Az aukció során a képek jelentős része gazdára lelt, sőt több tételnél komoly licitharc is kialakult.
Kieselbach Tamás galériavezető az árverés után kiemelte, hogy Batthyány Gyula esetében jelentősen megdöntötték az eddigi életműrekordot, mikor Körhinta című képét 55 millió forintos kikiáltási árról indulva 85 milliónál ütötték le.
Kádár Béla berlini korszakából egy jelentős olajfestményt kínáltak az aukción, amely ellentétben a legtöbb “berlini” képpel nem külföldről tért haza. A Konstruktív város (Nő kutyával) című munka annak ellenére érte el 48 millió forintos kikiáltási árról a 85 millió forintos leütési árat, hogy védett kép, külföldi érdeklődők ezért nem licitáltak rá.
Vaszary Jánostól egy méretében nem túl nagy, de jelentős munkaként számon tartott képet árvereztek az eddigi egyik legmagasabb Vaszary-áron – emlékeztetett Kieselbach Tamás: a Teraszon címet viselő, 1930 körül készült olajfestményt 26 millió forintról indulva 72 millióért vitték el.
Patkó Károly Mediterrán kikötő vitorlással című képe 60 millió forintos leütési árával szintén az életműrekord közelében járt; ez a munkája a Római iskola időszakából, 1929-ből származik.
Scheiber Hugótól húsz mű is szerepelt az aukció katalógusában, a fókuszban az 1920 körüli expresszionista képekkel. Scheibernek ez a korábban alulértékelt korszaka az Újpesti hídcímű olajkép 34 millió forintos leütési árával bizonyított – hangsúlyozta a galériavezető. Mint hozzátette, az Újpesti híd ugyanabból a jelentős budapesti gyűjteményből érkezett, mint a 85 millió forintot elért Kádár-kép, és szintén múzeumi minőséget képviselő munka.
Mednyánszky László Virágzó fák című képe 25 millió forintért talált gazdára, Kondor Béla Szerb pap című alkotásáért 24 millió forintig folytatódott a licit, Paál László Naplemente (Rőzseszedő)című festménye 15 millió forintos árat ért el, míg a kortársak közül Bak Imre 5th Avenue című festménye az igen jó árnak számító 9 millió forintért kelt el.
Kieselbach Tamás kiemelte azokat a neveket is, amelyek korábban nem szerepeltek a köztudatban – mások mellett Barzó Endre, Ducsay Béla vagy olyan női festők, mint Kalivoda Kata és Endresz Alice – most azonban magas árakat értek el. Barzó Endre Nagyvárosi műteremben című munkáját például 16 millió forintnál ütötték le.
December 10-én, a több mint 220 tételt felvonultató aukción kiemelkedő áron kelt el két magyar festmény a Bodó Galériában. Fenyő György: Világoskék ház szürkületben című alkotásáért 14 millió forintot, Csernus Tibor: Akt című festményéért 8 millió forintot fizettek.
A Bodó Galéria és Aukciósház második téli aukcióján igazi különlegességek is felbukkantak a repertoárban, melyek közül Fenyő György Világoskék ház szürkületben nemzetközi sikereket is elért alkotása a 3,4 milliós kikiáltási árat, de még az 5-7 millió forintos becsértéket is messze felülmúló,14 milliós leütési áron kelt el.
A titokzatos magyar festőművész, Fenyő György életműve a közelmúltig szinte ismeretlen volt a magyar közönség számára, majd 2016-ban már szenzációként mutatták be néhány művét a Kieselbach Galéria árverésén. A Nyugat neves szerkesztőjének fia Münchenben, Drezdában és Párizsban tanult. Londonban önálló kiállítása volt, amit egy budapesti követett az Ernst Múzeumban, amelyen szerepelt a most kalapács alá került festmény is. A Világoskék ház szürkületben 1929-ben készült. A különleges oldal- és felülnézeti látószög, a „felszabdalt” tájrészletek kontrasztja egyedi látványvilágot hoz létre a központba helyezett kék ház körül.
A mostani árverésen több mint 40 kortárs műalkotás, 19 – 20. századi európai festmények, Zsolnay kerámiák kerültek kalapácsa alá. Olyan különlegességekre lehetett licitálni, mint Zsakó István Napemberkecímű szobra 1986-ból, vagy feLugossy László Édenkert című alkotása. A 20. század második felének egyik legfontosabb magyar festője, Csernus Tibor 1988-as női aktja a 3,8 milliós kikiáltási ár helyett végül 8 millió forintért cserélt gazdát. A több mint négy évtizeden át Párizsban élő és dolgozó festő életműve mind a francia, mind a magyar festészet történetének része.
Bodó Galéria és Aukciósház: A galéria teljes körű megújuláson ment keresztül, 18 év működés után a Magyar-Francia Galéria kis üzletét bezárva átköltözött a Falk Miksa utca 24-26 szám alatt található tágas, modern üzlethelyiségbe. Bodó Galéria és Aukciósházként nem csak új névvel, hanem új profillal, kibővült gyűjteménnyel és szolgáltatásokkal várja vásárlóit. Az aukciósház már nem csak 19. századi magyar és európai festményeket, bútorokat, műtárgyakat kínál, hanem 20. századi modern magyar és nemzetközi festészetet és kortárs darabokat is, ez által különleges helyet foglal el a piacon
A viennacontemporary idén szellősebb elrendezésű, kereskedelmi tekintetben pedig valamivel mozgalmasabb volt, mint tavaly. A korábbi évekhez hasonlóan ez alkalommal is bő száz galéria vett részt, közel 30 országból. Ám a helyenként megújult, tágasabb hatást keltő tér mellett az is feltűnhetett a látogatóknak, hogy kevésbé volt magas a résztvevők száma. A Viennafair utódaként ötödik alkalommal megrendezett bécsi vásár Johanna Chromik személyében idén új művészeti igazgatót kapott. A lengyel származású, Németországban felnőtt Chromik karrierjét a jó nevű, berlini és lipcsei székhelyű Eigen+Art galériában kezdte. Ezt követően olyan, a nemzetközi színtéren is befolyásos berlini galériák szakmai vezetésével foglalkozott, mint a kreuzbergi brutalista templom betoncsarnokaiban működő König Galerie, és a valamivel fiatalabb KOW.
A vásár struktúrája a korábbiakhoz hasonlóan jól tükrözte az osztrák piacot, és a jelenleg abban rejlő nemzetközi lehetőségeket: a nemzetközi kiállítók jellemzően a fő szekcióban központi helyet kapott lokális „mamutstandok” körül vagy a különböző kúrált szekciókban kaptak helyet. A megszokott elrendezés ellenére azonban a tavalyi, kereskedelmi tekintetben kifulladtnak tűnő vásárhoz képest 2019-ben élénkebb volt a hangulat. Elképzelhető, hogy az új művészeti igazgató berlini piaci szcénába való beágyazottsága a szerencsésebb időzítéshez, illetve a megélénkült nemzetközi gyűjtői jelenléthez is hozzájárult. Míg 2018-ban a bécsi vásár az Art Berlinnel egy időben zajlott, idén a viennacontemporary a progresszív német galériás szcéna szinte egészét megmozgató berlini vásár utáni időszakra esett. Míg néhány, korábban rendszeresen részt vevő berlini galerista – így a Gregor Podnar Gallery – ebben az évben csak látogatóként fordult meg a vásáron, addig visszatértek olyan régebbi berlini kereskedők is, mint a Galeria Plan B. A bécsi rendezvény vezetését megelőzően az új igazgató számára is fontos szakmai állomást jelentő, viszonylag fiatal, élvonalbeli KOW galéria Berlinből azonban a viennacontemporary fél évtizedes múltja során szinte állandó vendégnek tekinthető. A KOW standjai az elmúlt években jellemzően progresszívnek hatottak az osztrák galériás seregszemlén. Az idén talán kevésbé látványosra sikerült csoportos prezentációban többek között Henrike Naumann is szerepelt egy emblematikus bútorinstallációval. A választás természetesen nem véletlen, a német történelem elmúlt évtizedeit tematizáló középgenerációs művésznek a viennacontemporaryval egy időben nyílt egyéni kiállítása az osztrák főváros talán legrangosabb kortárs kiállítóterében, a Belvedere 21-ben. Naumann lakásbelsőt idéző részletgazdag environmentjeiben a fal leomlása után újraegyesített Németországban kibontakozó fogyasztói és digitális kultúra vizuális esztétikája révén jár körül aktuális társadalmi kérdéseket.
A bécsi vásár közép- és kelet-európai régiós fókuszával kíván kitűnni a hasonló nyugat-európai rendezvények közül, ennek megfelelően az idei kúrált kiállítás a nyolcvanas években kibontakozó szlovén művészeti a mozgalom, a Neue Slowenische Kunst (NSK) törekvéseire reflektált. A posztszocialista országokat kiállítássorozat formájában középpontba állító program jól tükrözi a rendezvény profilját, amelyet a feltörekvő országok művészetének beemelésével igyekszik nemzetközi szinten egyedivé tenni. A tavalyi vendég Örményország volt, előtte pedig a magyar neoavantgárd aratott itt nagy sikert. A kiállítássorozat nyitányaként az exjugoszláv államok ernyője alatt mutatkozott be a kortárs horvát, szerb és szlovén szcéna. Idén az NSK-Neue Slowenische Kunst összművészeti, műfaji és nemzeti határokat átívelő koncepciója köré szervezett nemzetközi tárlat kiállítóinak többsége szintén szlovén származású volt.
A tavalyi évhez képest jelentősen kevesebb magyar galéria állított ki. Az acb, a Kisterem és a Vintage visszajáró hármasa mellett a Deák Erika, valamint a Viltin képviselte a magyar színteret. A Kisterem és a Vintage megszokott, előnyös elhelyezésű standjai mellett az igazi meglepetést az acb tekintélyes, a vezető bécsi galériák tőszomszédságában lévő központi elhelyezése jelentette.
Bátornak, esetenként vakmerőnek ítélte a szakma a 2017-ben alakult Dobossy Aukciósház tervét, hogy a hazai árverezőházak közül elsőként lép ki a nemzetközi színtérre, és magyar kortárs képzőművészek alkotásaiból a világ egyik legfontosabb – és Európa messze legnagyobb – műkereskedelmi központjában, Londonban rendez aukciót. Az árverés október 3-án sikeresen lezajlott, s néhány nappal később azért ültünk le beszélgetni a ház két alapítójával és vezetőjével, Kováts Nórival és Kováts Dáviddal, hogy megismerjük kezdeményezésük hátterét, az aukció tanulságait, s egyúttal jövőbeli terveiket. Interjúalanyainkat aligha kell bemutatni: szakmai tapasztalataikat édesapjuk, a hazai kortárs műkereskedelem egyik vezető szereplője, Kováts Lajos oldalán gyűjtötték. Dávid saját, nemzetközi kitekintésű galériát is nyitott, majd négy éven át a Sotheby’snél dolgozott, Nóri pedig 2015-ben átvette édesapja árverezőháza, a Blitz vezetését. Jó két éve indították el közös műhelyüket, a Dobossy Aukciósházat, mely az azóta eltelt rövid idő alatt is a hazai kortárs piac fontos szereplőjévé vált.
– Hogyan, milyen tapasztalatokra alapozva döntöttetek úgy, hogy öt itthoni árverés után máris megpróbálkoztok London „bevételével”?
K. D.: – Ez igazából már a kezdetektől fogva ott volt a terveink között, s nyilván nagy szerepet játszott, hogy londoni éveim alatt sok tapasztalatra, kapcsolatra, számos barátra tettem szert, így nem kellett nulláról indulnunk. Megértettem, hogy ebben a szakmában London a világ közepe, és egyszer nekünk, azaz az árverezőházunknak is oda kell eljutnia – ezzel a gondolattal Nórit is sikerült megfertőznöm. Igyekszem komoly célokat kitűzni, akkor is, ha azok egy adott pillanatban nagyon távolinak tűnnek; ez esetben a cél egy nemzetközi vagy legalábbis regionális aukciósház felállításában fogalmazódott meg.
– Mennyiben jelent másfajta feladatot egy külföldi árverés előkészítése?
K. N.: –Lényegében az aukció „összerakásának” teljes metodikáját újra kellett gondolnunk. Olyan, szinte kiállításjellegű anyagot akartunk összeállítani, mely az itthoni árveréseinkhez képest jóval alacsonyabb tételszám mellett is jól reprezentálja a mai magyar képzőművészetet. Az 55 tételt szigorúan rostáltuk, fő kritériumnak azt tekintve, mi lehet nemzetközi szinten is releváns. Bak Imrétől Maurer Dóráig nagyobbrészt olyan „klasszikus kortárs” művészeket válogattunk be, akiknek a neve már külföldön is ismerősen cseng, de olyan fiatal művészek bemutatását is fontosnak tartottuk, akik szerintünk megütik a nemzetközi mércét. Az ő esetükben az impulzusvásárlásokban bíztunk, azaz abban, hogy ezek a munkák kvalitásaik okán alkotóik különösebb ismerete nélkül is gazdára lelhetnek. Az itthoni aukciókhoz képest a művek forrásai, legalábbis arányaikban, kicsit mások voltak. Mi általában komolyan vesszük, hogy az árverések a kortárs művek másodlagos értékesítésének csatornái, ezért tételeink túlnyomó többségét gyűjtőktől szerezzük be, de ezúttal, főként a fiatal alkotók esetében, több volt a közvetlenül a művészektől vagy galériáiktól származó alkotás.
Kováts Nóri és Kováts Dávid Fotó: Kecskés Márton
– Mintha egy-két névtől eltekintve gyengébb lett volna az anyagban a középnemzedék reprezentációja…
K. D.: – Jogos az észrevétel, de ez szándékainktól függetlenül alakult így. Általában is el kell mondanom, hogy a megkeresett gyűjtők és művészek nem mindig fogadták lelkesen a külföldi aukción való szereplés lehetőségét. Sokan túl nagynak ítélték a kockázatot, és több tétel csak komoly meggyőző munka eredményeként kerülhetett be az anyagba – vagy úgy sem. Bízunk benne, hogy a mostani árverés sikerének köszönhetően később könnyebb dolgunk lesz.
– Nyilván különösen kényes feladat volt az árazás. Ráadásul úgy, hogy itthoni gyakorlatotokkal ellentétben, a nemzetközihez igazodva, most nem kikiáltási árakat, hanem becsértékeket adtatok meg.
K. D.: – Igen, de ez nem tette egyszerűbbé az életünket. A fő dilemmát a hazai árszínvonalnak a nemzetközitől való jelentős lemaradása jelenti. Mégsem kínálhatjuk külföldön az itthoni ár duplájáért a tételeket, mert a potenciális vevő is látja, mennyiért kelnek el a hasonló munkák idehaza, és máris elveszítjük a bizalmát, még mielőtt megnyerhettük volna. Az alacsonyabb árfekvésű tételeknél mégis „fölé kellett lőnünk” az itthoni árszínvonalnak, mert a londoni árakhoz szokott gyűjtők egyszerűen nem hiszik el, hogy valódi érték az, amit mondjuk 300 fontért kínálunk nekik. A drágább tételeknél a „fölélövés” kimerült abban, hogy a reálisnak tartott itthoni árat többnyire a becsérték alsó határaként adtuk meg.
– Azt hiszem, itt külön is beszélnünk kell Maurer Dóra Quasi-képéről, mely egyfelől rekordot jelentő áron, másfelől jóval becsértéke alatt kelt el.
K. D.: – Maurer Dóra esetében a 100–120 ezer fontos becsértékkel „beáraztuk” a friss fejleményeket, a Tate Modern és a White Cube kiállítását, továbbá azt a tényt, hogy Maurer a White Cube művésze lett. Kortárs művész esetében az ár mindig kényes kérdés, ebben az alkotó, a galeristája és egy aukciósház ritkán ért egyet. Mi ebben a konkrét esetben itthon és odakint több érintettel egyeztettünk, és olyan árat kerestünk, amely körül egyetértés volt kialakítható, és amely segíti a művész piaci pozícióinak erősítését. Mérlegelnünk kellett a magasan – a limitárnál sokkal magasabban – megállapított becsérték előnyeit és hátrányait. A hátrány kétségkívül az, hogy nem igazán jó az optikája annak, ha egy tétel jóval a becsérték alatt kel el. Másfelől viszont ezzel a becsértékkel olyan figyelmet tudtunk generálni nemcsak az adott mű, hanem az egész aukció iránt, ami más módon nehezen lett volna elérhető. Végül el tudtunk érni egy olyan árat, ami jelentős előrelépés Maurer korábbi rekordjához képest, s egyben a legmagasabb, amelyet itthon élő kortárs művész munkájáért valaha is adtak. Ezért úgy gondolom, hogy a magasan megállapított becsérték „mérlege” összességében pozitív. A művet egyébként 30 ezer fontról indítottuk, és több külföldi érdeklődőt felüllicitálva 45 ezerért szerezte meg egy hazai gyűjtő.
– Dolgoztatok-e limitárakkal, illetve voltak-e garantált tételek, azaz olyan művek, amelyeknek beadója garanciát kapott arra, hogy a mű elkel? Ez utóbbi eszközzel gyakran élnek a nagy külföldi árverezőházak.
K. N.: – Minden tételnek volt limitára – a kérdés talán azért izgalmas sokak számára, mert ez a rendszer nem teljesen ismert itthon. Egyébként valójában Magyarországon is minden tételnek van limitára – ha másként nem, a kikiáltási ár formájában. Elárulom azt is – néhány leütési árból amúgy is kiderül –, hogy a limitárak az esetek egy részében alacsonyabbak voltak, mint a becsérték alsó határa. Ugyanakkor egyetlen tételt sem garantáltunk. Ha nagyobbak leszünk, talán ezt a lehetőséget is mérlegelni fogjuk.
– Az viszont inkább a hazai gyakorlatot tükrözi, hogy a katalógus semmit sem árul el a képek eddigi vagy korábbi tulajdonosairól…
K. N.: – Ez valóban így van, és ennek több okát is fel tudom sorolni. Egyrészt sokszor maguk a gyűjtők sem járulnak hozzá ahhoz, hogy nevesítsük őket, másrészt, őszintén szólva, nekünk sem feltétlenül fűződik érdekünk ehhez, hisz könnyen előfordulhat, hogy az ismertté vált beadók olyan ajánlatot kapnak más gyűjtőktől, hogy visszavonják műveiket az árverésről. Egy olyan kis piacon, mint a magyar, ennek különösen nagy az esélye.
– Aki Londonban értékesít műtárgyakat, nyilvánvalóan nemzetközi vevőkörrel számol. Mennyiben teljesült ez a várakozás?
K. D.: – Itt nincsenek csodák: széles körben ismertté válni, a potenciális vásárlók bizalmát elnyerni csak hosszabb távon lehet. Ezt figyelembe véve, úgy gondolom, jó eredménynek számít, hogy már első aukciónkon is hat országból érkeztek a licitálók, s a tényleges vásárlók is több országot képviseltek. Nem titok ugyanakkor, hogy a licitek többsége Magyarországról érkezett, amire egyébként számítottunk – nem véletlenül mutattuk be itthon is az árverés anyagát, és adtuk ki két nyelven a katalógust.
– Melyik tétel váltott ki a várakozásotokat jelentősen meghaladó érdeklődést?
K. N.: – Több is, de első helyen a Kis Varsó betonsisakját, a Helmetet említeném, amely a becsértéke felső határának csaknem duplájáért, 5500 fontért kelt el. Öröm volt látni, milyen sokan ismerték fel, hogy jelentős alkotásról van szó.
– A kortárs magyar képzőművészet nemzetközi műkereskedelmi pozícióinak javítására a piac hazai szereplőinek részéről eddig zömmel a galériás és a vásári szektorban történtek erőfeszítések. Mennyire fontos, hogy az aukciósházak is szerepet vállaljanak ebben a folyamatban?
K. D.: – Szerintem nagyon, és ehhez például a nonprofit szférában elért friss sikerek – gondolok itt például jelentős külföldi múzeumok magyar kortársaktól történt vásárlásaira vagy nekik szentelt kiállításaira – jó kiindulópontot jelentenek. A kör akkor lesz teljes, ha ehhez műkereskedelmi eredmények is párosulnak, ennek egyetlen nyilvános és publikus módja pedig az aukció. Célunk az, hogy felmutassuk és láthatóvá tegyük a kortárs magyar művészet sikereit. Ez számunkra természetesen üzlet, ugyanakkor egyfajta kulturális misszió is.
– Mennyire befolyásolhatja további terveiteket Nagy-Britannia várható kilépése az Európai Unióból?
K. N.: – Hogy a brexit mit jelent pontosan a mi szakmánk számára, azt még Londonban sem tudja senki. Mindenki ideges, és egyelőre csak találgat; van, aki már székhelyének áthelyezését tervezi Párizsba. Az szinte bizonyos, hogy a „papírmunka”, az adminisztrációs terhek és kiadások nőni fognak, csorbát szenvedhet az operativitás, és a kivitel-behozatal szabályozásának függvényében akár komoly összegek – legalábbis átmeneti – zárolása is elkerülhetetlenné válhat, például kauciók formájában. Mindez azonban semmiképp sem tántorít el minket attól a tervünktől, hogy tartósan megvessük lábunkat a londoni piacon.
– Itt eddig főként a Sotheby’s 2014-ben indított közép- és kelet-európai árverésein lehetett magyar kortárs munkákkal találkozni, váltakozó sikerrel. Idén először ez a projekt csak online aukciók formájában fut tovább, ami egyfajta lefokozást jelent. Lehet, hogy a Sotheby’s kevesebb potenciált lát már ebben a piacban?
K. D.: – Ezt nem tartom valószínűnek, de tény, hogy a régiónkból származó munkák ára még ritkán éri el azt a szintet, amely a legnagyobb házaknál indokolja az élő árverést. Egyelőre nem tudható, egyszeri lépésről van-e szó, vagy tartós „pályamódosításról”. A potenciálban én nem kételkedem, de az csak egy gondosan, nagy hozzáértéssel kialakított kínálattal aknázható ki.
– Szóval: hogyan tovább?
K. N.: – A mostani aukció sikere bátorítást jelent, tehát mindenképpen folytatjuk – lesz Dobossy-árverés Londonban jövőre is. Annál is inkább, mert a mostanit – a nagyon fontos presztízssiker mellett – sikerült anyagilag is nullszaldó felett zárnunk. Az alkalmankénti aukciók nem jelentik terveinkben a végállomást; szeretnénk, ha londoni jelenlétünk előbb-utóbb tartóssá válna.
