Ismét összefog a Budapest Borfesztivál, a borász szakma és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, hogy bebizonyítsuk, közös feladatunk a rászorulók segítése!
A Jótékonysági Borárverés idén 20. alkalommal kerül megrendezésre, amelyen az árverési tételeket felajánlók, sikeres vállalkozók, valamint magánszemélyek egy közös ügy érdekében próbálnak segíteni. Tavaly sikerült rekordösszegű támogatást összegyűjtenünk, a nagy licitáló kedvnek köszönhetően, amely reméljük idén sem hagy alább, és akár a múlt évi 7.700.000 forintot is túlszárnyalhatjuk.
Az idei gyűjtés célkitűzése:
Az idei Borfesztivál 40 000 darab pohártartója a Máltai Szeretetszolgálat tiszaburai varrodájában készült. A 2016-ban megnyitott üzemmel működő gazdasági tevékenység jelent meg a falu életében: gépek dolgoznak, árut szállítanak, megrendelést lehet leadni, értékesítés történik – csupa olyasmi, ami korábban hiányzott a mindennapokból. A pohártartók elkészítése is hozzájárul az üzem fenntartható működéséhez, ezáltal a családok biztos jövedelméhez. A varroda ugyanakkor nemcsak termelő üzem, de szakmai képzési hely is, az általános iskolás gyerekeknek pedig játékos foglalkozásokkal segít a tanulásban és pályaválasztásban.
A Jótékonysági Borárverés idei célja a tiszaburai varroda gyerekeknek, fiataloknak szóló programjainak támogatása. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat szeretne a varrodában egy új, modern varrószobát kialakítani a gyerekek számára, hogy fiatalon megismerhessék a szabás-varrást, mint szakmát, amit később munkájuk során, hobbiként vagy egyszerűen hasznos tudásként alkalmazhatnak felnőtt korukban. A tervek között szerepel, hogy a varrodában óvodák és iskolák számára tartanak rendszeres foglalkozásokat, illetve új felnőttképzéseket indítanak sok környékbeli nőnek adva ezzel szakmát és lehetőséget a kezébe.
A Jótékonysági Borárverést élőben közvetíti az AXIOART, licitáljon online, kényelmesen a fotelből az AXIOART LIVE szolgáltatása segítségével! Az árverés katalógusa hamarosan elérhető itt.
Egészen pontosan 17,4%-al. A 6,98 milliárd dollár az évtized harmadik legrosszabb eredménye.
A nagy nemzetközi műpiaci adatbázis, az Artprice idén a korábbi gyakorlattól eltérően egy féléves összefoglalóval is meglepte az aukciós piac iránt érdeklődőket. Ez azért fontos, mert a trendekre odafigyelők „menet közben” eddig lényegében csak az egyes árverésekről az aukciósházak által kiadott kommünikékre támaszkodhattak, márpedig ezek szinte kivétel nélkül győzelmi jelentésekként vannak megfogalmazva – láttunk-e már valaha is olyan sajtóközleményt, amiben egy aukciósház bevallotta volna, hogy mondjuk legutóbbi aukciója az utóbbi évek leggyengébb forgalmát produkálta, az el nem kelt művek szokatlanul magas arányával és a várakozástól messze elmaradó leütési árakkal? Ezekben a jelentésekben legfeljebb a sorok között olvasva lehet érdemi információra bukkanni, s az „igazság pillanata” akkor jön el, amikor hozzáférhetővé válnak az összefoglaló számok. Mindenképpen jó tehát, hogy ez most év közben is megtörtént; ráadásul a nemzetközi piacon, a hazaitól eltérő módon, egyértelműen az első félév az erősebb, így ennek számaiból már az év egészére is lehet óvatos következtetéseket levonni.
Az első félév legdrágább tétele, Claude Monet Szénakazlak című 1890-es festménye 110,7 millió dollárért kelt el a Sotheby’s-nél New Yorkban. A Sotheby’s jóvoltából
A bevezetőben említett forgalomcsökkenés nem, legfeljebb a mértéke váratlan; az előző két évhez képest magasabb tavalyi forgalmat kommentálva a piaci elemzők többsége már jelezte, hogy a pozitív trend idén aligha folytatódik, s figyelmeztettek arra is, hogy a tavalyi jó eredmény kizárólag az első félévi adatoknak volt köszönhető; a másodikban már megkezdődött a visszaesés. Magyarázat természetesen sokféle van; a legtöbben a csúcsművek kínálatának beszűkülésére hivatkoznak – mint a számokból mindjárt látni fogjuk, nem is ok nélkül. Persze minden rosszban van valami jó is: a legkedveltebb mesterek nehezen elérhetővé válása eddig háttérbe szorult művészek irányába terelheti az érdeklődést, és ebből profitálhatnak például a Nyugat-Európán és Észak-Amerikán kívüli régiókban élő alkotók és a nőművészek is, akikre ma a nemzetközi művészeti kánon újraírására irányuló, tiszteletre méltó erőfeszítések időszakában szerencsére egyébként is több figyelem jut. Természetesen lehetnek a visszaesésnek a művészeti színtértől távol álló és általa befolyásolhatatlan okai is, így pl. a nemzetközi politikai helyzet alakulásával kapcsolatos fokozódó bizonytalanság, vagy más, a műtárgyvásárlás alternatíváját jelentő befektetési formák jövedelemtermelő képességének változása. Előfordulhat az is, hogy egy-egy műtárgy, vagy műtárgyegyüttes ára emelkedik olyan csillagászati magasságba, hogy annak „kiesése” a következő évben önmagában jelentősen visszaveti a forgalmat. Klasszikus példa erre Leonardo Salvator Mundijának esete. A régi mesterek aukciós forgalma tavaly alig a felére csökkent 2017-hez képest, de ha a számok mögé nézünk, akkor kiderül, hogy a két évvel ezelőtti forgalom közel felét a Salvator Mundi 450 millió dollárja tette ki, ettől eltekintve a piac stabil maradt. Hasonló példát az idei első félévet elemezve is találunk: 2018 forgalmát jelentősen megdobta a legendás Rockefeller Gyűjtemény értékesítéséből befolyt 832 millió dollár, ami túlnyomó részt az első félév forgalmát gyarapította és emelte meg rögtön több mint 10 százalékkal. Ilyen értékű gyűjtemény még soha nem került a piacra és jó eséllyel hosszú ideig nem is fog.
Robert Rauschenberg Buffalo II. című festményéért a Christie’s-nél New Yorkban 88,8 millió dollárt adtak. A Christie’s jóvoltából
Nézzük ezek után az első félév konkrét számait! Bár az Artprice adatbázisa a tavalyi év azonos időszakához képest közel 8%-kal kevesebb aukciót tart nyilván, a kalapács alá került és az értékesített tételek száma is minimális növekedést mutat, miközben az el nem kelt tételek aránya is nőtt, még ha csekély mértékben is (39-ről 40%-ra).
Az eddigi számokból már következik, hogy az értékesített tételek átlagára is csökkent, főként a legmagasabb ársávokba tartozó munkák számának erőteljes visszaesése miatt. Tízmillió dollár feletti árat az egy évvel korábbi 108 tétel helyett csak 64 ért el (-40%) és 10-20% közötti mértékben csökkent a tételszám az 1, illetve 5 millió dollár feletti tételek esetében is.
Frank Stella 1959-es festménye, a Point of Pines 28 millió dolláros rekordáron cserélt gazdát a Christie’s-nél New Yorkban. A Christie’s jóvoltából
Az Artprice ezúttal is összeveti a kortárs művek 2000 óta tapasztalt értéknövekedését a legfontosabb tőzsdei indexekkel. Saját kortárs indexük napjainkban lényegében azonos szintet mutat mint a NYSE és az S & P, ami a kortárs művészetbe történő befektetés versenyképességét mutatja.
A forgalom a nemzetközi műkereskedelem valamennyi vezető központjában visszaesett, igaz különböző mértékben – az USÁ-ban 20, Nagy-Britanniában 25, Kínában és Franciaországban viszont csak 12-12%-al. A 15 legnagyobb forgalmú ország közül csak háromban bővült az értékesítés: a 14. helyre előlépett Csehországban 24%-al, a 15. Svédországban 15%-al, míg az 5. Németországban 2%-al. Apró változások az egyes művészettörténeti korszakoknak a forgalomból való részesedésében is megfigyelhetőek: a régi és a kortárs mesterek aránya növekedett, míg a modern mestereké csökkent. (Utóbbi kategória alatt az Artprice-nál az 1860-1919 között született művek értendőek.) A régi mesterek aránya – és az egész első félévi aukciós forgalom – jelentősen javult volna, ha néhány nappal az árverés előtt nem vonták volna vissza egy toulouse-i aukcióról Caravaggio Judit lefejezi Holofernészt című, egyes szakértők által megkérdőjelezett szerzőségű festményét, aminek árát a 100 millió feletti sávba várták. A visszavonás oka nem a vitatott szerzőség volt, hanem egy „nagy múzeumhoz közel álló magángyűjtő” ajánlata, akinek személyéről ugyanúgy nincs hivatalos információ, mint a vételárról. A modernek visszaesése nem kis részben a szektort éltető és az elmúlt években aukciókon számos kiemelkedő munkával szerepelt Picasso és Modigliani csúcsműveinek teljes hiányával magyarázható. Picasso persze számtalan kisebb munkájának köszönhetően Claude Monet mögött így is az első félév második legnagyobb forgalmú művésze volt.
Louise Bourgeois Pók című 1996-os bronzszobrának egy évvel később öntött példánya 32 millió dollárral állított fel új életműrekordot a Christie’s New York-i árverésén. A Christie’s jóvoltából
Az abszolút rekordok nem forogtak veszélyben, de számos művész ért el életműrekordot. A tíz legmagasabb összegű életműrekord tulajdonosai között érdekes módon nem az egyébként legnagyobb árnövekedést produkáló kortársak vannak többségben, hanem olyan impresszionista és posztimpresszionista mesterek mint Monet, Signac, Caillebotte és Bonnard. Közülük Monet Szénakazlak című munkája hozta az év eddigi legmagasabb árát, 110,7 millió dollárt. A festmény legutóbb 1986-ban szerepelt nyilvános aukción és akkor 2,5 millió dollárért kelt el, azaz azóta évi 12%-os hozamot termelt tulajdonosának. Jeff Koons lufinyuszija, mint ahogy arról az artportal beszámolt, 91 millió dollárral az élő művészek rekordját döntötte meg. A nőművészek közül Louise Bourgeois-hoz fűződik a legjobb eredmény: pókszobrainak egyikéért 32 millió dollárt adtak. Mellette négy további nőművész, a XVII-XIX. századi Elisabeth Vigée-Lebrun, az amerikai XX. századi absztrakt expresszionista Lee Krasner, továbbá két élő művész, Yayoi Kusama és Julie Mehretu ért el 5 millió dollárt meghaladó életműrekordot.
Lee Krasner: The Eye is the First Circle című 1960-as olajképe 11,6 millió dolláros rekordáron cserélt gazdát a Sotheby’s-nél New Yorkban. A Sotheby’s jóvoltából
Nagyon röviden arról – az Artprice ezzel már nem foglalkozik – hogy mennyiben érvényesültek a globális trendek a hazai piacon. Annyiban mindenképpen, hogy a csúcsműveknek a magyar piac is kezd szűkében lenni, ugyanakkor ez a forgalom volumenére egyelőre alig van hatással; az igazán értékes munkákért a gyűjtők hajlandóak mélyebben a zsebükbe nyúlni. Míg a tavalyi első félévben a nyolc legdrágább tétel átlagára 49 millió forint volt, idén már 67 millió; természetesen nincs szó arról, hogy a piac egészét hasonló mértékű bővülés jellemezné. Pontos forgalmi adatok nem állnak rendelkezésre, de a nagyobb házak adatai alapján biztosra vehető, hogy a forgalom nem csökkent tavalyhoz képest. A piacra új szereplők is beléptek, nőtt az árverések és az azokon kínált tételek száma is. Ugyancsak részinformációk alapján feltételezhető viszont, hogy emelkedett az el nem kelt tételek aránya is, ami legalábbis a nagyobb házaknál így is jobb a nemzetközi átlagnál.
Nyitókép: Robert Rauschenberg (1925-2008), Buffalo II, 1964. Oil and silkscreen ink on canvas. 96 x 72 in (243.8 x 183.8 cm) / Detail.
Egy nappal a megnyitó után már meg is jelent az első nagyobb – és rendkívül meleg hangú – kritika Maurer Dórának a Tate Modernben rendezett szóló show-járól.
Augusztus 4-én és 5-én reggel a Tate Modernnel kapcsolatban még az a hír uralta a sajtót, hogy egy 17 éves fiatalember minden ok és minden előzmény nélkül kidobott a múzeum felső kilátóteraszáról egy hat éves kisfiút, aki azóta is kritikus állapotban fekszik egy kórházban. Vasárnap a tragédia után a múzeum be is zárt, tegnap azonban már újra kinyitott, így Maurer Dóra kiállítása, amiről néhány napja már hírt adtunk, az eredeti tervek szerint tudott megnyílni.
Nem kellett sokat várni az első nagyobb kritikára sem, ami a tekintélyes londoni napilapban, a The Guardian-ben jelent meg az újság vezető műkritikusa, Jonathan Jones tollából. Jones 20 éve dolgozik a lapnál, többször volt tagja a Turner Price és a BP Portrait Award zsűrijének (igen, a szponzorként folyamatosan támadott olajkonszern által finanszírozott díjról van szó) és közreműködött a BBC számára készült művészettörténeti filmsorozatokban is.
„A konyhájában készített fekete-fehér filmektől a diadalmas geometrikus design-okig; a magyar művész karrierje kiteljesedett a kommunista rezsim vége óta” – szól az írás bevezető mondata, ami lényegében meg is fogalmazza a szerző egyik fő gondolatát, nevezetesen azt, hogy míg számos, a kelet-európai országokban a kommunista érában a tűrt vagy a tiltott kategóriába tartozó alkotó akkor élte pályájának fénykorát, amikor művészetét valamivel szemben állva gyakorolta és erejét a lázadás adta, addig Maurer, aki életének nagyobbik részében ugyancsak a „disszidens művészetet” művelte egy totalitárius államban, legjobb munkáit ennek a rezsimnek az összeomlása után hozta létre, azaz az új szabadságból éppúgy tudott alkotó energiát meríteni, mint a disszidens-létből. Jones ellenpéldaként említi az író Milan Kunderát és a filmrendező Jan Švankmajert, akikre szerinte a „kapitalista demokrácia” inkább rombolólag hatott.
A friss művek iránti lelkesedésében a kritikus azt javasolja a jövőbeli látogatóknak, hogy az utolsó teremben, ezeknél a „kreativitásban lubickoló”, játékos munkáknál kezdjék a kiállítás körbejárását, melyek tekinthetők festményeknek, de installációknak is. Később persze Jones is visszatér a korábbi művekhez, kiemelve Maurer 1971-es konceptuális munkáját, a Mit lehet egy utcakővel csinálni? című fekete-fehér fotósorozatot, az 1975-ös Hét hajtogatást, és a két évvel későbbi Párhuzamos vonalak. Elemzések (Fotó-interakció két személyre) című fotósorozatot, amit Ed Ruscha Every Building on the Sunset Stripcímű fotókönyve „kommunista verziójának” nevez. Végezetül kitér a buchbergi térfestés-projektre, hangsúlyozva, hogy Maurer konceptuális művészetében „a geometrikus design iránti szenvedély összeütközik a vonzódással a rend megbontásához és ez nagyszerű energiákat szabadít fel festményeiben”.
Mai szorongó világunkban, zárja sorait a szerző, utalva a múzeumban előző nap történt tragikus eseményekre is, „élvezet nézni ezt az optimista művészetet. Az ember majdnem azzal a gondolattal jön el a kiállításról, hogy az elmúlt évtizedekben a világ jobb lett és nem rosszabb”.
Michelangelo Merisi da Caravaggio világméretű reneszánsza nyomán a barokk mester manierista követői (caravaggisti, avagy a caravaggisták)újrafelfedezésére is sor kerülhetett. Az osztrák császárváros patinás árverezőháza, a Dorotheum Európábanpiacvezető a régi mesterek forgalmazása terén, így ebben a folyamatban is főszerepet vállalt. A leglátványosabb eredményeket a maga korában kontinensszerte ünnepeltés uralkodók által pártfogolt, ámazután méltatlanul elfeledett olasz festőnő,Artemisia Gentileschi (1593–1654) reflektorfénybe állításávalérte el. Mint arról karácsonyi számunkban beszámoltunk, a 2018. október 23-i licitáláson Lukrécia (1640-es évek) című vásznát az 500–700 ezer eurós sávban kínálták, devégül 1 millió 885 ezereuróigszárnyalt.
Arégi mesterekáprilis végiárverésén a legmagasabb leütést – 442500 eurót – ismét Artemisia Gentileschi hozta Mária Magdolna eksztázisa (é. n.) című festményével,amelyet 400–600 ezer euróért hirdettek. A sokat foglalkoztatott művésznő bevett szokása szerint a főszereplőt saját kezűleg festette–legtöbb esetben „saját képére és hasonlatosságára” –, de a hátteret nem tartotta lényegesnek, és így segédeire bízta. A művészettörténészek körében különösen kalandosan alakult e festmény alkotójának beazonosítása. 2003–2004 fordulóján, Sydneyés Melbourne múzeumainak Caravaggio-tárlatain John Spike kurátor Massimo Stanzione képeként szerepeltette;Nicola Spinoza 2009-es és 2010-es nápolyi barokk tárlatainak katalógusaiban Onofrio Palumbónak tulajdonítja, és bár egy 2015-ös római tanulmányában már felvetődik kérdőjeles társként Artemisia Gentileschi neve is, de egyik 2016-os római katalógusában marad egyedül Palumbo mint alkotó.Riccardo Lattuada társművészként tünteti fela festőnő nevét, s végül2017-ben teszi le végleg a voksát Gentileschimellett „Artemisia ismeretlen képe Nápolyban, és új szempontok életrajzában” című tanulmányában, majd a találó „Artemisia Gentileschi változó fényben” címmel ellátott monográfiájában. Ekkor véglegbeemelia képet a művésznő oeuvre-jébe, keletkezését 1630–1640 közöttre datálja, ahátteret Micco Spadaro vagy az ifjú Salvator Rosa munkájánaktippeli, esetleg egy tájspecialistáénakAniello Falcone köréből. Ettől függetlenül már Nicola Spinoza is elismeri Artemisiátmint alkotót, de a hegyes-felhős panorámát illetőenkitart Palumbo közreműködése mellett, és a művet röviddel 1640 utánra datálja. Gianluca Poldi technikai vizsgálataiban az infravörös átvilágítás halvány előrajzolást tárt fel, amelyhez képest a képen szereplő alakbal mellbimbója jóval feljebb került. Mária Magdolna ultramarinkék köpenyét rendkívül értékes, porrá tört lapis lazuli drágakővel festették, amely a megrendelő előkelőségére és a kivitelező igényességére vall. A kép Gilberto Algranti milánói műkereskedéséből jutott európai magántulajdonba, majd innen a bécsi aukcióra.
Artemisia Gentileschi–Onofrio Palumbo: Mária Magdolna extázisban, évszám nélkül olaj, vászon, 129,8×180,4 cm Fotó: Dorotheum
A műítészek olykor nemcsak egymásnak, hanem önmaguknak is ellentmondó véleményei után tallózzunk még röviden az ilyenesetekközött! A szóban forgó mű egy másik, hasonló formátumú és azonos stilisztikai, valamint kompozíciós elemeketfelvonultatóMária Magdolnával vethető össze, amelyet Spinoza előbb szintén Palumbónak tulajdonított, de később „visszaszolgáltatta”Artemisiának. A fő különbség a karral és hajjal eltakart kebel, a koponya melletti tárgy, amely nem fedeles edény, hanem egy nyitott könyv, valaminta köpeny bíbor színe. Ez a mű Robilant+Voena galériájából került a Giacometti Fine Arts tulajdonába, majd egy magángyűjtőnél kötött ki. Artemisia egy másik variánst is festett, melyennek a tükörképe –amint azt R. Ward BissellArtemisia Gentileschi and the Authority of Art: Critical Reading and Catalogue Raisonnécímű 1999-es könyvében is taglalja.
