Részlet Keserű Katalin katalógusszövegéből a hamarosan nyíló tárlat apropóján Majdnem 50 éve már, hogy San Michele szigetén, Velence temetőjében az Orosz Balett egykori társulatát életre hívó Szergej Gyagilev síremlékén egy pár rózsaszín balettcipőt láttam, levél kíséretében, amelyet egy amerikai táncosnő küldött a Mesternek úgy, hogy elhelyezte a sírján. Biztosra véve, hogy a címzett ott megtalálja. {…} De említhetném a halottak napján a temetőkbe áradó tömegeket, rendezendő a sírokat, ékesíteni virággal, gyertyákkal-mécsesekkel, szalagokkal, így segítve a lélek túlvilági útját, és kiengesztelendő őt. A holtakkal foglalkozás antropológiai sajátosság. Vannak kultúrák, ahol rítusok keretében funkcióval is felruházzák azt, aki már nem él. Az élő „szemében” minden él, s a holtak teljes egykori mivoltukban jelen lehetnek öntudatlan álmainkban is, befolyásolva lelki-szellemi életünket és érzeteinket. A művészet mint előállítás feltételezett antropológiai gyökerei majdnem teljességükben feltárulnak a hagyományos halotti rítusokban. Ezek jövője azonban − lehet, hogy csak átmenetileg − ma egyre bizonytalanabbnak látszik. A tudást, hitet és képzeteket felváltó információk és rendszereik világában semmit nem tudhatunk a következő emberről, a képzeletéről és álmairól, amint arról se, hogy átalakuló gondolkodásában lesznek-e emlékei; …