljárások metszőkéssel és egyéb speciális grafikai eszközökkel készülnek, addig a maratott eljárásoknál a rajz bemélyítését különböző savak, marófolyadékok használatával érjik el.
Rézmetszet, acélmetszet, rézkarc

A rajzot a rézmetsző kis vésők segítségével vésik (metszi) a sima rézlemezbe. E nyomaton tehát a megjelenő fekete vonalak mélyítve vannak, ellentétben a fametszettel mely eljárásnál mindaz, ami nyomot kell, hogy hagyjon a papíron kiemelkedik a fa nyomólap síkjából. A rézmetszetet meg kell különböztetni még a rézkarctól, amely szintén mélynyomású eljárás, de ez utóbbinál a nyomot hagyó (előrajzolt, karcolt) vonalakat maratással mélyítik a lemezbe.

Hungarus (A magyar nép allegorikus jellemzése) 1736. Megjelent: Martin Engelbrecht: Laconicum Europae Speculum [Európa kistükre/Small Mirror of Europe] (Ausburg, 1736.) című, az európai nemzeteket bemutató allegorikus képsorozatának 8. lapjaként. Rézmetszet, 35,5×40,3 cm. A műalkotás megvásárolható az AXIOART PIACTÉR-en.

Kondé László (1954-2002): József Attila illusztráció. Rézkarc, papír, 51,5x 38 cm, 20/30, j.j.l.: Kondé László, 1983. A műtárgyra online licitálhatnak a Kirakodás2 aukción.

Hidegtű

A hidegtű vagy pusztatű mélynyomású sokszorosító grafikai eljárás. A vonalas rézmetszethez hasonló, de itt a fémlemezre nem vésővel metszik, hanem hegyes acéltűvel karcolják a rajzot, és a rézkarctól eltérően nem alkalmaznak savat a vonalak mélyítésére.

Borsos Miklós (1906-1991): Az öreg hídon. Hidegtű, 19 x 33,5 cm. A műalkotás megvásárolható az AXIOART PIACTÉR-en.

Borzolás, mezzotinto

A borzolás vagy mezzotinto, hántolómodor tónusos rajzok reprodukálására használható. A rajz kialakítása a sűrűn telepontozott, felborzolt felületű fémlemez sötéten nyomtató felületéből a világosabbnak szánt részek lehántolásával, visszanyomásával, sáberezésével történik. A mezzotinto viszonylag vastagabb rézlemezt igényel. Eszközök: a himbavas (körív alakú fogazott éllel ellátott acélkés). A himbavas nyelét függőlegesen tartva, arra nyomást kifejtve himbálják apró helyváltoztatásokkal a lemez felületén. A szerszám éles fogazata pontozott vonalak sorozatát mélyíti a lemez síkjába.

Robert Kipniss: Házak és istállók (1999). Mezzotinto, 295×238 mm. Forrás: British Museum

Foltmarás (aquatinta)

A fémlemezre finom rétegben aszfaltport visznek fel, kissé ráolvasztják, a maratás a por szemcséi között fedetlenül maradt részeket mélyíti ki, ezek hordozzák nyomtatáskor a festéket. A tónusokat a szemcsenagyság variálásával, a maróanyag erősségével és a maratás időtartamával lehet befolyásolni.


ZURICH – VERS LA CHAINE DES ALPES ET LA MONT RIGHI. Színezett aquatinta, 24,5 x 30 cm. A műalkotás megvásárolható az AXIOART PIACTÉR-en.

Lágyalap

A lágyalap vagy vernis mou egy mélynyomású grafikai eljárás, a rézkarchoz hasonlóan a vonalas rajzot ebben az esetben is maratással mélyítik egy fémlemezbe. A különbség az, hogy a rajzot nem közvetlenül az lapozórétegbe karcolják, hanem lágy, képlékeny alapozóréteget használnak, amire papírt vagy textíliát fektetnek, és arra rajzolnak. Emiatt az anyag hátoldalára a vonalak mentén ráragad az alap, ami a papír vagy textília eltávolításakor felszakadozik, emiatt ezeken a helyeken a lemez csupasszá válik. Az így létrejövő vonalak lágyak, szemcsések lesznek, őrzik a felhasznált anyag textúráját, az eredmény ceruzarajzhoz hasonló hatású lesz. A lágyalap technikája jól kombinálható az aquatintával.

Cikksorozatunk harmadik részében a művészi síknyomás klasszikus technikáit ismerhetik meg!

Érdeklik a műtárgyak, antikvár könyvek és a műkereskedelem világa? Nézze meg aukciós naptárunkat!

Felhasznált irodalom:

IHÁSZ ZSUZSA: A művészeti technikák. Budapest: Helikon, 2002.
KOSCSÓ LÁSZLÓ: A grafika – A grafikai technikák műhelytitkai. Budapest: 2006.
ALEŠ KREJČA: A művészi grafika technikái. Budapest – Prága : Corvina -Artia, 1986.
SÁRKÖZI RÓBERT: A grafikai technikák. Budapest: Corvina, 2002.
ZALA TIBOR: A grafika története. Budapest: Tan-Grafix Kiadó, 1997.

JR, Varda és a verda: fotomobil a francia valóságban

Szerző: artportal

A francia új hullám nagyasszonya és a balos street art művész egy furgonnal bejárják a francia vidéket. Embereket keresnek. Ezt örökíti meg egy dokumentumfilm. Működik?

Arcélek, útszélek (Visages villages), 2017
francia dokumentumfilm, r.: JR, Agnès Varda

Egy bohém idős hölgy meg egy sármos nonkonform fiatalember kreatív road-movie-zása a francia tájban, érzékeny és finom zenei aláfestés mellett? Recept a biztos sikerhez – mondhatnánk némi malíciával. A giccs-barométer azonban nem leng ki a másfél óra alatt egyszer sem, és bár nincsenek nagy mélységei és magasságai, a Visages villages című film mégis nagyon jól esik a nézőnek.

A street art és a fotográfia keresztezésével új műfajt teremtő, alterbalos szupersztár, a hatalmasra nagyított portréiról híres JR és a francia nouvelle vague legendás rendezője, a 89 éves bölcs és játékos filmes nagyi, Agnès Varda, egy fényképező-kabinná plusz plakátnyomtató műhellyé átalakított furgonban utazgatnak a francia vidéken. Közös kalandozásuknak az a célja, hogy hétköznapi sztorikat, embereket, hangulatokat találjanak, megfotózható arccal-testtel. Van, ahova úgy mennek, hogy tudják, mit, kit fognak ott találni, és van, amit a véletlen hoz eléjük. Történetek, helyzetek vagy emlék kerülnek a felszínre, a különféle helyszíneken talált alany(ok) látszólag spontán beszélgetése nyomán.

A fekete-fehér fotókat a portrézás után szinte azonnal kinyomtatják egy plakátpapírszerű alapra, embernagyságúnál jóval nagyobb méretekben, és a képek az alanyok jelenlétében felkerülnek az illető(k) sztorijával összefüggésben levő felület(ek)re: házakra, pajtákra, üzemépületekre, egymásra pakolt göngyöleghalmokra.

Nyugdíjazott bányászok, kikötői dokkmunkás-feleségek, kisgazdálkodók, sajtkészítők – mindennapi történetek, hangsúlyozottan vidéki helyszíneken, hétköznapi hősökkel. Az alkotópáros 18 hónapon át autózott a francia dombok és hegyek között, s ez az élmény JR számára – ahogy egy interjúban fogalmazott – revelatív tapasztalat volt. Ugyanis JR munkamódszerének, eddigi projektjeinek eredményei – egy adott területen lakókról készült nagyméretű, fekete-fehér portréfotói – többnyire különféle, konfliktusos urbánus övezetekben kerültek ki a házak oldalára, demarkációs falakra vagy háztetőkre.

Agnès Varda élményekben és emlékekben nyilvánvalóan többet hoz a közösbe, JR és csapata (merthogy profi nyomtató-kollázsoló-ragasztó team kíséri alig látható módon a főszereplőket) pedig inkább technikai szempontból bonyolítja le szinte zökkenésmentesen a képek előállítását és kihelyezését.

A remek szellemi és fizikai állapotnak örvendő, máig nyitott, idős rendezőnő és a graffitiző párizsi tinédzserből nemzetközi hírű művésszé érett street art művész beszélgetnek, ugratják vagy csipkedik egymást az egyes látogatások között, ez a laza narratíva adja ki a film szövetét. Ha valami, akkor az hiányzik, hogy a dolog kifusson valahova, csúcspontja vagy lecsengése legyen – bár, ha a végére hagyott sikertelen látogatásra gondolunk (a másik élő klasszikus, Jean Luc Godard nem nyit ajtót, hiába beszélték meg előre), akkor végül is az is megvan.

A közös út után együtt rendezték és szerkesztették filmmé az anyagot, ami ugyan az Oscar-ról lecsúszott, de megkapott jó pár más rangos díjat, és fesztiválkedvenc lett.

A szaklapok pedig szinte egyöntetű módon az utóbbi idők egyik legszívmelengetőbb filmjének tartják; humánus, személyes, szeretetteli – ezek a visszatérő jelzők.

Bár egymás munkáit ismerték és becsülték, személyesen alig ismerték még egymást, amikor elindultak a furgonnal. A furcsa páros kollaborációjának ötlete már az első találkozások alkalmával megszületett. Megismerkedésüket Agnès Varda lánya segítette elő, és a film producere is ő volt. JR a több, mint 1 milllió 200 ezres Instagramos követői táborára támaszkodva, illetve egy szellemes reklámhadjárattal segíti a film hírének terjedését.

A ma már New York-i műhelyt is fenntartó JR nem nagyon pihen: az 2010 októberben megítélt 100 ezer dolláros TED díját az Inside Out elnevezésű, a részvételi művészetre épülő nagyszabású projekt megvalósulására költi. Ennek keretében a filmben látható fényképezőgép-autóhoz hasonló kocsikat pályázhatnak egy-egy alkalomra olyan csoportok, amelyek hangja – és tagjainak arca – nem jelenik meg kellő súllyal a társadalomban. A múzeumok, kiállítóterek sokak számára nem, vagy csak ritkán elérhető terei helyett a művészet és az élet egymáshoz való fizikai közelítésében hívő JR újabb és újabb variációt hozza létre az emberi arcra épülő projektjeinek.

A cikk 2018. május 8-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.

Szerző: Bihari Ágnes