Latest Posts

Restitúció: a mostani tulajdonosok javára ítéltek két, régóta húzódó ügyben

Lucas Cranach illetve Pablo Picasso műveiről van szó, és évek óta húzódó ügyekről. A restitúció sikamlós terep, és nem biztos, hogy most precedens értékű döntések születtek.

Bár az utóbbi hónapokban a Macron francia elnök által indított offenzíva nyomán az egykori gyarmatokról a gyarmattartó országokba került – sokszor rabolt, vagy fillérekért felvásárolt – műtárgyak sorsa dominálta a restitúciós híreket, a téma klasszikusa, a vészkorszakban többnyire zsidó tulajdonosaiktól erőszakkal elvett vagy kizsarolt alkotások története is jóformán naponta gazdagodik új fejezetekkel. Most két olyan esetről számolunk be, ahol úgy tűnik, a felbecsülhetetlen értékű festmények jelenlegi tulajdonosaiknál maradnak.

Az ítéletek még nem jogerősek, de az első esetben alig maradt már lehetőség a jogorvoslatra : 11 évi pereskedés után egy amerikai fellebbviteli bíróság úgy határozott, hogy a kaliforniai Pasadenában lévő, rendkívüli minőségű gyűjteménye okán méltán világhírű Norton Simon Museum megtarthatja idősebb Lucas Cranach Ádám és Éva című, jelenleg 100 millió dollár értékűre becsült nagyméretű festménypárját, amit a múzeum névadó alapítója, a milliárdos Norton Simon 1971-ben vásárolt. A műveket a két világháború közötti időszak egyik legismertebb holland műkereskedője, Jacques Goudstikker egyetlen, még élő leszármazottja, Marei von Saher próbálta meg visszaperelni a múzeumtól – nem minden jogalap nélkül. Goudstikker a hollandiai német invázió után volt kénytelen viharos gyorsasággal elhagyni az országot, gyűjteményét és árukészletét, összesen 1241 művet két munkatársára bízva. A páratlan kincsek csakhamar Hermann Göringnél landoltak – mondanunk sem kell, hogy valódi értékük töredékéért. (Goudstikker nem jutott el Amerikába; még az oda tartó hajó fedélzetén érte halálos baleset.)

A náci rezsim összeomlása után a szövetséges csapatok a holland kormányra bízták a műkincseket, abban a tudatban, hogy azok visszakerülnek eredeti tulajdonosukhoz. Nem ez történt: a holland állam megtartotta a birtokába került művek többségét, néhányat viszont értékesített közülük, köztük Cranach festménypárját is. Utóbbi művekre nem véletlenül jelentkezett vevőként 1966-ban az amerikai haditengerészet nyugalmazott vezérkari tisztje, az orosz főnemesi családból származó, Roosevelt és Sztálin jaltai találkozóján tolmácsként közreműködő George Stroganoff-Scherbatoff, állítása szerint ugyanis a festmények valaha családja tulajdonában voltak, azokat a szovjet kormány vette el tőlük és adta el 1931-ben külföldre – nevezetesen Jacques Goudstikkernek. Stroganoff-Scherbatoff azonban csak néhány évig birtokolta a képeket, 1971-ben továbbadta azokat Norton Simonnak, akinek múzeumában jelenleg is megtekinthetők. Goudstikker leszármazottai az ötvenes évektől kezdve próbálják visszaszerezni az értékes kollekciót, de erőfeszítéseiket csak részben kísérte siker. Előbb, 1952-ben, egy szerényebb kártérítést kaptak, ami megfelelt annak az összegnek, amit Göring fizetett a művekért, majd 2006-ban újabb hosszú pereskedés után visszakaptak számos festményt is, melyeket egy évvel később aukción értékesítettek, összesen több mint 10 millió dollárért.

Lucas Cranach: Ádám és Éva, 1530 körül, olaj, fa, à 190,5 x 69,9 cm, © Norton Simon Art Foundation, a Norton Simon Art Foundation jóvoltából

Ádám és Éva azonban nem voltak a visszaadott képek között – nem is lehettek, hiszen addigra már régen a Norton Simon Museum birtokában voltak. Marei von Saher ezért külön pert indított a múzeum ellen, aminek a végére a napokban került – talán véglegesen – pont; a képek a múzeum tulajdonában maradnak. A bíróság érvelése több körülményre hivatkozott: egyrészt arra, hogy az 1952-es kártérítés elfogadása értelmezésük szerint a további igényekről való lemondást jelentette, másrészt arra, hogy von Saher nem támadta meg a holland állam és Stroganoff-Scherbatoff között kötött üzletet, harmadrészt – és ez a legfontosabb – az Act of State Doctrinenéven ismert amerikai törvényre, miszerint minden államnak tudomásul kell vennie a más független államok által saját területükön hozott döntéseket és ezért annak kimondása, hogy a művek eladása Stroganoff-Scherbatoffnak jogsértés volt, sértette volna a jó nemzetközi kapcsolatokhoz fűződő érdekeket. Ennek kijelentése nélkül viszont a bíróság nem látott jogalapot arra, hogy von Saher javára ítéljen. Az ügyben a döntés óta megszólalt több jogtudós is elismerte, hogy mást diktált a jog, mint amit az erkölcs diktált volna. Külön érdekessége a történetnek, hogy Norton Simon egyetlen olyan közvetlen leszármazottja – unokája, Eric Simon – aki a legutóbbi hónapokig tagja volt a múzeum elnökségének, inkább az örökös oldalára állt a vitában, ezért májusban kiszavazták a testületből. A témával foglalkozó szakemberek megjegyzik, hogy a mostani ítéletnek nem feltétlenül lesz jelentős befolyása a folyamatban lévő további restitúciós ügyekre – melyek közül egyet mindjárt látunk is – tekintettel arra, hogy szinte minden eset más és más és egyetlen apró különbség is más irányba viheti el az érvek és ellenérvek csatáját.

Lássuk akkor a másik ügyet, ahol egy nem kevésbé értékes remekmű, Picasso rózsaszín korszakának egyik legnagyobb méretű festménye, A színész képezi a per tárgyát. Ebben az ügyben is a közelmúltban született ítélet – a művet 1952 óta birtokló Metropolitan Museum of Art javára –, ezt azonban a másik fél, a Paul Freidrich Leffmann német műgyűjtő-üzletember és felesége hagyatékát kezelő alapítvány még megtámadhatja és aligha kétséges, hogy ezt meg is fogja tenni. Leffmann a nácik elől Németországból gyűjteményével együtt Olaszországba menekült, ám csakhamar innen is tovább kellett állniuk, ezért a festményt eladták – jóval akkori értékén alul, 13.200 dollárért. A kép csakhamar az akkor nagyon jónevű, néhány éve egy hamisítási botrány kapcsán csődbe ment New York-i galériába, a Knoedlerbe került, ahol 1941-ben egy amerikai műgyűjtő, Thelma Chrysler Foy, az autógyár-alapító Walter Chrysler lánya vette meg 22.500 dollárért. Chrysler Foy a festményt 1952-ben a Met-nek ajándékozta. Ennek az ügynek a forgatókönyve látszólag egyszerűbb: „csak” arra a kérdésre kell a bíróságnak választ találnia, hogy Leffmann a képet kényszerből, valódi értékét nem tükröző áron adta el vagy sem. Az alapítvány szerint Leffmannék élete múlott azon, hogy időben el tudják-e hagyni Olaszországot, és nem volt másuk, amit záros határidőn belül pénzzé tudtak volna tenni. Azaz: egyértelműen nyomás alatt cselekedtek és kénytelenek voltak gyorsan lépni. A bíróság ezzel szemben kimondta, hogy „a náci és fasiszta rezsimek tagadhatatlanul horrorisztikus körülményei között” a nyomás általában kétségtelenül létezett, ám Leffmannak volt ideje és lehetősége arra, hogy több ajánlatot is begyűjtsön és értékeljen, illetve voltak – noha a korábbiakhoz képest lényegesen kisebb mértékben – egyéb anyagi forrásai is. A bíróság utalt arra is, hogy „a tranzakcióra magánszemélyek között került sor, nem a fasiszta vagy náci kormányok parancsára”.  A Met ügyvédje ehhez azt is hozzátette, hogy ez a festmény, számos más, restitúciós ügyekben szereplő munkával szemben „soha nem volt náci kézben és soha nem adták el vagy ruházták át tulajdonjogát jogellenes módon”. Hozzátette azt is, hogy a múzeum az alapítvány követelését „a történelmi körülmények által indokolt érzékenységgel kezelte” és elutasító álláspontját alapos kutatások eredményeként alakította ki. Az alapítvány ügyvédei ezzel szemben egy 2016-ban elfogadott, és a restitúciós igénnyel fellépő egykori tulajdonosok pozícióját erősítő törvényre, a Holocaust Expropriated Art Recovery (HEAR) Act-re hivatkoztak, a múzeum álláspontját e törvény szellemével ellentétesnek minősítve.

Pablo Picasso: A színész, 1904, olaj, vászon,196 x 115 cm, © Estate of Pablo Picasso / Artists Rights Society (ARS), New York, forrás: metmuseum.org

A bíróság végül a Met javára döntött, amivel széleskörű nemzetközi figyelmet keltett. Számos szervezet, köztük a Simon Wiesenthal Center értetlenségét fejezte ki az ítélettel szemben, hangsúlyozva, hogy az adott történelmi körülmények között megkötött üzleteket semmiképpen sem szabad normális kereskedelmi tranzakciónak tekinteni.

A mostani ítélet, ha jogerőre emelkedik, nyilvánvalóan a jelenlegi tulajdonosok esélyeit javítja a még folyamatban lévő perekben, ám precedensértékűvé aligha válik – mint ahogy nem váltak azzá a korábbi, az egykori tulajdonosok örököseinek javára született döntések sem.

A cikk 2018. augusztus 21-én jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.

Szerző: Emőd Péter

Rekordáron kelt el a Százholdas pagony térképe!

A várakozásokat messze felülmúló áron, 430 ezer fontért (157 millió forint) kelt a Micimackó első kiadásának a Százholdas pagonyt ábrázoló eredeti térképe a Sotheby’s keddi londoni árverésén.

E.H. Shepard: Százholdas pagony térképe. A Sotheby’s jóvoltából.

Az aukciósház közleménye szerint egy könyvillusztrációért árverésen még soha nem ajánlottak annyit, mint E. H. Shepard Micimackót illusztráló 1926-os tintarajzáért. Az A. A. Milne-regényhez készült rajz leütési árát előzetesen 100-150 ezer fontra becsülték.

A Sotheby’s szerint a térkép azért különösen értékes, mert nagyon egyszerű áttekintést nyújt a Micimackó világáról. A térképpel kezdődik az első kiadás, és ott van az utolsó lapon is. Szerepel a könyvből készült, 1966-ban bemutatott Disney-rajzfilmben is.

A Sotheby’s jóvoltából.

A Sotheby’s jóvoltából.

A keddi árverésen áruba bocsátották Shepard négy másik, a Milne-regény szereplőit – Micimackót, Róbert Gidát, Malackát és Fülest – ábrázoló eredeti illusztrációját is, az öt tétel együttesen 917 500 fontért (336 millió forint) kelt el a becsült 310-440 ezer helyett.

A Sotheby’s jóvoltából.

A Sotheby’s jóvoltából.

Forrás: MTI

Frida Kahlo Budapesten!

Stílusosan a festőnő 111 születésnapján azaz július 6-án nyitották meg Frida Kahlo kiállítását a Magyar Nemzeti Galériában, a látogatók pedig szombattól nézhetik meg a nagyszabású tárlatot.
A kiállítás fő támogatója a GRÁNIT Bank jóvoltából az AXIOART csapata egy exkluzív tárlatvezetésen vehetett részt, ahol megnézhettük a mexikói festő remekműveit, a galéria kiváló művészettörténészeinek köszönhetően pedig egy fantasztikus órát tölthettünk Frida képei között.

A mexikóvárosi Museo Dolores Olmedo, valamint magángyűjtők jóvoltából több mint harminc festmény és grafika érkezett Budapestre. A vezetésen kiderült, hogy a tárlatot részben az Oroszországban megrendezett futball VB-nek köszönhetjük, ugyanis a vándorkiállítás erdetileg Milánóból Oroszországba utazott volna, de az orosz kiállítást a VB miatt pár hónappal el kellett tolni, így az üres járatban Budapesten landoltak a képek.

A 26 festményből és 9 grafikából álló válogatásba Frida önarcképei mellett az első vászonfestményeinek egyike is bekerült. A szimbolikus tartalommal telített alkotások, legyen szó portréról vagy csendéletről betekintést engednek Frida Kahlo szuggesztív, ám testi és lelki gyötrelmekkel teli belső világába, valamint az általa megélt és újrateremtett, mitikus valóságba.

Frida Kahlo: A törött oszlop. Forrás: MNG

Az eredetileg orvosnak készülő Frida Kahlo kisgyermekkorától kezdve betegeskedett. Hatéves korában egy vírusos betegségben a jobb lába eltorzult, majd tinédzser évei végén egy buszbaleset során a gerince és a medencecsontja több helyen eltörött. Ekkor megjárta a testi fájdalmak földi poklát és hosszú időre ágyba kényszerült. A szenvedésből a festés jelentette az egyedüli kiutat, Kahlo művészetének forrása pedig önmaga lett – saját valóságának ablaka a tükör, amelyből saját képe tekintett vissza. A javarészt frontális vagy kétharmad profilból készített merev, hieratikus önarcképei a művész belső világának kivetítései, amelyek segítségével a külvilág felé létrehoz egy új, sokszínű és izgalmas, erőt sugárzó ént. Festőstílusának jellegzetessége, hogy bár klasszikus modellekből indít, merít a mexikói népi kultúra eszköztárából is. Számos művén felbukkannak Mexikó spanyol hódítást megelőző történetének, régészetének, valamint népi kultúrájának elemei.

Frida Kahlo: A busz (1929). A szerző fotója

A kiállítás nem kronologikusan, hanem 5 szekcióra bontva mutatja be az életművet és egy külön rész a Fridamánia foglalkozik a festő személyét övező, a halála utáni évtizedekben kibontakozó rajongással. Az öt szekció: festői kibontakozás, fájdalom poézise, Frida és Mexikó, Viva la Vida, Frida és Diego.

A szerző fotója

A tárlatot november 4-ig lehet megnézni a Magyar Nemzeti Galériában.

Kurátor: Lantos Adriána

Forrás:
Frida Kahlo – remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból

A Single Elvis krónikája

A XX. században megjelentek  a korszak első sztárjai, akiknek arcképei ott lebegtek a címlapokon. Az emberek csodálták, irigyelték a filmcsillagokat, akik sokszor a semmiből bukkantak fel  és az amerikai álom megtestesítőivé váltak. Sztárokat azonban nem csak a film- és zeneipar adott, hanem a képzőművészet is, elég csak Andy Warholra gondolnunk.  A pop art művész nevét a világon mindenki  ismeri, szitanyomatait a mai napig rengeteg márka használja fel termékei népszerűsítéséra. Magyarországon a Westkunst – Ostkunst. Új állandó kiállítás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből című kiállításon láthatunk egy Andy Warhol képet, az 1964-ben készült Single Elvist.

Andy Warhol: Single Eélvis (1964). Forrás: Ludwig Múzeum

Miért Elvis lett a szitanyomat főszereplője?

A témaválasztás nem meglepő, Andy Warhol maga is lelkesen és megszállottan csodálta a filmcsillagokat, az irodalmi élet kultikus figuráit. Gyűjtötte autogramjaikat. A Warhol által megjelenített szuperszárok az amerikai sikertörténet megtestesítői voltak. Marilyn Monroe, a sokat szenvedett kislány szexszimbólummá lett az Egyasült Államokban, Elvis Presley-t a teherautó sofőrből lett énekest egy egész nemzedék bálványozta, míg Elizabeth Taylor, aki először gyerekfilmekben játszott, Hollywood egyik legnagyobb jövedelmű sztárjává nőtte ki magát. Attól függetlenül, hogy mind a hárman megszenvedték a hírnevet, a korszak bálványai lettek, a fogyasztói társadalom imádta őket, az általuk reklámozott tárgyakat által úgy érezhették az emberek, ők is hozzájuthatnak azokhoz a termékekhez, amelyeket bálványaik használnak. Andy Warhol így nyilatkozott erről: „Az a klassz ebben az országban, hogy Amerika kezdte el azt a hagyományt, hogy a leggazdagabb fogyasztók lényegében ugyanazokat a holmikat vásárolják, mint a legszegényebbek. Nézed a tévét, látod benne a Coca-Cola reklámot, és tudhatod, hogy az elnök is kólát iszik, Liz Taylor is kólát iszik, és akkor azt gondolod, te magad is ihatsz kólát.”

Warhol & Coca Cola. Forrás: tumblr.com

A Ludwigban található Elvis kép, nem az első az énekest megörökítő szitanyomatok közül a Warhol életműben. Az első változat Virginia Museum of Fine Artsban található Tripla Elvis (1962), ennek és a két évvel később készült képnek is egy filmreklám volt az alapja, amelyet az 1960-ban forgatott Flaming Starhoz készítettek. Warhol eredetileg számos Elvist ábrázolt egyetlen vászontekercsen, amelyet 1963 szeptemberében magával vitt Los Angelesbe a Ferus Galériában megrendezett második önálló kiállítására. Megérkezésekor arra kérte a galéria igazgatóját, Irving Blumot, hogy vágja szét a tekercset a vakrámára feszített szabványos festővásznak méretére. Gerard Malanga szerint, aki Warhol festőasszisztense volt, inkább neki köszönhető, hogy ezeken, a képeken az Elvis alakok átfedik egymást. Elmondása alapján tudatosan helyezte el egymásra a képeket, így elérve a filmeken rögzített mozgássorok képzettársításait, Warholnak pedig annyira megtetszett az ötlet, hogy jóváhagyta tervét.  Ennek ellenére a szitanyomat alkotójaként Warholt jelölik meg, hiszen a munkafázisokra ő bólintott rá.

Andy Warhol: Tripla Elvis (1962). Forrás: Virginia Museum of Fine Arts

1964-ben a Tripla Elvist átdolgozva készült el a torontói Art Gallery of Ontartioban található Elvis I. és II., és a Ludwig Múzeumban található Singe Elvis és az aacheni Neue Galerrieban kiállított szépiásabb hatású Single Elvis. Az Elvis I. és II. című képen az énekesről felhasznált reklámfotókat már csak egymás mellé helyezte Warhol, a két kép nem folyik egybe, a Single Elvisen pedig már csak egy Elvis portré látható. Az alakok számának változása és ezek viszonya is jól mutatja a változást. A Tripla Elvis a mozgóképben rejlő dinamizmus jeleníttette meg, a néző a film jeleneteit rögtön hozzárendelte a nyomathoz. Könnyen elképzelhetővé válik a mozdulatot megelőző és azt követő képsorozat, ahogy előrántja a pisztolytáskából a fegyvert, és könnyed mozdulattal visszaejti azt. Ezzel szemben az Elvis I. és II. című képen az alakok már egymás mellett vannak, nem keltik a dinamizmus érzetét, a színes Elvis pár mellet megjelenő egyre halványodó monokróm alakpár inkább egy tapéta jelleget kölcsönöz a műnek. Akár sok egymás mellett ritmikusan váltakozó színes és fekete-fehér Elvisek is könnyen elképzelhetővé válhatna. Míg a Single Elvis esetén már csak egy a pisztolyt kezében tartó westernhős áll a szemlélővel szembe.

Andy Warhol: Elvis I. és Elvis II. (1963). Forrás: WkiArt

Az összes változat magassága megegyezik, 210 cm körüliek. A Single Elvisen megjelenő énekes a valóságosnál sokkal nagyobb. Így a nézőnek fel kell néznie a cowboyként megjelenő énekesre, egyfelől a plakátok méretei már önmagában magukban hordozzák nagyobbnak látszatás eszközét, hogy messziről is jobban felismerhetővé váljanak az alakok. Másfelől az emberek bálványozták az énekest, felnéztek rá, így a méretek, akár a sztárolás kifejeződése is lehetett.

A Single Elvis alumíniumfesték alapra készült szitanyomat, fémes csillogása az ezüstös mozivászonra is utalhat. Az Elvis I. és II. című képpel ellentétben Warhol itt nem élt a színek adta lehetőségekkel, amíg a reklámgrafikában is használatos erőteljes színek azt a képet fogyasztói jellegűvé tették, itt ezeket az eszközöket mellőzve sokkal jobban érvényesül a filmes párhuzam. Ráadásul a színes szitanyomás technikailag sokkal összetettebb és nehezebb, mint az egyszínű szitázás.

Gerard Malanga költő szerint Warhol azért nyúlt többek között Elvis Presly alakjához, mert személye az amerikai társadalom trendjét szimbolizálta. Marilyn, Elvis vagy Marlon Brando megszemélyesítették a szépség és a siker eszményeit. Sztár voltukat bizonyos szexuális motívumaiknak köszönhették, ami eltért a 30-40-es évek Hollywoodjának prüdjétől. Malanga szavai jól tükrözik, hogy Elvis ízig-vérig amerikainak számított, ezért is tudta a pop art olyan jól felhasználni alakját.

© Bob Adelman/Corbis

Nemcsak Elvis ízig-vérig amerikai, hanem a western, mint filmes műfaj illetve az énekes ruhatára is. A nézővel szemben álló cowboy módjára fegyvert fogó alakban benne van egyfelől az amerikai legendaképzés, másfelől az erőszak is. Hiszen a mozdulat maga, hogy valaki pisztolyt ránt és rászegezi valakire már magában foglalja az erőszakos cselekményt is. Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy ez a jellegzetes testtartás és kézmozdulatok mindenkiben a western filmek által jól ismert hős alakját idézik elénk. Az Elvis kezében tartott hatlövetű colt a western jelképévé nőtte ki magát.

Maga a western, mint filmes műfaj rendkívül népszerűnek számított a XX. századi Amerikában. Igaz a világháború változást hozott ebbe a műfajba is, a filmek a kortárs amerikai valóság feszültségekkel teli légkörét próbálták hitelesen érzékeltetni. A vadnyugati közeg már nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán szimbóluma volt, hanem a sivárságé. Ezért a westernhős is megváltozott, erkölcsileg továbbra is kiemelkedett környezetéből, de már komplex érzés- és indulatvilággal rendelkező emberi lényként szerepelt a vásznon. A klasszikus western kliséi azonban megmaradtak. A western a polgárháborúban kettészakadt Észak és Dél viszonyát, a nyugati partvidék meghódítását, a telepesek, és az indiánok küzdelmét elevenítette fel újra és újra, legtöbbször mitizálva és kiszínezve a történteket, megjelenítve az amerikai történelem hősi korszakát. A westernfilm egy jellegzetesen amerikai filmműfaj, az ilyen típusú filmekben szereplő színészeket mindig legendás népszerűség övezte. A XX. századi rendezők közül kevés akadt, aki legalább egyszer nem nyúlt volna ehhez a műfajhoz.

Elvis westernhősként a védjegyévé vált hajkoronával jelenik meg a képen. Hajviselete trenddé nőtte ki magát, rengetegen készíttetettek maguknak ilyen típusú frizurát. A másik jelentős szimbólum, ami közvetlenül nem az énekes személyéhez köthető, a farmernadrág volt. A XX. század közepéig ez a ruhadarab munkaruha volt, amit férfiak és nők egyaránt viseltek az amerikai gyárakban. A férfiakén elől, a nőkén jobb oldalon volt a hasíték.  Az 1930-as években a western filmeknek köszönhetően a szabadság és függetlenség jelképévé vált.  20 évvel később már a fiatalabb generáció is szívesen hordta ezt a nadrágfajtát, kifejezve a megszokott formális öltözködési szabályokkal szembeni ellenállásukat. Hordták tiltakozásul a fajüldözések ellen, később a vietnámi háborúval való szembefordulás jelképévé vált. Az új zenei irányzat, a rock betörésével, pedig annak szimbolikus viselete lett. Jeam Dean, Marlon Brandon, Elvis is szívesen hordott farmert, ezzel is népszerűsítve ezt a nadrágtípust. A Single Elvisen a nadrág ugyanolyan amerikai töltetet kap, mint a western, vagy a reklámfotón megjelenő Elvis alakja. Valószínűleg a sajtóban megjelent fotót egész Amerikában ismerték az emberek, de Andy Warhol nélkül a reklámfotó nem ivódott volna bele így a köztudatba, talán lassan feledésbe is merült volna ez a kép.

Kijelenthetjük, hogy Andy Warhol Elvis sorozata kultikussá vált. A motívum közel 50 éve született, sikere a mai napig töretlen.  Warhol Elviséről különféle plakátokat lehet rendelni a grafikai cégeknél, nem egy szórakozóhelyen dekorációként szolgál az ikonikussá vált filmreklám szitanyomatának másolata. A kép beivódott a fogyasztói társadalom tudatába, a plakátok mellett hozzá lehet jutni Elvises bögréhez, táskához, kulcstartóhoz, pólóhoz.  A manapság egyre divatosabb street art művészet is többször felhasználta Warhol Elvisét, a monokróm színhasználatnak köszönhetően stencil formájában könnyen átvihető a falfelületekre. A divatipar is lecsapott a kultikus alakra, a Pepe Jeans egy egész Andy Warhol szitanyomatait felhasználó kollekciót dobott a piacra, így akár az átlagember is magán hordhatja a cseh származású, ennek ellenére ízig-vérig az amerikai társadalom ikonikussá vált művészének képeit.

Felhasznált irodalom:

Böhringer: Böhringer, Hannes: A western mint civilvallás. In.: Iskolakultúra, 1997. (7. évf.) 10. szám

Dempsey: Dampsey, Amy: A modern művészet története. Képzőművészeti Kiadó, Budapest. 2002.

Honnef: Honnef, Klaus:  Andy Warhol 1928- 1987 Tucatáruból műalkotás. Taschen/Vince Kiadó, Budapest. 1994.

Kerekes: Kerekes Anna: A farmer élete In: Elle Man, 2011/ 1. különszám

Sárközi: Sárközi Róbert: Grafikai technikák A fametszettől, a szitanyomásig. Artis Könyvek, 2002.

Shanes: Shanes, Eric: Andy Warhol élete és művészete,Gabo Kiadó, Budapest. 2007.

Walther: F. Walther, Ingo (szerk.): Művészet a 20. században I. rész.Taschen/ Vince Kiadó, Budapest. 2004.