Latest Posts

A disszidens, aki színekkel lázadt: az első recenzió Mauer Dóra londoni kiállításáról

Egy nappal a megnyitó után már meg is jelent az első nagyobb – és rendkívül meleg hangú – kritika Maurer Dórának a Tate Modernben rendezett szóló show-járól.

Augusztus 4-én és 5-én reggel a Tate Modernnel kapcsolatban még az a hír uralta a sajtót, hogy egy 17 éves fiatalember minden ok és minden előzmény nélkül kidobott a múzeum felső kilátóteraszáról egy hat éves kisfiút, aki azóta is kritikus állapotban fekszik egy kórházban. Vasárnap a tragédia után a múzeum be is zárt, tegnap azonban már újra kinyitott, így Maurer Dóra kiállítása, amiről néhány napja már hírt adtunk, az eredeti tervek szerint tudott megnyílni.

Nem kellett sokat várni az első nagyobb kritikára sem, ami a tekintélyes londoni napilapban, a The Guardian-ben jelent meg az újság vezető műkritikusa, Jonathan Jones tollából. Jones 20 éve dolgozik a lapnál, többször volt tagja a Turner Price és a BP Portrait Award zsűrijének (igen, a szponzorként folyamatosan támadott olajkonszern által finanszírozott díjról van szó) és közreműködött a BBC számára készült művészettörténeti filmsorozatokban is.

Maurer Dóra: Hét hajtogatás, 1975, © Maurer Dóra, fotó: Vintage Galéria / Bozsó András

„A konyhájában készített fekete-fehér filmektől a diadalmas geometrikus design-okig; a magyar művész karrierje kiteljesedett a kommunista rezsim vége óta” – szól az írás bevezető mondata, ami lényegében meg is fogalmazza a szerző egyik fő gondolatát, nevezetesen azt, hogy míg számos, a kelet-európai országokban a kommunista érában a tűrt vagy a tiltott kategóriába tartozó alkotó akkor élte pályájának fénykorát, amikor művészetét valamivel szemben állva gyakorolta és erejét a lázadás adta, addig Maurer, aki életének nagyobbik részében ugyancsak a „disszidens művészetet” művelte egy totalitárius államban, legjobb munkáit ennek a rezsimnek az összeomlása után hozta létre, azaz az új szabadságból éppúgy tudott alkotó energiát meríteni, mint a disszidens-létből. Jones ellenpéldaként említi az író Milan Kunderát és a filmrendező Jan Švankmajert, akikre szerinte a „kapitalista demokrácia” inkább rombolólag hatott.

Maurer Dóra: Relatív kvázi-kép, 1996, magángyűjtemény, © Maurer Dóra, fotó: Vintage Galéria / Bozsó András

A friss művek iránti lelkesedésében a kritikus azt javasolja a jövőbeli látogatóknak, hogy az utolsó teremben, ezeknél a „kreativitásban lubickoló”, játékos munkáknál kezdjék a kiállítás körbejárását, melyek tekinthetők festményeknek, de installációknak is. Később persze Jones is visszatér a korábbi művekhez, kiemelve Maurer 1971-es konceptuális munkáját, a Mit lehet egy utcakővel csinálni? című fekete-fehér fotósorozatot, az 1975-ös Hét hajtogatást, és a két évvel későbbi Párhuzamos vonalak. Elemzések (Fotó-interakció két személyre) című fotósorozatot, amit Ed Ruscha Every Building on the Sunset Strip című fotókönyve „kommunista verziójának” nevez. Végezetül kitér a buchbergi térfestés-projektre, hangsúlyozva, hogy Maurer konceptuális művészetében „a geometrikus design iránti szenvedély összeütközik a vonzódással a rend megbontásához  és ez nagyszerű energiákat szabadít fel festményeiben”.

Maurer Dóra: Overlappings 38, 2007, magángyűjtemény, © Maurer Dóra photography, fotó © Vintage Galéria / Bozsó András

Mai szorongó világunkban, zárja sorait a szerző, utalva a múzeumban előző nap történt tragikus eseményekre is, „élvezet nézni ezt az optimista művészetet. Az ember majdnem azzal a gondolattal jön el a kiállításról, hogy az elmúlt évtizedekben a világ jobb lett és nem rosszabb”.

Nyitókép: Dóra Maurer, IXEK 6, 2011, acrylic on canvas and wood, 125.5 x 208 cm, 49 7/16 x 81 7/8 in., © Dóra Maurer, © Photo: White Cube (Todd-White Art Photography) / Awarewomenartists.com / https://awarewomenartists.com/en/artiste/dora-maurer/

Szerző: Emőd Péter

A cikk 2019. 08. 06-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.

Artemisia Gentileschi újabb tündöklése

Dorotheum, Bécs

Michelangelo Merisi da Caravaggio világméretű reneszánsza nyomán a barokk mester manierista követői (caravaggisti, avagy a caravaggisták)újrafelfedezésére is sor kerülhetett. Az osztrák császárváros patinás árverezőháza, a Dorotheum Európábanpiacvezető a régi mesterek forgalmazása terén, így ebben a folyamatban is főszerepet vállalt. A leglátványosabb eredményeket a maga korában kontinensszerte ünnepeltés uralkodók által pártfogolt, ámazután méltatlanul elfeledett olasz festőnő,Artemisia Gentileschi (1593–1654) reflektorfénybe állításávalérte el. Mint arról karácsonyi számunkban beszámoltunk, a 2018. október 23-i licitáláson Lukrécia (1640-es évek) című vásznát az 500–700 ezer eurós sávban kínálták, devégül 1 millió 885 ezereuróigszárnyalt.

Arégi mesterekáprilis végiárverésén a legmagasabb leütést – 442500 eurót – ismét Artemisia Gentileschi hozta Mária Magdolna eksztázisa (é. n.) című festményével,amelyet 400–600 ezer euróért hirdettek. A sokat foglalkoztatott művésznő bevett szokása szerint a főszereplőt saját kezűleg festette–legtöbb esetben „saját képére és hasonlatosságára” –, de a hátteret nem tartotta lényegesnek, és így segédeire bízta. A művészettörténészek körében különösen kalandosan alakult e festmény alkotójának beazonosítása. 2003–2004 fordulóján, Sydneyés Melbourne múzeumainak Caravaggio-tárlatain John Spike kurátor Massimo Stanzione képeként szerepeltette;Nicola Spinoza 2009-es és 2010-es nápolyi barokk tárlatainak katalógusaiban Onofrio Palumbónak tulajdonítja, és bár egy 2015-ös római tanulmányában már felvetődik kérdőjeles társként Artemisia Gentileschi neve is, de egyik 2016-os római katalógusában marad egyedül Palumbo mint alkotó.Riccardo Lattuada társművészként tünteti fela festőnő nevét, s végül2017-ben teszi le végleg a voksát Gentileschimellett „Artemisia ismeretlen képe Nápolyban, és új szempontok életrajzában” című tanulmányában, majd a találó „Artemisia Gentileschi változó fényben” címmel ellátott monográfiájában. Ekkor véglegbeemelia képet a művésznő oeuvre-jébe, keletkezését 1630–1640 közöttre datálja, ahátteret Micco Spadaro vagy az ifjú Salvator Rosa munkájánaktippeli, esetleg egy tájspecialistáénakAniello Falcone köréből. Ettől függetlenül már Nicola Spinoza is elismeri Artemisiátmint alkotót, de a hegyes-felhős panorámát illetőenkitart Palumbo közreműködése mellett, és a művet röviddel 1640 utánra datálja. Gianluca Poldi technikai vizsgálataiban az infravörös átvilágítás halvány előrajzolást tárt fel, amelyhez képest a képen szereplő alakbal mellbimbója jóval feljebb került. Mária Magdolna ultramarinkék köpenyét rendkívül értékes, porrá tört lapis lazuli drágakővel festették, amely a megrendelő előkelőségére és a kivitelező igényességére vall. A kép Gilberto Algranti milánói műkereskedéséből jutott európai magántulajdonba, majd innen a bécsi aukcióra.

Artemisia Gentileschi–Onofrio Palumbo: Mária Magdolna extázisban, évszám nélkül
olaj, vászon, 129,8×180,4 cm
Fotó: Dorotheum

A műítészek olykor nemcsak egymásnak, hanem önmaguknak is ellentmondó véleményei után tallózzunk még röviden az ilyenesetekközött! A szóban forgó mű egy másik, hasonló formátumú és azonos stilisztikai, valamint kompozíciós elemeketfelvonultatóMária Magdolnával vethető össze, amelyet Spinoza előbb szintén Palumbónak tulajdonított, de később „visszaszolgáltatta”Artemisiának. A fő különbség a karral és hajjal eltakart kebel, a koponya melletti tárgy, amely nem fedeles edény, hanem egy nyitott könyv, valaminta köpeny bíbor színe. Ez a mű Robilant+Voena galériájából került a Giacometti Fine Arts tulajdonába, majd egy magángyűjtőnél kötött ki. Artemisia egy másik variánst is festett, melyennek a tükörképe –amint azt R. Ward BissellArtemisia Gentileschi and the Authority of Art: Critical Reading and Catalogue Raisonnécímű 1999-es könyvében is taglalja.

Szerző: Wagner István

Bruges, a hiányzó láncszem

Virág Judit, Kieselbach Galéria

Generációváltás és egy kevéssé ismert életműnek a figyelem fókuszába kerülése – ezek a legfontosabb tanulságai a két nagy tavaszi festményárverésnek. No meg az, hogy bőven jut pénz a műtárgypiacra: a mostani számok alapján erős évnek ígérkezik az idei.

Nem kell ahhoz bennfentesnek lenni, hogy lássuk, az újkori (azaz a rendszerváltás utáni) műkereskedésekben helyet követel magának a következő nemzedék, az utódok egyre nagyobb szerepet kapnak a cégek működtetésében. Talán a Virág Judit Galériánál tapasztalhatók ennek a leglátványosabb jelei: Kelen Anna nemcsak tanulmányok szerzőjeként és tárlatvezetőként, de már a médiában is képviseli a galériát. Az aukciós kalapács átvétele az ő esetében a legnagyobb lépés, ugyanis ha valakit a magyar árverésvezetés emblémájának tekinthetünk, az éppen az édesanyja: tulajdonképpen minden, amit licitlépcsőkről, elegáns várakozásról, a számtalan telefonos licit kezeléséről, a nyelvekre váltásról és a lelkes gratulációról tudunk, azt nagyjából Virág Judit hangján idézzük fel magunkban – innen váltani nyilván nem könnyű. De apró lépésekben elkezdődött.

A szezon legfontosabb tétele kétségkívül Dénes Valéria Bruges című, 1912–1913 körül készült olajképe volt. A művész amúgy is csekély életműve több alkalommal is megfogyatkozott, a végső csapást az ostrom mérte rá a hagyaték gondozója, Dénes Zsófia írónő otthonában. A nagy méretű városkép a hiányzó láncszem, írja a festményről készített külön kiadvány, a magyar fauve és kubizmus számtalan darabja lappang, vagy éppúgy megsemmisült, mint Dénes és férje, Galimberti Sándor életművének jelentős része, így bármelyik előkerült mű rengeteg adattal szolgál a kutatáshoz. Kerülhetett volna múzeumba is, de úgy tűnik, magángyűjteményben marad a Bruges, mégpedig a valaha ígért legmagasabb áron, amit magyar női alkotó munkájáért fizettek: 110 millió forintért plusz az egyéb fizetendőkért.

Dénes Valéria: Bruges, 1912–1913
olaj, vászon, 121×140 cm
A Virág Judit Galéria és Aukciósház jóvoltából.

Komolyabb utánaszámolás nélkül is kijelenthető, hogy a Virág Judit Galéria mostani árverése igen tekintélyes 1945 utáni anyagot kínált, hasonlóra mennyiségben és minőségben – a kifejezetten kortárs árverésektől eltekintve – nemigen volt még példa. Ebben szerepet játszott, hogy a művészekkel meleg baráti viszonyt ápoló Vattay Elemér fotóművész gyűjteményének néhány darabját is beválogatták – és rendhagyó módon szétszórták a katalógusban. Kondor Béla olajjal kiegészített monotípiája érte el a legmagasabb árat, 7 millió forintot, de szerepelt Kassák-kollázs, két Vajda Júlia, két Bálint Endre és egy Ország Lili (Kövek, 4,4 millió) is. Az igazság az, hogy az anyagnak majdnem a negyede volt 1945 után keletkezett alkotás, minden tizedik kortársnak is mondható, több közülük bőven millió fölötti árral. Birkás Ákos felbukkanása árverésen például igazi kuriózum, a Fej-sorozat egy 1991-es darabja pedig mindenképpen, így nem érdemtelenül érte el a licit a 4,6 millió forintot. Nádler István 1995-ös Háromszöge 7,5 millióig ért, Bak Imre két 1972-es tusmunkája 2,6, illetve 1,3 millió forintnál végzett, de El Kazovszkij több műve is vevőre talált (a Kíntornás 4 millióért). Mindez optimista előrejelzés a galéria által beígért őszi kortárs aukció előtt, hiszen ezek szerint van mit árverezni, és van kinek.

A Kieselbach Galéria lépett egy merészet, és a kalapácsot Kieselbach Ákos kezébe adta, aki bár szorgalmas és eredményes háttérmunkát végez a galériában, de korábban nemigen szerepelt. A váltás tehát itt – Winkler Nóra után – talán még nagyobb volt, mint a konkurensnél, ám ezzel a cég történetében először (!) saját árverésvezető vezette az aukciót, ráadásul meglehetősen oldottan és gördülékenyen, néhány tétel után teljesen elfelejtődött, hogy itt most debütálásról van szó.

A kínálat biztosra ment, kevesebb kiemelkedő értékkel és kockázattal, nyilván az árverésvezetői premierre való tekintettel, ehhez képest mégis születtek váratlanul magas árak. Perlrott Csaba Vilmos Parkja a kecskeméti művésztelep sokak által sokszor megfestett kertjét ábrázolja, igazi fauve munka, a magyar gyűjtők kedvenc korszakából, ennek fényében a becsértéket meghaladó 95 milliós leütési ára nem is meghökkentő. Scheiber Hugó, Czóbel Béla, Ferenczy Károly egy-egy műve is 50 millió körül, vagy afölött ment tovább, cáfolva a sokakban kialakult véleményt, hogy a kínálat a megszokotthoz képest visszafogott volt. Viszont alig találkozhattunk 1945 utáni művel. Ha igen, azt szerették a gyűjtők: Csernus Tibor Repülősök 14 millió, Ország Lili Király és Királynő I–II–III. 13 millióért; de Bukta Imrét már csak árverésen lehet venni 1,4 millióért, szerencsés kézzel.

Nemes Lampérth József Tabáni utca című 1925-ös tusképe indult már aukción, és ez mindig alkalmat ad egy kis számolgatásra: 1973-ban 18 millió forintot adtak érte a BÁV-nál, vagyis a KSH adatai szerint akkor majdnem hét hónapnyi bruttó átlagkeresetből meg lehetett vásárolni. Most 26 millió forint volt az ára, ami – 2018-as adattal számolva – 79 hónapnyi átlagkeresetet jelent. Ennél jobban semmi sem bizonyítja, hogy a 70-es években a piac hiánya mennyivel több embernek kínált lehetőséget a műtárgyvásárlásra.

Szerző: Gréczi Emőke

Kalapács alatt egy 20 éve nem látott gyűjtemény

Az AXIOART online felületén 2019. június 14-én 14.00 órától július 8-án 20.00 óráig egy különleges magángyűjtemény darabjaira licitálhatnak az érdeklődők.

Többek között Mednyánszky László, Rippl-Rónai József, Glatz Oszkár, Scheiber Hugó, Picasso, Iványi Grünwald Béla, Bernáth Aurél, Nagy Oszkár, Nádler Róbert, Márffy Ödön, Czóbel Béla festményeiért és grafikáiért is érdemes lesz harcba szállni. 

Pablo Picasso (1881-1973): Anya gyermekével
Szitanyomat, 49×38 cm
Méret kerettel: 70,5×55,5 cm
Jelzés balra fent: G.29.4.63

A gyűjtemény darabjai 20 éve szerepeltek utoljára árverésen és olyan neves aukciósházaknál kerültek kalapács alá, mint a Mű-Terem Galéria, a Kieselbach Galéria, a BÁV, a Nagyházi Galéria és a Nemes Galéria.

Az aukció legdrágább tétele Rippl-Rónai József Dr. Rónai János Rudolfról készített pasztellképe, amely 2,4 millió forintos kikiáltási árral és 3,6 millió forintos taksával várja a liciteket.

Rippl-Rónai József (1861-1927): Dr. Rónai János Rudolf arcképe
Pasztell, papír, 52,5×43 cm
Méret kerettel: 68×60 cm
Jezés jobbra lent: Rónai

Scheiber Hugó Balettkara, Grempspreger Ernő Tabáni utcája, Rudnay Gyula portréja és Marsovszkyné Szirmai Ilona Pihenője is a Saphier-gyűjteményből került a magángyűjtőhöz. 

Scheiber Hugó (1873-1950): Balettkar (1911)
 Olaj, karton, 27,5×36,5 cm
Méret kerettel: 39×48 cm
Jelzés balra lent: Scheiber H. 1911

Saphier Dezső 1999-ben érdekes kísérletbe kezdett: a BÁV kiállítótermében gyűjteményének olyan darabajait állította ki, amelyek nem voltak beazonosítva. Azok, akik felismerték a modellt vagy bizonyították ki a kép festője pénzjutalmat kaptak. Az első megfejtés Tahi-Tóth László színművésztől érkezett, aki ráismert magára és testvéreire az öt fiút ábrázoló képen. A festmény a mostani árverésen is szerepel és 85 ezer forintos induló árat kapott.

Tahi-Tóth Nándor (1912-1978): Testvérek
Olaj, vászon, 144×108,5 cm
Méret kerettel: 153×117,5 cm

Számos kép alkotóját azóta is homály fedi, a Saphier pályázati anyagból több műtárgy is átkerült a most aukcionált műgyűjteménybe. Ezek közül érdemes kiemelni a Téli üdülést, a Lovát itatót és a Nagyvárosi szerelmet.

Ismeretlen alkotó: Téli üdülés
Olaj, vászon, 96×66 cm
Méret kerettel: 106×76 cm

Nádler Róbert 6 darabos sorozatára és Glatz Oszkár Pásztorlegénykéjére 200 ezer és 260 ezer forinttól lehet licitálni. 

Nádler Róbert (1858 – 1938): Utinapló – 6 darabos sorozat
 Olaj, vászon, 14×18,5 cm
Méret kerettel: 25,5×30 cm

A grafikák közül kiemelkedik Nádler István szitanyomata, amire 75 ezer forinttól indul a licit.

Nádler István (1938-): Cím nélkül (1996)
Szitanyomat, 69×48 cm
Méret kerettel: 101,5×71 cm
Jelzés jobbra lent: Nádler István 20/45

Ide kattintva megtekintheti az online árverés egyes tételeit és licitálhat.