Latest Posts

Gách István Lipót szobrászművész & életműve

Szerző: admin

Gách István Lipót szobrászművész életművéről mesélt Tóth Gábor

Gách István Lipót szobrászművész nevét kevesen ismerik, az alkotásai mellett azonban többször is elsétálhattunk már. A Millenniumi emlékművön két egység köthető a nevéhez: a Szent István szobor alatti domborművet, illetve a hét vezér egyik lovát is ő formálta. A legnagyobb fiatalkori sikere az 1848 Szabadságharc Emlékmű pályázatának megnyerése volt 1906-ban, amely emlékmű tervet Szamovolszky Ödön művésztársával együtt alkotta meg.

Tóth Gábor és családja hiánypótló vállalkozásba kezdett, rendkívüli precizitással feldolgozták az életművet, ami végül könyv formájában is megjelent. A kötetről Tóth Gáborral, a könyv szerkesztőjével és magánkiadójával beszélgettünk.

A kötetből kiderül, hogy egy családi kapcsolat révén kezdtek el foglalkozni az életművel. Mesélne a könyv megszületéséről?

Az édesapám édesanyjának a testvére volt a művész, ritkán találkoztak, de jó kapcsolatban voltak. Az első meghatározó élményem az, amikor kisiskolás koromban a szüleimmel és Gách István Lipóttal elmentünk a Nemzeti Galériába megnézni egy kiállítást, majd felmentünk a művész szerény Havas utcái lakásába. Míg a szüleim Pista bácsival beszélgettek, addig lerajzoltam őt, és nagyon megtetszett neki az alkotásom. Végül a könyv ajánlási részébe be is került ez a rajz.
Amikor édesanyám meghallt, előkerültek azok a dokumentumok, amiket a lánya, Gách Ibolya készített, és gyűjtött össze. Csodálatosnak gondoltam ezt a gondosan összeállított anyagot, amit lemásoltam és átadtam a gyerekeimnek. Ezután született meg a könyvkészítés gondolata, ami közös családi munkává nőtte ki magát. A szobrokat grafikusművész fiam fotózta fiú unokám segédletével, a lányunokám működött közre a szerkesztői munkámban, a könyv végül a család meglátásai és szervezői munkája alapján állt össze. A  járvány megnehezítette a folyamatot, a Magyar Nemzeti Galériában csak 2021 februártól volt lehetőségünk kutatni.

A Magyar Nemzeti Galéria mellett milyen intézményekben jártak még?

Másfél, két évvel ezelőtt kezdtem el kutatni az 1848-as emlékmű alkotásait. Azt tudtuk, hogy az I. világháború előtt elkészültek a szobrok nagyrésze. Amikor Gách István Lipót hazatért az orosz fogságból folytatta a munkát. A pasaréti templom helyén volt a műterme. Közadakozásból, 750 ezer aranykoronából valósult volna meg az emlékmű. A tervek szerint, közel akkora lett volna, mint a Millenniumi emlékmű és a Szabadság téren állították volna fel. A szobrok folyamatosan készültek, azonban 1936-ban a ferences egyház helynöke megjelent a műteremben és közölte a művésszel, hogy egy hónapon belül el kell költöznie, mert a műterem helyén templom épül.
A szobrokat feldarabolták és a Szent István Bazilika altemplomába kerültek. Ez volt az első olyan nyom, ahová érdemes volt elmenni. A pincétől a kupoláig minden helyen jártunk, de egy formát, egy szobortöredéket sem találtunk. Ezután az esztergomi Prímás levéltárban és a Fővárosi Polgármesteri Hivatal Adattárában szállítólevelek után kutattam, de érdemi információt nem találtam. Így aztán felhagytam a kereséssel, mert ezek a minta szobrok gipszből készültek, az ismeretlen helyen történő rossz tárolás miatt nagy valószínűséggel nedvesség érhette őket és szétmállottak.

Az Emlékmű központi BIGA szoborkompozíciója két példányban elkészült, az egyik a Kiscelli Múzeumban található, a másik Kecelen, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum telephelyén van kiállítva. A szoboregyüttesből sajnos csak ennyi maradt az utókornak.

Ön szerint miért érdemes közelebbről is megismerni Gách István Lipót életművét?

Kiváló ember volt, aki 1880-tól 1962-ig átélte a magyar történelem megpróbáltatásokkal teli időszakát. Egy olyan személyiség volt, aki soha semmilyen szélsőséghez nem csatlakozott. Mindig megmaradt a művészet vonalán és a művein keresztül adta át tapasztalatait, életfelfogását. Azt gondolom, hogy pozitív példa lehet az életműve, azért is érdemes megismerni, mert példaként szolgálhat a mai ellentmondásokkal teli társadalom számára.

Hol találkozhatnak Gách István Lipót szobrokkal az olvasók?

Az ország17 városában találkozhatnak az olvasók Gách István Lipót I. világháborús emlékműveivel közterületen, többek között a szegedi 3. Honvéd Huszárezred szobra. Emellett a Fiumei Úti Sírkertben jellegzetes Gách alkotásokat találni, ilyen a Gundel család síremléke. Országszerte mindenfelé állnak szobrai, illetve, ha valaki Üzbegisztánba látogat, akkor a Taskenti temetőben az I. világháboru magyar hősihalott katonáinak emlékművét nézheti meg. Ennek a szfinx formájú emlékműnek az az érdekessége, hogy a belsejében egy vaskazettát rejtettek el, amelyben elhelyezett dokumentum 110 magyar katonatiszt tragikus halálát örökítette meg egy megmenekült újságíró. Ezt a kazettát próbálták megtalálni a felújítás során, de sajnos nem lehetett detektálni, így nem sikerült kiemelni az Emlékmű megrongálása nélkül, és az utókor számára ismertté tenni.

Önnek melyik a kedvenc Gách István Lipót alkotása?

Édesanyám és édesapám portréja áll a legközelebben hozzám. A köztéri alkotásai közül a pesthidegkúti I. világháborús emlékmű érintett A képi alkotásai közül édesanyám és édesapám portréja áll a legközelebben hozzám. A köztéri alkotásai közül a pesthidegkúti I.  világháborús emlékmű érintett meg a legjobban. Olyan mozdulatok, távolba néző tragikus tekinteteket formált, ami nagyon megindító. 

A könyv milyen példányszámban készült és hogyan lehet hozzájutni, megismerni, melyik könyvkiadó forgalmazza majd?

Az volt az elképzelésünk, hogy Gách István Lipót rokonunk életművét feltétlenül meg kell örökíteni, mint egyik példás nemzeti értékünket. Nagyon igényes művészkönyvre gondoltunk, amely jelentős költségeket generál. Ezért témogatási kérelemmel fordultunk az EMMI-hez, személy szerint Prof. Dr. Kásler Miklós miniszter úrhoz, aki megértette a nemes szándékot és így Nemzeti Kulturális Alap támogatásban részesültünk. Tekintettel arra, hogy a kutatásaink olyan információkat, képi anyagokat hoztak felszínre, amelyek semmiképpen nem maradhattak ki a könyvből, így bővítettük az oldalszámot, valamint a tervezett méretet is megnöveltük a képek szöveg melletti igényes megjelenítése érdekében.

A könyv magánkiadásban készült és költségtérítés nélkül szeretnénk eljuttatni a megyei könyvtárak, képzőművészeti iskolák és múzeumok részére, így biztosítva a hozzáférést a nagyközönség számára is.

Kik és milyen intézmények segítették a munkájukat, hogy létrejöhetett ez a művészi könyv?

A munka során sok segítséget kaptunk a Magyar Nemzeti Galériától, mely intézménynek adta át 1982-ben az összegyűjtött anyagokat a művész lánya, Gách Ibolya, aki a hajdani MNG főigazgatója – Pogány O. Gábor – kérésére, figyelmeztetésére, lelkiismeretesen összegyűjtötte a hagyatékban talált alkotásokat és átadta megőrzésre az utókor számára.

Megtiszteltek bennünket az odafigyelő segítségükkel az alkotások helyén működő önkormányzatok és levéltárak, a taskenti konzulátus vezetője, a taskenti Emlékmű felújítást irányító restaurátor művész, a MNG-n túl a Kiscelli és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, valamint a határon túli Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatal is.Két szobor avatásáról (Hajdúböszörmény és Szatmárnémeti) még korabeli filmhíradók tudosítását is sikerült megtalálnunk, melyekre hivatkoztunk a képaláírásoknál, így azok is megismerhetők.

Hátra van még az ünnepi könyvbemutató és a könyvek célbajuttatása.

Mikor és hol lesz a könyvbemutató?

T.G. Az ünnepélyes könyvbemutató a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Márványtermében lesz 2022 márciusában, az 1848 Szabadságharc emléknapjának és a művész születésének évfordulójának időszakában. Köszönet az Intézet vezetésének a csodálatos helyszín biztosításáért, ahova meghívjuk az érdekelteket, akik átveheti az ajándékkönyveiket, valamint az érdeklődőket is.

A könyvbemutató keretében egy időszakos kiállítást is rendezünk egyrészt a még ma álló szobrairól készült művészi fotókból, valamint a család és az ismerősök köréből fellelt, továbbá az MNG által rendelkezésünkre bocsájtott képi alkotásaiból.

A könyvből részletek fognak elhangozni ugyancsak családi körből, rokon művész előadásában.

Remélhetőleg ebben az esetben is mellénk áll majd az EMMI, illetve a Nemzeti Kulturális Alap.

Köszönöm, hogy tájékoztatta közönségünket erről a nemes, nemzeti értékünket megőrző, családi alkotásukról.

Köszönöm az érdeklődésüket és viszontlátásra a könyvbemutatón 2022 márciusában.

Horn Péter – Bevezetés egy Gyűjtemény Történetébe

Szerző: Enikő Kisbán

Még három hónap sem telt el, hogy az Instagram felületén megjelent egy izgalmas Reigl Judit kép, amit izgalmasabbnál izgalmasabb képek követettek a ’Horn Collection’ oldalán. Horn Pétert rendre Magyarország legnagyobb modern és kortárs művészeti gyűjtői között emlegetik, s a megszokottól eltérően most ő és gyűjteménye állnak az Axioart Blog portré sorozatának középpontjában.

Közösségi média. Horn Péter nem véletlenül választott egy ilyen platformot gyűjteményének bemutatására, hisz pontosan ez a célja, hogy páratlan gyűjteményét és az abban szereplő művészeket mindenki megismerhesse és élvezhesse, tisztelegve az alkotók munkássága előtt. Hétről hétre a gyűjtemény újabb darabjai jelennek meg az oldalon, olyan érzést keltve az emberben, mint mikor gyerekként az adventi naptár nyitását várta minden nap, nem tudva, hogy milyen kincset rejt a következő nap. Legnagyobb örömömre alkalmunk nyílt, hogy leüljünk és beszélgessünk az oldalról, a gyűjtemény történetéről és jövőjéről.

Beszélgetésünk során többször támadt olyan érzésem, hogy egy művészettörténész kollégával elmélkedünk a modern és kortárs művészetről, melyet az elkövetkező hetekben cikksorozat formájában osztunk meg online, mindenki számára elérhetően, a Horn Gyűjtemény mintáját követve.

Reigl Judit • Felhasítva II • 1961 

A beszélgetés kezdetén kiderült, hogy ugyan családi hagyománya nincs a műgyűjtésnek, de mindig lógtak képek a falon, és visszaemlékezve azért felsejlik egy rokon az apai ágon, aki komolyan gyűjtött, s a lakása falán Mednyánszky és Rippl-Rónai képek is lógtak. Horn Pétert idézve: „ez azért furcsa, mert a lakásra nem, de a képekre tisztán emlékszem; {…} ebből az következett, hogy a képek számomra részei voltak a teljes képnek. A rátalálás nem tudom, hogy honnan jött pontosan, de úgy húsz éve kiszerettem a tőzsdézésből, és ez az időszak pont egybeesett az aukciók és a műkereskedelem felvirágzásával Magyarországon. Elmentem néhány aukcióra, és ahogy egyre többre kezdtem járni, megtetszett ez a világ. „

KE: Mi tetszett meg ebben a világban?

HP: Ha én valamit csinálok, akkor én ilyen „nagyon csinálom” típus vagyok. Mikor elkezdtem ezzel foglalkozni, akkor elkezdtem múzeumokba járni, megrendeltem végtelen mennyiségű könyvet erről a világról, művészekről, műgyűjtésről, mindenről, ami ebben a témában elérhető volt. Elkezdtem megismerni embereket, hallani a véleményüket.

A gyűjtés szinte a kezdetektől zsigeri alapon folyt, vezérelve se akkor, és ahogy kiemeli, most sincs. Tanulási folyamatnak tekinti a korai időszakot, idővel alakult ki, hogy kik azok a művészek, akiknek a műveit komolyabban, tudatosabban szerette volna gyűjteni. Ugyanakkor ahogy elmondta, a képek vásárlása a kezdetektől befektetés is volt, mind eszmei, mind pénzügyi szempontból. Ez a része mindig tudatos volt, nagyon jó befektetésnek tartotta és tartja a (tudatos) műgyűjtést. Legalább ilyen fontos volt, hogy jó érzést keltsen egy adott tárgy közelsége, a kettőnek együtt kellett és kell működnie.

A Horn Gyűjtemény nagy része – méretéből adódóan is – raktárban van, de mint kiderült, a rotáció a fal és a raktár között folyamatos, mindig változik, hogy épp mely képek állnak közel a gyűjtőhöz. Ennek megfelelően, a kedvenc is mindig más, ilyen értelemben nincs is. Van azonban 7 művész, akik még a gyűjteményen belül is kiemelt szerepet élveznek, köztük Balázs János, Reigl Judit, Sándorfi István, Fiedler Ferenc, Nyári István és Váli Dezső, valamint a méltatlanul háttérbe szorult Drégely László.

Etienne Sandorfi • Motus, Motus – Homage to culture • 2001

A gyűjtemény egy személyiséget is tükröz, hisz ahogy azt Horn Péter elmondta, nincs semmilyen kritérium, vagy elv, amihez igazodva választaná ki a gyűjteményhez csatlakozó képeket, egyszerűen csak „azt gyűjtöm, ami tetszik” alapon bővül. Így aztán a kiszámíthatatlanság indukálta izgalom jellemzi az Instagramon fokozatosan nyilvánossá váló gyűjteményt.

Mindig jó egy olyan műkedvelővel beszélgetni, akinek egyedi meglátásai nem múló lelkesedéssel párosulnak, ezáltal inspirálva a hallgatót is.

A folyamatosan bővülő gyűjtemény a https://www.instagram.com/horn_collection/ oldalon látogatható minden héten hétfőtől vasárnapig 00:00-23:59 között, védettségi, személyi és bármilyen egyéb kártya felmutatása nélkül.

Philippe Cézanne dédnagyapjáról beszélgetett

“Cézanne ma 100 millió dollárt ér, de saját korában nem ismerték el”

Szerző: admin

Kozár Alexandra beszélgetett Philippe Cézanne-al, a világhírű festő dédunokájával a mesterről, a korról és a Szépművészeti Múzeum kiállításáról. A beszélgetés legérdekesebb részeiből szemezgettünk.

Önnek van kedvenc Cézanne-festménye?

Ez nehéz kérdés, de talán az egyik kedvencem az a kép, ami fordulópontot jelent az életében, az egyik Saint-Victoire-i látkép. Nemrég került elő, mert eltűnt, korábban a nagyapámnál volt, ma a berni múzeumban található. Saint-Victoire hegyéről Cézanne festett vagy negyven képet, de ezen már leegyszerűsített mindent, mind a koncepció, mind a kompozíció tekintetében. A sorozat korábbi képei nagyon kidolgozottak, részletgazdagok, ez pedig gyakorlatilag már egy massza. Zseniális.

Nemcsak én gondolom így, a szakértők is, hogy ez a kép fordulópont Cézanne életében. Ez az 1897-ben született mű a velem, illetve a családdal kötött szerződés értelmében három hónapot az Aix-en Provence-i múzeumban látható, a Musée Granet-ben. Illetve volt egy akvarell, amit meg akartam vásárolni, de sajnos valaki hamarabb megvette előttem. Ezen a dédnagyanyám, Hortenzia feje látható, mellette egy hortenziával.

Csak azért kérdezem, mert nekem a Le buffet a kedvencem. Képzelje, négy évig az általános iskola felső tagozatában az ön dédnagyapja képét láthattam minden áldott nap, ezt A tálaló című csendéletet, és sose értettem, miért mennek ferdén a piskóták a kép szélén, mintha az a rész rosszul lenne ott megfestve.

Ha csak a piskótákat nézi az ember, azt a részletét a képnek, valóban olyan, mintha az a piskótatorony összedőlne, de ezt a kép egészeként kell értelmezni. Épp ezekért az dolgokért bírálták Cézanne-t a kor kritikusai is, hogy olykor a perspektívának nem felelnek meg bizonyos részletek, de valójában épp ez a zsenialitása.

Fotó: Papajcsik Péter / Index

Én nem kritizálom, nekem a kedvenc festőm az ön dédnagyapja, de legalábbis az egyik kedvenc, de tény, hogy a piskóta a valóságban nem állhat úgy a tálalószekrényen, ahogy áll a képen.

Van egy másik csendélete is Cézanne-nak narancsokkal, almákkal, minuciózusan komponálva, és az egészből kinyúlik egy kés, ami, ha úgy tetszik, felborítja az egészet, de valójában épp az helyezi perspektívába. De nemcsak ezért kritizálták, hanem azért is, hogy nem fejezi be a képeket, mert azon fehér részek maradnak, de ez sem volt igaz, mert direkt hagyta Cézanne üresen a vásznat azokon a helyeken, azt is a kép, a kompozíció részévé téve. És ez is zseniális. Van például egy olyan festmény, a kiállításon is látható, amin a legtöbb fény pont erre az úgymond megfestetlen területre fókuszálódik, olyan, mintha onnan érkezne, pedig csak maga a vászon.

Megviselte őt a kritika, a meg nem értettség?

Megviselte persze, ilyenkor mindig magába zárkózott. Hazament a szülői házba, az édesanyja pedig elkényeztette. Renoir mondta róla, hihetetlen, milyen alapossággal festette meg a képeket, mennyi időt, energiát szánt minden részletre, majd ha kész lett, már egyáltalán nem törődött velük, volt, hogy kinn hagyta a megfestett vásznat a szabadban. A városban nem is látták, ha várost festett, akkor azt messziről tette, szerette távolságot, hogy rálásson a városra. Haláláig festett, sosem hagyta abba, magányosan szeretett alkotni, mint egy szerzetes. De amikor este befejezte a munkát, a barátaival múlatta az időt, szeretett jókat enni, jó borokat inni, igazi bonviván volt, és soha nem a társadalmi rangot nézte, ugyanúgy barátkozott a cipész vagy pék fiával, mint az ügyvédével.

Mindig mindenkiben az embert nézte és azt, hogy kivel tud beszélgetni. És ellentétben azzal, amit a művészettörténészek írnak, barátait mindvégig megtartotta. Könnyen haragra gerjedő alkat volt, szenvedélyes, néha azt mondták, erőszakos, de ezt leszámítva nagyon kedves és kedélyes ember volt.

Paul Cézanne

Önnek van a birtokában Cézanne-kép?

Képzelje, nincs! Egyetlen képem sincs a dédnagyapámtól, aki mintegy ezer képet festett, ami nem számít soknak. Ezeket jobbára ismerem mindet.

Mennyit ér ma egy Cézanne?

A Christie’s nél legutóbb 50 millió dollár volt az egyik képe, de van olyan, ami 100 millió dollárért kelt el. A dédnagyapám életében sosem tudott a festészetből megélni, bár nem panaszkodhatott, mert apja bőséges havi apanázst fizetett számára, halála után pedig szép örökséget hagyott rá. De a kortársak, a korabeli kritikusok, műítészek egyáltalán nem ismerték el, illetve élete vége felé már talán elkezdték, de igazán halála után tíz évvel ismerték el igazán.

Miért, mi történt akkor? Élete vége felé?

Volt egy Ambroise Vollard nevű műkereskedő, akinek volt pénze, és komplett műtermi anyagokat vásárolt fel egyes festőktől. Mindig felvásárolta az egészet. Valahogy ez a Vollard Renoirhoz keveredett, aki mondta neki, hogy Cézanne-nal foglalkozzon, mert megérdemli, és még nem igazán foglalkozott vele senki. Renoir egyébként jó barátja volt Cézanne-nak. Ekkor kezdett ez a Vollard a dédnagyapám képei iránt érdeklődni, felvásárolt egy nagyobb mennyiséget, és 1895-ben szervezett egy nagyszabású kiállítást, kizárólag Cézanne műveiből. Mintegy 150 művet mutatott be. Jött Renoir, Pisarro, Degas, ők is vásároltak képeket. Na ekkor kezdték el az emberek felfedezni, ezután már jöttek a külföldi érdeklődők is, az amerikaiak, a németek, a svájciak. Volt egy Auguste Pellerin nevű pasi, egy nagyon gazdag margaringyáros, ő volt a legnagyobb gyűjtője Cézanne-nak, 160 műve volt tőle, a nagy Fürdőzők egyike, illetve az egyik Kártyázók is.

Sokat hamisították Cézanne-t?

Egyáltalán nem. Ő annyira különleges alkotó, hogy nem lehet hamisítani. Rendkívül nehéz lenne.

Nem is látott, nem is ismer hamisítványokat?

Azért láttam, mintegy húszat életemben, de elég hamar kiderültek ezekről, hogy nem igaziak. Ott volt például dédapám egyik kortársa, Alfred Sisley, aki egyetlen képet adott el életében, azt nyolcvan aranyfrankért, a hamisítók pedig három-négy-öt frankot kaptak a képeiért. Viszont nagyon érdekes, hogy Cézanne volt az egyetlen festő, akinek halála után annyi követője volt, hogy a fiatal művészek két évig csak Cézanne-t festettek. Mivel szakmám szerint a posztimpresszionista kor szakértője, műtárgy értékbecslő vagyok, konkrétan az 1850 és 1950 közti időszaké, biztosítótársaságoknak is dolgoztam. Egyszer az egyik kortárs festő művében kár esett, s az illetékesség okán engem hívtak ki szakértőnek. A fiatalember képe negyvenszer negyvenes szürke négyzetekből állt, a szürkék között leheletnyi árnyalatkülönbséggel.

“AZ IFJÚ MŰVÉSZ AZT MONDTA, KÉPÉRŐL KIOLVASHATÓ A CÉZANNE-I LECKE. GONDOLKODTAM MAGAMBAN, MIFÉLE CÉZANNE-I LECKÉRŐL BESZÉL A SZÜRKE NÉGYZETEIVEL.“

Erre mondta a fiatalember, hogy de hát Renoir és Pisarro azt mondták, hogy addig nem lesz festő valakiből, míg nem tud szürkét festeni, ő pedig megfestette a szürkét. És tényleg.

Abban egyetért, hogy noha korában nem ismerték el a dédnagyapját megfelelően, sőt, talán egyáltalán, de amikor végre megértették, ki ő és mit tett le az asztalra, onnantól töretlen az elismertsége?

A művészettörténet egy olyan lánc, melyben vannak fontosabb és kevésbé fontos láncszemek, szerintem Cézanne a fontos láncszemek közé tartozik. Ami viszont csodálatos és vitathatatlan, hogy halála után a francia festők, Derain, Braque, Dufy két-három évig nem csináltak mást, mint Cézanne-t festettek. Próbálták megérteni a Cézanne-i leckét, mind a színek, mind az ecsetkezelés, mind a képelrendezés tekintetében. Próbáltak “Cézanne-ul” festeni.

Paul Cézanne – A Tálaló (1877)

(a teljes cikk itt olvasható: https://index.hu/kultur/2021/11/08/cezanne-impresszionizmus-szepmuveszeti-muzeum/

A kiállítás részleteiről pedig itt tájékozódhat: https://www.szepmuveszeti.hu/kiallitasok/cezanne-tol-malevicsig-arkadiatol-az-absztrakcioig/)

Banksy ismét felkavarta az aukciós világot

Szerző: Enikő Kisbán

2018-ban bejárta a világot a hír Banksy önmegsemmisítő „Love is in the Bin”, avagy „Kukába a szeretettel” című képéről, ami a Sotheby’s aukcióján kezdte magát bedarálni. Az esetnek saját Wikipedia oldala van, és kétségkívül bevonult az aukciós történelembe.

A Reuters képén bemutatják az aukciós tételt

Dióhéjban, Banksy „Girl with Balloon” című műve elkelt £1,042,000 (~450 millió Ft) -ért, majd a leütést követően a kép kerete elkezdte ledarálni a képet, nem kis meglepődést keltve. Az egy másik kérdés, hogy a Sotheby’s és a kép eladója is ennyire meglepődött-e, mindenesetre beigazolódott, hogy ennél jobb promóciót nem találhattak volna ki. Október 14-én visszatért a félig ledarált kép a Sotheby’s aukciós ház árverésére, ahol 18.6 millió angol fontért (~8 milliárd Ft) kelt el újra. Banksy Instagram oldalán ugyan állította, hogy az aukciós ház nem volt beavatva a 2018-ban történtekbe, de ezt a mai napig sokan megkérdőjelezik. Ami biztos, az az, hogy a 18.582.000 fontos leütési ár számára is új rekord.

A Sotheby’s zászlaja az árverést megelőzően (Sotheby’s Instagram oldala)

Van némi iróniája annak, hogy az „intézményellenes” üzenetet hordozó darálásból globális szenzáció lett és így csak még több pénzt generált egy intézménynek. A Sotheby’s modern és kortárs részlegének igazgatója, Alex Branczik így látja a történteket: “Azon az emlékezetes éjszakán Banksy nem elpusztított egy műalkotást annak ledarálásával, hanem alkotott egy újat. Manapság ezt a darabot az intézményellenes művészet fontos örökségének tekintik.”. 2018-ban sokan megkérdőjelezték a Sotheby’s professzionalitását, de az aukciósház hamar túllépett ezen, hisz a negatív reklám is reklám. Olyannyira, hogy a két héttel ezelőtti aukció tiszteletére saját kék zászlójukat is félig megsemmisítve tűzték ki az épületükre. Hátrányból előnyt ahogy mondani szokás…

Bár sokan izgatottan várták, hogy az aukción Banksy (vagy a Sotheby’s PR osztálya) valami hasonlóval álljon elő -még az árverésvezető is megjegyezte, hogy ideges – de hoppon maradtak, a képtől és leütési árától eltekintve minden a hagyományos módon zajlott. A keretbe épített daráló elemeit és a működési mechanizmusért felelős részeket eltávolították, így már csak egy majdnem átlagos Banksy kép maradt. Emiatt többen is ahhoz hasonlították a vételt, mintha valaki egy már kilőtt tűzijáték maradványait vette volna meg. Egy emlékeztető egy három évvel ezelőtti csínyre, avagy „művészeti intervencióra”, ami megismételhetetlen.

Az átkeresztelt kép ezzel az aukcióval bejárta buddhista útját, elpusztult, majd új néven és formában reinkarnálódott és a leütési árával minden bizonnyal az aukciósházat is a Nirvánába juttatta.