Több mint tíz év kihagyás után idén márciusban, Antik and Art Budapest néven újjáéledt az Antik Enteriőr kiállítás és vásár. A rendezvényen a magyar műtárgypiac legnevesebb szereplői állítottak ki. Novemberben és jövő márciusban jön a folytatás. Az eseményről és tervekről beszélgettünk Tausz Ádámmal a régi Antik Enteriőr és az új Antik and Art megálmodójával és tulajdonosával.
Fotó: Várady Nikolett. Forrás: programguru.hu
Hogy értékelnéd a tavaszi Antik and Art Budapestet?
T.Á.: Több szempontból is nagyon sikeres volt a rendezvény. Egyfelől szinte a teljes hazai műtárgypiac képviseltette magát a négynapos Antik and Art Budapesten. Hosszú szünet után ismét volt egy olyan rendezvénye Budapestnek, ahol a képzőművészeti profilú galériák mellett a régiségkereskedők is kiállíthattak. Fontosnak tartjuk, hogy a régiségkereskedőknek is legyen fórumuk, seregszemléjük, ahol megjelenhetnek és a bemutatáson kívül értékesíteni is tudják a műtárgyaikat. Másfelől az eseményt szép látogatószámmal zártuk, akik nemcsak nézelődtek, hanem vásároltak is. Az érdeklődők nagy része ki volt éhezve arra, hogy megnézzen egy ilyen kiállítást és lenyomatot kapjon a magyar műtárgypiac helyzetéről.
Amikor pénteken végigsétáltam a kiállításon, láttam, hogy a műtárgyak és műalkotások nagy része már gazdát cserélt.
T.Á.: A kiállítást megelőző szerda esti fogadáson rengeteg gyűjtő vett részt. A gyűjtők nagy része már itt lecsapott a kiszemelt műtárgyra és műalkotásra. Sok gyűjtő csütörtökön, a rendezvény első napján kilátogatott és vásárolt is. A legértékesebb műtárgyak szerdán és csütörtökön keltek el. Szombaton és vasárnap inkább a családok és érdeklődők látogatták a rendezvényt, akik szintén vásároltak, de kevésbé tudatos gyűjtők.
Forrás: Antik and Art Budapest
Az Antik and Art Budapesten nagy hangsúlyt fektettetek az edukációra is. Mesélnél az előadásokról?
T.Á.: A műgyűjtés generációkon átívelő, értékteremtő szerepére akartuk felhívni a figyelmet. Az előadások programját Serfőző Krisztina állította össze. Mivel az előadások témája izgalmas volt, így nemcsak a gyűjtők, hanem a téma iránt érdeklődők is élvezettel hallgatták az eladókat.
Miben volt más az Antik and Art Budapest mint az Antik Enteriőr?
T.Á.: Az első Antik Enteriőr kiállítást 1994-ben szerveztük meg, aki kiállítóként szerepelt ott és idén az Antik and Art Budapesten is részt vett azt mondta, hogy a hangulat szerencsére nem változott. Az látogatók izgatottan vásároltak, kötetlenül beszélgettek, érdeklődtek és szerencsére jól is érezték magukat.
Lesz folytatása az Antik and Art Budapestnek?
T.Á.: A II. Antik and Art Budapestet 2020. március 5. és 8. között rendezzük meg a Millenárison. A régi kiállítóink már vissza is jeleztek, hogy ezen az eseményen is részt vesznek. Jövőre a galériaszintet is megnyitjuk, így körülbelül 20 új galériának és régiségkereskedőnek tudunk még helyet biztosítani. A II. Antik and Art Budapesten 50-55 kiállító vesz majd részt. Ismét lesznek előadások, játszóház és étterem is települ ki a rendezvényre. Jövőre is szeretnénk jótékony eseményeket felkarolni. A rendezvény kiemelt partnere ismét a CIB Bank lesz. Lényegesen nagyobb összeget tudunk már a kiállítás reklámozására költeni, 25-30 millió forint értékben.
Forrás: Antik and Art Budapest
Az Antik and Art Budapesten kívül készültök még más művészeti témájú rendezvénnyel?
T.Á.: Idén november 27. és 29. között egy új kiállítással, az Antik Szalonnal készülünk. A többnapos eseménynek a Larus Rendezvényközpont ad helyet, itt 14 kiállítónk lesz. A kiállítók az Antik and Arton is szerepeltek, annyi a különbség, hogy itt inkább olyan galériák és régiségkereskedések állítanak ki, akiknek nincs aukciósházuk. A karácsony előtti időszakban így nekik is lesz egy eseményük, ahol bemutatkozhatnak a kínálatukkal.
Július közepén mutatják be itthon a kétszeresen Oscar-díjra jelölt rendező, Nathaniel Kahn 2018-as dokumentumfilmjét, a magyarul Senki többetre keresztelt The Price of Everythinget. A Magyarhangya forgalmazásában vetített dokumentumfilm a művészet és a pénz kapcsolatát, a műtárgypiac mechanizmusait, összefüggéseit taglalja. Vagyis annak a legfelső, legszűkebb szegmensét mutatja a topművészek, galériák és aukciósházak rekordokat döntő művein, művészein és a mögöttük álló marketingen, pozicionáláson, ego-dömpingen és manipuláláson keresztül. A film azonban sokkal inkább a címéül választott Oscar Wilde-idézet második felét („…and the value of nothing”) nyomatékosító gondolat irányába mozdítja el a kritikus néző fantáziáját: mi is az érték valójában? A nagy számok, a drága művek mögött vajon minden esetben ott van az a bizonyos érték?
A dokumentumfilm az amerikai közeg topszereplőit szólaltatja meg. New Yorkban Jeff Koons kalauzol minket gigászi műtermében, ahol segédei tucatjai készítik gazing ball műveit, vagyis klasszikus munkák tökéletes másolatait, amelyekre Koons ikonikus tükröződő metálgömbjeit applikálják. A következő snittekben George Condo a kamera blendéje előtt fest meg egy múzeumi méretekkel operáló portrékettőst, miközben a piacról elmélkedik. Mellettük Larry Poons – a hetvenes években a sztárságot (állítása szerint szándékosan) maga mögött hagyó, ma már expresszív képeket festő művész – New York-i, újbóli színre lépését is soron követhetjük. De ezek csak a művészek! A dokumentumfilm végigkíséri a karakteres és „szupermeggyőző” Sotheby’s-vezetőt, Amy Capellazzót a ház 2018-as Eames-gyűjteményéből rendezett aukciójának előkészítése, a kliensek meggyőzése, és végül az árverés során is. A párhuzamosan futó szálak között ott van még a Chicagóban élő gyűjtő, Stefan Edlis története, aki óriási lendülettel és áhítattal nyilatkozik kortárs és modern múzeumokat megszégyenítő magángyűjteményéről, majd a film végén láthatjuk, ahogy 400 millió dollár értékben több tucatnyi pop art művet adományoz az Art Institute of Chicagónak, vagyis egy olyan múzeumnak, amely a piac jelen körülményei között képtelen lenne ekkora vásárlással, ilyen ikonikus darabokkal kiegészíteni gyűjteményét.
Larry Poons a film egyik jelenetében Fotó: The Price of Everything
Ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy a film kockáin, a háttérben állandóan megjelenik a „múzeum–nem múzeum” paradigmatikus problémája. A piac mágusai sokadrangúnak tekintik a múzeumok gyűjteményében való szereplést. Capellazzo például azt ecseteli, hogy egy művész műve hogyan vész el, ha a nemes intézmények fogságába kerül. Vele ellentétben a filmben megszólaló alkotók nagy része – és közülük is legélesebben Gerhard Richter – kifejti, hogy számára a múzeumi vásárlások jelentik a legnagyobb elismerést, a magángyűjtői megkeresések pedig kifejezetten taszítják. Megélhetés ide vagy oda, a nonprofit, mindenki számára hozzáférhető demokratikus intézmények, amelyek megőriznek, láttatnak és legitimálnak, a legtöbb művész számára még mindig a művészeti világ non plus ultrái.
A történet nyilván nem ennyire fekete vagy fehér. De éppen ezt a kényes összhangot, a nonprofit és a for-profit szereplők egymásra hatását, egymásra utaltságát nem láttatja a dokumentumfilm – s hogy ez szándékos vagy sem, nem tudjuk meg.
A film erőssége sokkal inkább az egyéni pozíciók, a piacot mozgató szereplők, „egók” szemléjében, kórtanában van – továbbá a kortárs műtárgy befektetési potenciáljának kidomborításában. Ennek hátterét bemutatandó, a film, nagyon helyesen, visszanyúl az 1973-as Scull-aukcióhoz, ahol a mai napig tartó kortárs-árszárnyalás megkezdődött. A taximogul Robert Scull és felesége, Ethel azon kevesek közé tartozott a hatvanas években, akik nagy számban és jó szemmel vásároltak kortársaiktól, vagyis főleg New York pop art művészeitől. Lakásukban Jasper Johns, Andy Warhol, Robert Rauschenberg munkái díszítették a falakat – az akkori elit nagy megdöbbenésére. Akik aztán akkor lepődtek meg igazán, amikor saját csekk-könyveiket vették elő a Sotheby’s aukcióján, és addig nem látott összegeket fizettek ki az 50 kortárs műre, melyeket Scull az árverésre összeállított. A pár száz dollárért hozzá került munkák az aukción több tízezer dollárért keltek el. Jasper Johns korábban Scull által 10 200 dollárért vásárolt Double White Map című munkája 240 ezer dollárért lelt új gazdára; Rauschenberg Thaw című művét anno 900 dollárért adta el Scullnak, aki ezen az árverésen 85 ezer dollárért vált meg tőle.
Itt jelent meg először a piacon a kortárs műtárgy mint jó befektetés. A Scull-aukció nemcsak a pénztárcákat, hanem a lehetőségeket is megnyitotta. Végre láthatóvá váltak a művek, és a népesedő amerikai vásárlóközeg is, amelynek korábban csak kiváltságos képviselői rendelkeztek közvetlen bejárással a művészekhez és néhány galériásukhoz.
A Price of Everything a kortárs művek megemelkedett ázsióját alapvetően elfogadja, de a növekvő befektetői érdeklődés mögött megbúvó valódi érték problémájával sajnos kevéssé foglalkozik. Dokumentumfilm ugyan, de egy art market PR-filmnek is elsőrangú! Meg kell hagyni, hogy a film a maga módján próbál tompítani, érzékenyíteni, de a benne megszólaltatott domináns szereplők könnyedén elnyomják a kétkedő hangokat, így a film végére még a legszkeptikusabbak sem akarhatnak mást, mint azonnal megkötni életük kortárs művészeti üzletét.
Ismét összefog a Budapest Borfesztivál, a borász szakma és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, hogy bebizonyítsuk, közös feladatunk a rászorulók segítése!
A Jótékonysági Borárverés idén 20. alkalommal kerül megrendezésre, amelyen az árverési tételeket felajánlók, sikeres vállalkozók, valamint magánszemélyek egy közös ügy érdekében próbálnak segíteni. Tavaly sikerült rekordösszegű támogatást összegyűjtenünk, a nagy licitáló kedvnek köszönhetően, amely reméljük idén sem hagy alább, és akár a múlt évi 7.700.000 forintot is túlszárnyalhatjuk.
Az idei gyűjtés célkitűzése:
Az idei Borfesztivál 40 000 darab pohártartója a Máltai Szeretetszolgálat tiszaburai varrodájában készült. A 2016-ban megnyitott üzemmel működő gazdasági tevékenység jelent meg a falu életében: gépek dolgoznak, árut szállítanak, megrendelést lehet leadni, értékesítés történik – csupa olyasmi, ami korábban hiányzott a mindennapokból. A pohártartók elkészítése is hozzájárul az üzem fenntartható működéséhez, ezáltal a családok biztos jövedelméhez. A varroda ugyanakkor nemcsak termelő üzem, de szakmai képzési hely is, az általános iskolás gyerekeknek pedig játékos foglalkozásokkal segít a tanulásban és pályaválasztásban.
A Jótékonysági Borárverés idei célja a tiszaburai varroda gyerekeknek, fiataloknak szóló programjainak támogatása. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat szeretne a varrodában egy új, modern varrószobát kialakítani a gyerekek számára, hogy fiatalon megismerhessék a szabás-varrást, mint szakmát, amit később munkájuk során, hobbiként vagy egyszerűen hasznos tudásként alkalmazhatnak felnőtt korukban. A tervek között szerepel, hogy a varrodában óvodák és iskolák számára tartanak rendszeres foglalkozásokat, illetve új felnőttképzéseket indítanak sok környékbeli nőnek adva ezzel szakmát és lehetőséget a kezébe.
A Jótékonysági Borárverést élőben közvetíti az AXIOART, licitáljon online, kényelmesen a fotelből az AXIOART LIVE szolgáltatása segítségével! Az árverés katalógusa hamarosan elérhető itt.
Egészen pontosan 17,4%-al. A 6,98 milliárd dollár az évtized harmadik legrosszabb eredménye.
A nagy nemzetközi műpiaci adatbázis, az Artprice idén a korábbi gyakorlattól eltérően egy féléves összefoglalóval is meglepte az aukciós piac iránt érdeklődőket. Ez azért fontos, mert a trendekre odafigyelők „menet közben” eddig lényegében csak az egyes árverésekről az aukciósházak által kiadott kommünikékre támaszkodhattak, márpedig ezek szinte kivétel nélkül győzelmi jelentésekként vannak megfogalmazva – láttunk-e már valaha is olyan sajtóközleményt, amiben egy aukciósház bevallotta volna, hogy mondjuk legutóbbi aukciója az utóbbi évek leggyengébb forgalmát produkálta, az el nem kelt művek szokatlanul magas arányával és a várakozástól messze elmaradó leütési árakkal? Ezekben a jelentésekben legfeljebb a sorok között olvasva lehet érdemi információra bukkanni, s az „igazság pillanata” akkor jön el, amikor hozzáférhetővé válnak az összefoglaló számok. Mindenképpen jó tehát, hogy ez most év közben is megtörtént; ráadásul a nemzetközi piacon, a hazaitól eltérő módon, egyértelműen az első félév az erősebb, így ennek számaiból már az év egészére is lehet óvatos következtetéseket levonni.
Az első félév legdrágább tétele, Claude Monet Szénakazlak című 1890-es festménye 110,7 millió dollárért kelt el a Sotheby’s-nél New Yorkban. A Sotheby’s jóvoltából
A bevezetőben említett forgalomcsökkenés nem, legfeljebb a mértéke váratlan; az előző két évhez képest magasabb tavalyi forgalmat kommentálva a piaci elemzők többsége már jelezte, hogy a pozitív trend idén aligha folytatódik, s figyelmeztettek arra is, hogy a tavalyi jó eredmény kizárólag az első félévi adatoknak volt köszönhető; a másodikban már megkezdődött a visszaesés. Magyarázat természetesen sokféle van; a legtöbben a csúcsművek kínálatának beszűkülésére hivatkoznak – mint a számokból mindjárt látni fogjuk, nem is ok nélkül. Persze minden rosszban van valami jó is: a legkedveltebb mesterek nehezen elérhetővé válása eddig háttérbe szorult művészek irányába terelheti az érdeklődést, és ebből profitálhatnak például a Nyugat-Európán és Észak-Amerikán kívüli régiókban élő alkotók és a nőművészek is, akikre ma a nemzetközi művészeti kánon újraírására irányuló, tiszteletre méltó erőfeszítések időszakában szerencsére egyébként is több figyelem jut. Természetesen lehetnek a visszaesésnek a művészeti színtértől távol álló és általa befolyásolhatatlan okai is, így pl. a nemzetközi politikai helyzet alakulásával kapcsolatos fokozódó bizonytalanság, vagy más, a műtárgyvásárlás alternatíváját jelentő befektetési formák jövedelemtermelő képességének változása. Előfordulhat az is, hogy egy-egy műtárgy, vagy műtárgyegyüttes ára emelkedik olyan csillagászati magasságba, hogy annak „kiesése” a következő évben önmagában jelentősen visszaveti a forgalmat. Klasszikus példa erre Leonardo Salvator Mundijának esete. A régi mesterek aukciós forgalma tavaly alig a felére csökkent 2017-hez képest, de ha a számok mögé nézünk, akkor kiderül, hogy a két évvel ezelőtti forgalom közel felét a Salvator Mundi 450 millió dollárja tette ki, ettől eltekintve a piac stabil maradt. Hasonló példát az idei első félévet elemezve is találunk: 2018 forgalmát jelentősen megdobta a legendás Rockefeller Gyűjtemény értékesítéséből befolyt 832 millió dollár, ami túlnyomó részt az első félév forgalmát gyarapította és emelte meg rögtön több mint 10 százalékkal. Ilyen értékű gyűjtemény még soha nem került a piacra és jó eséllyel hosszú ideig nem is fog.
Robert Rauschenberg Buffalo II. című festményéért a Christie’s-nél New Yorkban 88,8 millió dollárt adtak. A Christie’s jóvoltából
Nézzük ezek után az első félév konkrét számait! Bár az Artprice adatbázisa a tavalyi év azonos időszakához képest közel 8%-kal kevesebb aukciót tart nyilván, a kalapács alá került és az értékesített tételek száma is minimális növekedést mutat, miközben az el nem kelt tételek aránya is nőtt, még ha csekély mértékben is (39-ről 40%-ra).
Az eddigi számokból már következik, hogy az értékesített tételek átlagára is csökkent, főként a legmagasabb ársávokba tartozó munkák számának erőteljes visszaesése miatt. Tízmillió dollár feletti árat az egy évvel korábbi 108 tétel helyett csak 64 ért el (-40%) és 10-20% közötti mértékben csökkent a tételszám az 1, illetve 5 millió dollár feletti tételek esetében is.
Frank Stella 1959-es festménye, a Point of Pines 28 millió dolláros rekordáron cserélt gazdát a Christie’s-nél New Yorkban. A Christie’s jóvoltából
Az Artprice ezúttal is összeveti a kortárs művek 2000 óta tapasztalt értéknövekedését a legfontosabb tőzsdei indexekkel. Saját kortárs indexük napjainkban lényegében azonos szintet mutat mint a NYSE és az S & P, ami a kortárs művészetbe történő befektetés versenyképességét mutatja.
A forgalom a nemzetközi műkereskedelem valamennyi vezető központjában visszaesett, igaz különböző mértékben – az USÁ-ban 20, Nagy-Britanniában 25, Kínában és Franciaországban viszont csak 12-12%-al. A 15 legnagyobb forgalmú ország közül csak háromban bővült az értékesítés: a 14. helyre előlépett Csehországban 24%-al, a 15. Svédországban 15%-al, míg az 5. Németországban 2%-al. Apró változások az egyes művészettörténeti korszakoknak a forgalomból való részesedésében is megfigyelhetőek: a régi és a kortárs mesterek aránya növekedett, míg a modern mestereké csökkent. (Utóbbi kategória alatt az Artprice-nál az 1860-1919 között született művek értendőek.) A régi mesterek aránya – és az egész első félévi aukciós forgalom – jelentősen javult volna, ha néhány nappal az árverés előtt nem vonták volna vissza egy toulouse-i aukcióról Caravaggio Judit lefejezi Holofernészt című, egyes szakértők által megkérdőjelezett szerzőségű festményét, aminek árát a 100 millió feletti sávba várták. A visszavonás oka nem a vitatott szerzőség volt, hanem egy „nagy múzeumhoz közel álló magángyűjtő” ajánlata, akinek személyéről ugyanúgy nincs hivatalos információ, mint a vételárról. A modernek visszaesése nem kis részben a szektort éltető és az elmúlt években aukciókon számos kiemelkedő munkával szerepelt Picasso és Modigliani csúcsműveinek teljes hiányával magyarázható. Picasso persze számtalan kisebb munkájának köszönhetően Claude Monet mögött így is az első félév második legnagyobb forgalmú művésze volt.
Louise Bourgeois Pók című 1996-os bronzszobrának egy évvel később öntött példánya 32 millió dollárral állított fel új életműrekordot a Christie’s New York-i árverésén. A Christie’s jóvoltából
Az abszolút rekordok nem forogtak veszélyben, de számos művész ért el életműrekordot. A tíz legmagasabb összegű életműrekord tulajdonosai között érdekes módon nem az egyébként legnagyobb árnövekedést produkáló kortársak vannak többségben, hanem olyan impresszionista és posztimpresszionista mesterek mint Monet, Signac, Caillebotte és Bonnard. Közülük Monet Szénakazlak című munkája hozta az év eddigi legmagasabb árát, 110,7 millió dollárt. A festmény legutóbb 1986-ban szerepelt nyilvános aukción és akkor 2,5 millió dollárért kelt el, azaz azóta évi 12%-os hozamot termelt tulajdonosának. Jeff Koons lufinyuszija, mint ahogy arról az artportal beszámolt, 91 millió dollárral az élő művészek rekordját döntötte meg. A nőművészek közül Louise Bourgeois-hoz fűződik a legjobb eredmény: pókszobrainak egyikéért 32 millió dollárt adtak. Mellette négy további nőművész, a XVII-XIX. századi Elisabeth Vigée-Lebrun, az amerikai XX. századi absztrakt expresszionista Lee Krasner, továbbá két élő művész, Yayoi Kusama és Julie Mehretu ért el 5 millió dollárt meghaladó életműrekordot.
Lee Krasner: The Eye is the First Circle című 1960-as olajképe 11,6 millió dolláros rekordáron cserélt gazdát a Sotheby’s-nél New Yorkban. A Sotheby’s jóvoltából
Nagyon röviden arról – az Artprice ezzel már nem foglalkozik – hogy mennyiben érvényesültek a globális trendek a hazai piacon. Annyiban mindenképpen, hogy a csúcsműveknek a magyar piac is kezd szűkében lenni, ugyanakkor ez a forgalom volumenére egyelőre alig van hatással; az igazán értékes munkákért a gyűjtők hajlandóak mélyebben a zsebükbe nyúlni. Míg a tavalyi első félévben a nyolc legdrágább tétel átlagára 49 millió forint volt, idén már 67 millió; természetesen nincs szó arról, hogy a piac egészét hasonló mértékű bővülés jellemezné. Pontos forgalmi adatok nem állnak rendelkezésre, de a nagyobb házak adatai alapján biztosra vehető, hogy a forgalom nem csökkent tavalyhoz képest. A piacra új szereplők is beléptek, nőtt az árverések és az azokon kínált tételek száma is. Ugyancsak részinformációk alapján feltételezhető viszont, hogy emelkedett az el nem kelt tételek aránya is, ami legalábbis a nagyobb házaknál így is jobb a nemzetközi átlagnál.
Nyitókép: Robert Rauschenberg (1925-2008), Buffalo II, 1964. Oil and silkscreen ink on canvas. 96 x 72 in (243.8 x 183.8 cm) / Detail.
