Alkotók
Hozzászólok

JR, Varda és a verda: fotomobil a francia valóságban

A francia új hullám nagyasszonya és a balos street art művész egy furgonnal bejárják a francia vidéket. Embereket keresnek. Ezt örökíti meg egy dokumentumfilm. Működik?

Arcélek, útszélek (Visages villages), 2017
francia dokumentumfilm, r.: JR, Agnès Varda

Egy bohém idős hölgy meg egy sármos nonkonform fiatalember kreatív road-movie-zása a francia tájban, érzékeny és finom zenei aláfestés mellett? Recept a biztos sikerhez – mondhatnánk némi malíciával. A giccs-barométer azonban nem leng ki a másfél óra alatt egyszer sem, és bár nincsenek nagy mélységei és magasságai, a Visages villages című film mégis nagyon jól esik a nézőnek.

A street art és a fotográfia keresztezésével új műfajt teremtő, alterbalos szupersztár, a hatalmasra nagyított portréiról híres JR és a francia nouvelle vague legendás rendezője, a 89 éves bölcs és játékos filmes nagyi, Agnès Varda, egy fényképező-kabinná plusz plakátnyomtató műhellyé átalakított furgonban utazgatnak a francia vidéken. Közös kalandozásuknak az a célja, hogy hétköznapi sztorikat, embereket, hangulatokat találjanak, megfotózható arccal-testtel. Van, ahova úgy mennek, hogy tudják, mit, kit fognak ott találni, és van, amit a véletlen hoz eléjük. Történetek, helyzetek vagy emlék kerülnek a felszínre, a különféle helyszíneken talált alany(ok) látszólag spontán beszélgetése nyomán.

A fekete-fehér fotókat a portrézás után szinte azonnal kinyomtatják egy plakátpapírszerű alapra, embernagyságúnál jóval nagyobb méretekben, és a képek az alanyok jelenlétében felkerülnek az illető(k) sztorijával összefüggésben levő felület(ek)re: házakra, pajtákra, üzemépületekre, egymásra pakolt göngyöleghalmokra.

Nyugdíjazott bányászok, kikötői dokkmunkás-feleségek, kisgazdálkodók, sajtkészítők – mindennapi történetek, hangsúlyozottan vidéki helyszíneken, hétköznapi hősökkel. Az alkotópáros 18 hónapon át autózott a francia dombok és hegyek között, s ez az élmény JR számára – ahogy egy interjúban fogalmazott – revelatív tapasztalat volt. Ugyanis JR munkamódszerének, eddigi projektjeinek eredményei – egy adott területen lakókról készült nagyméretű, fekete-fehér portréfotói – többnyire különféle, konfliktusos urbánus övezetekben kerültek ki a házak oldalára, demarkációs falakra vagy háztetőkre.

Agnès Varda élményekben és emlékekben nyilvánvalóan többet hoz a közösbe, JR és csapata (merthogy profi nyomtató-kollázsoló-ragasztó team kíséri alig látható módon a főszereplőket) pedig inkább technikai szempontból bonyolítja le szinte zökkenésmentesen a képek előállítását és kihelyezését.

A remek szellemi és fizikai állapotnak örvendő, máig nyitott, idős rendezőnő és a graffitiző párizsi tinédzserből nemzetközi hírű művésszé érett street art művész beszélgetnek, ugratják vagy csipkedik egymást az egyes látogatások között, ez a laza narratíva adja ki a film szövetét. Ha valami, akkor az hiányzik, hogy a dolog kifusson valahova, csúcspontja vagy lecsengése legyen – bár, ha a végére hagyott sikertelen látogatásra gondolunk (a másik élő klasszikus, Jean Luc Godard nem nyit ajtót, hiába beszélték meg előre), akkor végül is az is megvan.

A közös út után együtt rendezték és szerkesztették filmmé az anyagot, ami ugyan az Oscar-ról lecsúszott, de megkapott jó pár más rangos díjat, és fesztiválkedvenc lett.

A szaklapok pedig szinte egyöntetű módon az utóbbi idők egyik legszívmelengetőbb filmjének tartják; humánus, személyes, szeretetteli – ezek a visszatérő jelzők.

Bár egymás munkáit ismerték és becsülték, személyesen alig ismerték még egymást, amikor elindultak a furgonnal. A furcsa páros kollaborációjának ötlete már az első találkozások alkalmával megszületett. Megismerkedésüket Agnès Varda lánya segítette elő, és a film producere is ő volt. JR a több, mint 1 milllió 200 ezres Instagramos követői táborára támaszkodva, illetve egy szellemes reklámhadjárattal segíti a film hírének terjedését.

A ma már New York-i műhelyt is fenntartó JR nem nagyon pihen: az 2010 októberben megítélt 100 ezer dolláros TED díját az Inside Out elnevezésű, a részvételi művészetre épülő nagyszabású projekt megvalósulására költi. Ennek keretében a filmben látható fényképezőgép-autóhoz hasonló kocsikat pályázhatnak egy-egy alkalomra olyan csoportok, amelyek hangja – és tagjainak arca – nem jelenik meg kellő súllyal a társadalomban. A múzeumok, kiállítóterek sokak számára nem, vagy csak ritkán elérhető terei helyett a művészet és az élet egymáshoz való fizikai közelítésében hívő JR újabb és újabb variációt hozza létre az emberi arcra épülő projektjeinek.

A cikk 2018. május 8-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.

Szerző: Bihari Ágnes

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük