Latest Posts

Mi fán terem? Grafikai technikák: cinkográfia

Mivel a cinkográfia közeli „rokona” az előző cikkünkben bemutatott litográfiának, most ezt az egyedi technikát vesszük górcső alá.

A cinkográfia a magasnyomás kategóriájába tartozó nyomdai technika, mely szorosan kapcsolódik a litográfiához, de a nehézkes, költséges litográfiai kő helyett a nyomdászok cinklemezzel dolgoznak. A cinklemezeket alacsonyabb költséggel és jóval nagyobb mennyiségben lehetett beszerezni, mint a finom litográfiához szükséges mészkövet elősegítve az eljárás elterjedését.

The Grasshoppers and the Ants: A Souvenir of Martinique
Paul Gauguin egyik híres kanárisárga cinkográfiája a “Volpini Suite” sorozatból.

Története

Jelenlegi tudásunk szerint Alois Senefelder (a litográfia feltalálója) 1801-es angol szabadalmi leírásában említette először a cink litográfiai felhasználását a bajor mészkő helyettesítőjeként. Az első meggyőző próbálkozások az 1820-as évekig nyúlnak vissza, mikor Claude-Joseph Breugnot először alkalmazta az eljárást nagy földrajzi térképek nyomtatásához, amelyekhez a kőzetfelületek nem voltak elegendők. Végül 1834-ben szabadalmat nyújtott be egy olyan technikára, amely lehetővé tette a “litográfiai kő cinkkel történő helyettesítését”, ezt a folyamatot később “cinkográfiának” nevezték el. Ezt a technikát különösen földrajzi térképek nyomtatására használták nagy cinklemezekről. Ezt a szabadalmat gyorsan széles körben átvették, s 1837–1842 között Eugène-Florent Kaepelin tökéletesítette a folyamatot, hogy létrehozhasson egy nagyméretű polikróm (többszínű) geológiai térképet, úgynevezett georámát.

Magasnyomású fémmetszetek: cinkográfia

A fémmetszeteket a nyomóelemek létrehozásának technikája alapján osztjuk különféle csoportokra. Így létezik poncolásos technika, cinkográfia, ólom- és fémmetszet. A XV. században főként német ötvös- és könyvkötő műhelyekben használtak fémlemezeket úgynevezett vertlapok készítésére. A réz- vagy ólomlemezeken acélvésőkkel dolgoztak, relief-szerűen kiemelve a rajzot a lemez síkjából. Ezek az eljárások lényegében fémmetszetek voltak, azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben a nem nyomtató részeket metszették ki. Sokféle fém használható magasnyomáshoz.

A cinkográfia esetében a kiemelkedő részeket maratással állítják elő. A nyomtatandó felületet fedőlakkal vagy terpentinben oldott aszfalttal, tollal vagy ecsettel rajzolják a lemezre, és ezzel védik a savtól. Maratás után (vízzel higított salétromsavban) domborműszerű, rézkarchoz vagy részmetszethez hasonló felületet kapunk. A nyomat – a fém szemcsézettsége miatt – a nagyobb felületeken egyenetlen. Krétarajzhoz hasonló hatás elérésére használható.

A „tusche” néven ismert folyékony festék sok litográfus által kedvelt, mivel száradása során a pigment kiülepszik a kő felületére és eltúlzott, hálószerű textúrát hoz létre – ami egészen egyedi és jellegzetes a litográfiában. Azonban cinklemezre felhordva ugyanaz a tusche egészen különböző hálózatot hoz létre, és gyakran olyan textúrát alkot, amelyet „Peau de Crapaud-nak avagy varangybőrnek neveznek. Érdekes módon a tusche különféle oldószerekkel is keverhető, beleértve a desztillált vizet, a terpentint és a sebészszeszt – mindegyik finom különbséget okoz a hálóban és egyedi megjelenést eredményez.

Az első lépés kép felrajzolása a cinklapra egy olyan anyaggal, amely kémiai reakcióba lép a különböző oldatokkal, amelyekkel a folyamat során kezelik a lapot. Leegyszerűsítve (?) a folyamat során a cinklapot jellemzően gallusz- és foszforsavat tartalmazó oldattal vonják be, amely higroszkópos sók képződését okozza a lemez felületén. A lemez ecetsavas fürdetése a sók feloldódását eredményezi, a korábban felvitt lakk eközben megvédi a lemez megmaradt felületeit. Ezután a nyomtató bevonja a lemezt egy fukszin nevű színes lakkal, megszárítja, végül benzolba mártja. Ezáltal feloldódnak a lakkok, és csak a fukszin lakk marad a húzott/rajzolt vonalakhoz kapcsolódó területeken, máshol pedig csupán a higroszkópos sók. A litográfiához hasonlóan a lemezre felvitt tintát a higroszkópos területek taszítják, szemben a fukszinnal érintkezett területekkel.

Rippl-Rónai József: Cinkográfia-sorozat

Magyarország

Magyarországon az egyik legelső említés a cinkográfiáról a Nemzeti Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára által őrzött „Minták Weinwurm Antal Fényképészeti és Cinkográfiai Sokszorosító Műintézetéből” című díszes szecessziós albumban található 1901 körülről. A bevezetőből kiderül, hogy a művész üzleti megrendelésre vállalja horgany, sárga- és vörösréz klisék előállítását is, különös figyelmet fordítva a háromszínű autotípia módszerére, melyet maga Weinwurm honosított meg hazánkban. Művészeink közül elsősorban Rippl-Rónai József ismert cinkográfiáiról.

Külföldön

A cinkográfia médiumát különösen kedvelte Paul Gauguin, Emile Bernard és a Pont-Aven falu közelében dolgozók az 1880-as évek végétől kezdődően. Mivel Bretagne-ban hiányoztak a professzionális nyomatkészítő létesítmények, a cinkográfia kényelmes és megfizethető alternatívát jelentett a hagyományos litográfiával szemben, ráadásul a cinkografikus nyomat egyedi szemcséssége megfelelt a Pont-Aven Iskola által magasztalt durva, primitív esztétikának is.

Émile Bernard: A lovas halála, 1892

Különösen a francia művész, Emile Bernard kísérletezett intenzíven különféle bonyolult technikákat kombinálva. Úgy tartják, hogy vallásos tematikájú képei miatt először fatömbbe faragta terveit, majd a nyomtatás előtt horganylemezre vitte át a képet. Ez a kombináció lehetővé tette Bernard számára, hogy változtatásokat hajtson végre a cinkográfiai lemezen, miközben a fametszet középkori esztétikáját is sikeresen megőrizte. Ennek jó példája ez a vízfestékkel készült 1892-es posztimpresszionista cinkográfia, melyen Brandemart keserves sírás közben tartja kezében az elesett lovast.

Öt Magyar Galéria Készül a Vienna Contemporary-re

Két bécsi nemzetközi kortárs vásár harcol a galériák és a műgyűjtők kegyeiért; küzdelmük egyelőre döntetlenre áll.

Amikor az utóbbi évtizedekben létrejött hazai kortárs galériák elkezdtek kilépni a nemzetközi porondra, az első lépéseket csaknem kivétel nélkül Bécsben tették meg. Ennek nemcsak a földrajzi közelség és ennél fogva a könnyebben kigazdálkodható költségek voltak az okai, hanem az a tény is, hogy a bécsi vásárok többnyire a közép-kelet-európai régióra koncentráltak, amelyhez hazánk is tartozik. Azóta persze nagyot változott a világ és az élvonalhoz tartozó magyar kortárs galériák Baseltől Brüsszelig, Kölntől Maastrichtig, Madridtól Torinóig, vagy akár Dubaitól Hong Kongig és New Yorkig számos, globális szinten is a legfontosabbak közé tartozó vásárra jutottak és jutnak el, többségük „vásári stratégiájában” azonban továbbra is fontos szerep jut Bécsnek. Bár az osztrák fővárosban számos – a helyi galeristák többségének véleménye szerint túlságosan is sok – művészeti vásárt rendeznek, a legfontosabbnak és a hazai galériák érdeklődését is leginkább felkeltőnek egészen tavalyig a 2015-ig VIENNAFAIR, azóta Vienna Contemporary (VC) néven futó rendezvény bizonyult. Az idők során nemcsak a vásár neve, hanem a helyszíne és vezetőinek személye, idén pedig a tulajdonosi köre is változott. Ez utóbbi vélhetően nem független az Ukrajna elleni orosz agressziótól; a vásárnak ugyanis eddig orosz tulajdonosai voltak, ami korábban nagyobb hitelt adott a régiónkra való koncentrálás stratégiájának, idén február óta azonban tehertétellé vált. Így nem is okozott meglepetést, amikor néhány héttel később az addigi tulajdonos, Dmitrij Akszjonov kiszállt a vásárt működtető cégből és lemondott elnöki funkciójáról is. Helyébe egy osztrák nonprofit kft, a VC Artfairs állt be, amely 100%-ban egy másik kft, a VC Venture tulajdonát képezi. 

Csörgő Attila: Ütközés 6, 2018, az „Ütközések és eltérítések” sorozatból, archival pigment print, 60 x 40 cm, © a művész, a Glassyard Gallery, Budapest és Gregor Podnar, Bécs jóvoltából

Az utóbbi évek gyakori és sokszor váratlan változásai megingatták a résztvevő galériák egy részének bizalmát, így amikor tavaly – részben a Vienna Contemporary-nál tapasztalatokat gyűjtött szakemberek vezetésével – váratlanul felbukkant a színen egy új vásár, a SPARK Art Fair, olyan galériák is nagy számban fordultak feléjük, melyek korábban a VC törzsgárdájához tartoztak. Az új vásár frissessége, innovatív formátuma és vezetőinek ismertsége sokakat meggyőzött arról, hogy érdemes egy próbát tenniük. Így a SPARK egy „újonchoz” képest igen figyelemre méltó résztvevői körrel tudta tavaly megrendezni első vásárát; igaz, a résztvevők többsége ekkor még óvatosan nem a VC helyett, hanem amellett emelte be programjába az új vásárt. Az azonban már ekkor nyilvánvaló volt, hogy két dudás hosszabb távon nehezen fér meg egymás mellett és a legtöbb piaci megfigyelő abból indult ki, hogy a tavalyi tapasztalatok alapján a galériák többsége eldönti majd, melyik vásár mellett horgonyoz le hosszabb távon.

Molnár Zsolt: Védelmi struktúra, 2020, giclée print, papírkivágás, plexi rétegelt lemez, 137 x 247 x 134 cm, fotó: Bíró Dávid, a művész és a Kisterem jóvoltából

Az idei, azaz második SPARK a tavasszal sikeresen lezajlott, a szeptember 8-11. között megrendezendő Vienna Contemporary résztvevőinek végleges listája pedig a napokban került nyilvánosságra. A SPARK-on és a Vienna Contemporaryn résztvevő galériák névsorának összehasonlítása rácáfol az előzetes várakozásokra: a két vásáron igen hasonló számban vesznek részt a galériák, és többségük neve mindkét részvételi listán megtalálható. Ennek persze az is lehet az oka, hogy mindkét vásár megfelelt a galériák várakozásainak és úgy látják, hogy – legalábbis részben – más-más vevőkört tudnak megszólítani és mindkét vásár költségeit ki tudják termelni, de talán valószínűbb az, hogy a tavalyi tapasztalatokat – a COVID-korlátozások miatt – nem lehet teljes értékűnek tekinteni; számos galéria például nem is küldte el Bécsbe vezetőit és munkatársait, hanem standjait a szervezők által alkalmazott  helyi szakemberekre bízta. Az idei tapasztalatok ezért nyilván nagyobb súllyal esnek majd a latba, bár a „versenyfeltételek” most sem egyenlőek; márciusban, a SPARK idején a műtárgybefektetési indexek sokkal nagyobb piaci bizalomról árulkodtak, mint jelenleg; a legtöbb szakértő a második félévben a piac kihűlésével számol. A VC szempontjából további rizikótényező, hogy idén ismét új helyszínnel próbálkoznak; választásuk ezúttal az abszolút városközponti Kursalon Wienre esett, ahonnan rövid sétával a város meghatározó múzeumainak és galériáinak többsége gyalogosan is elérhető.

Selma Selman: Painting on metal, 2020-21, acrylic paint on scrap metal, 266 x 135 x 55 cm, a művész és az acb Galéria jóvoltából

A 17 ország 61 kiállító galériája között az osztrák résztvevők listája nemcsak a leghosszabb, hanem a legrangosabbnak is tűnik, ismert galeristáik közül szinte senki sem hagyja ki a vásárt. Érdekesség, hogy idén már osztrák „színekben” szerepel a Csörgő Attilát is művészkörében tudó Gregor Podnar galériája, mely Ljubljanából indult, 2007-től ez év februárjáig Berlinben működött, s az elmúlt hónapokban tette át székhelyét Bécsbe.

Orosz galéria nem lesz a vásáron (arról nincs hír, hogy a jelentkezők között volt-e), Ukrajnát viszont hárman is képviselik; köztük a legismertebb a február óta kiállításait külföldön, többek között New Yorkban és Prágában rendező  Voloshin Gallery, mely a bécsi mellett jelen lesz az azzal egy időben zajló New York-i The Armory Show-n is. Ukrajna kiemelt hangsúlyt kap a rendezvény egész programjában, aminek előkészítésében a stáb Yana Barinova, Kijev város korábbi kulturális tanácsnoka közreműködésére is építhet. A stáb egyébként a vásár méreteihez képest meglepően nagy létszámú, szájtjuk tanulsága szerint 22 fős, persze többségük nem főállásban látja el feladatát. A munkatársak a közép- és kelet-európai régió számos országát képviselik; köztük a magyar Kacskó Fruzsina a gyűjtőkkel és látogatókkal foglalkozó részleget vezeti.

ombor Zoltán: Trouvaille, aludibond, 140 x 300 cm, az Einspach Fine Art & Photography és a művész jóvoltából

A magyar galériák stratégiája, úgy tünik, tükrözi a nemzetközi átlagot, a két vásáron ugyanis azonos számú, a Bécsben és Budapesten is jelenlévő Galerie Knollt is beleszámítva 5-5 hazai résztvevővel találkozunk. Közülük a Knoll, az acb és a Kisterem mindkét vásáron részt vett, illetve vesz; s a SPARK-résztvevő Vintage és Molnár Ani Galéria helyett a Vienna Contemporary résztvevői listáján az Einspach Fine Art & Photographyt és a Glassyard Galleryt találjuk. Ez azt is jelenti, hogy a magyar részvétel ezúttal is igen hangsúlyos lesz; a házigazda Ausztrián kívül csak a Németországból érkező galériák száma lesz nagyobb a magyarokénál. Az acb Galéria a bosznia-hercegovinai születésű, New Yorkban élő Selma Selman, a Kisterem Kokesch Ádám és Molnár Zsolt, az Einspach Fine Art & Photography Tombor Zoltán, a Glassyard Gallery pedig Csörgő Attila és a Londonban élő Sarah Dobai munkáit állítja ki.

Mi fán terem? Grafikai technikák: szitanyomtatás

A szitanyomtatás egy olyan nyomdai technika amellyel – a litográfiához hasonlóan – sokat találkozhattak a művészet iránt érdeklődők. De hogy mit is takar pontosan a kifejezés és hogyan készülnek a szitanyomatok az már kevésbé egyértelmű. Axioart kisokos sorozatunk a ezzel az egyedi technikával folytatódik.

A szitanyomás leegyszerűsítve egy olyan nyomdai eljárás, amit sík felületre való nyomtatáshoz használnak. A síknyomtatás ezen formájának legfontosabb eszköze egy szitaszerű eszköz: ezen keresztül jut át a festékanyag a dekorálandó felületre, ahol a szita rácsai átengedik – mégpedig éppen a kívánt minta alakjában. Tradicionálisan a finom szemű szitának (leggyakrabban géz vagy selyem) azon részeit, amelyek nem visznek át színt a képre, viasszal vagy lakkal festették le. A napjainkban használt technológia azonban lényegesen eltér: a szita előkészítése során fényérzékeny anyaggal bevont műanyagból készült szövetre 1:1-es léptékű sík filmet helyeznek. Erős lámpával megvilágítva exponálják a szitára felvitt anyagra a mintát. Az „előhívást” követően vízzel kimossák a szitát, így megjelenik a rajzolat, és a kívánt területeken szabaddá válik a festék útja.

Borgó György Csaba (1950-): Halidéj Horsz – 1990. szitanyomat, papír (Az Online Art Galéria jóvoltából)

Első olvasásra bonyolultnak tűnhet a technika. A nyomtatás művelete ugyan ma is változatlan, de a felhasznált anyagok jelentősen korszerűsödtek. Előbb azonban tegyünk egy rövid történelmi kitekintést. Az ezeréves ősi kínai művészeti technikát, a selymen keresztül történő nyomtatást a második világháborús propaganda tette tömegessé a plakátok és szórólapok nyomtatásában. A szerigráfia, avagy szitanyomtatás (a kifejezés a latin sericum = selyem szóból ered) a grafikusok, festők a múlt század negyvenes éveitől napjainkig előszeretettel használják grafikai lapok készítésére. Amennyire ismert a technika, annyira ismeretlen az eredettörténete.

Általánosan elfogadott, hogy először a Távol Keleten, azon belül Kínában jelent meg felismerhető formában a Szong-dinasztia idején (i.sz. 960–1279), ezután pedig más ázsiai országokban, például Japánban is alkalmazták. A formát fakeretre feszített emberi hajból, majd később selyemszálból készült szita alkotta a ráragasztott rizspapírból kivágott sablonból. Az így készült formáról kisebb példányszámban többnyire textil-nyomathordozóra nyomtattak. A szitanyomást tehát régi időkben is alkalmazták és felhasználták művészien festett textíliák készítésére.

Nyugati átvétel

A szitanyomást nagyrészt Ázsiából vették át Nyugat-Európában valamikor a 18. század végén, de Európában csak akkor terjedt el igazán, amikor a keleti selyem hozzáférhetőbbé vált a kereskedelemben, jövedelemezővé téve a sokszorosítás eme formáját. Igazán csak a XIX. században támadt fel újra a textiliparban, ahol is filmnyomtatásnak nevezték el. elsősorban a lyoni selyemipar alkalmazta a filmnyomás eljárást, vagyis a szitanyomást a selyem nyomtatására, díszítésére. 

Az 1910-es évek elején számos nyomdász kísérletezett fotoreaktív vegyszerekkel, így a kálium-, nátrium- vagy ammónium-kromát és dikromát vegyszerek jól ismert aktinikus (fény okozta) tulajdonságaival. Végül a Roy Beck, Charles Peter és Edward Owens fejlesztői trió forradalmasította a kereskedelmi szitanyomtatási ipart azáltal, hogy bevezették a fotóreaktív stencileket. A kereskedelmi szitanyomás ma már sokkal biztonságosabb és kevésbé mérgező anyagokat használ mint a bikromátok.

A szitanyomás vitathatatlanul az egyik legsokoldalúbb az összes nyomtatási folyamat közül. Mivel a kezdetleges szitanyomó anyagok nagyon megfizethetőek és könnyen hozzáférhetőek voltak, valamint mivel nem igényel nyomdagépet, mint például a rézkarc, a litográfia vagy a linóleummetszet, a szitanyomtatást gyakran használták underground környezetben és szubkultúrákban. Az ilyen módon (DIY) készült szitanyomatok kevésbé professzionális kinézete kulturális értékké vált az idők folyamán, kiemelten a szitanyomtatással készült filmplakátok, lemezborítók, szórólapok, de a pl. az ingeken, reklámanyagokban, műalkotásokon megjelenő képek is.

Andy Warhol, Marilyn Monroe
1 a 10 darabos szerigráfia sorozatból, 1967

Az 1960-as évektől napjainkig

A szitanyomás mint művészi technika népszerűsítéséért Andy Warholnak jár jelentős köszönet. Warhol szitanyomatai közé tartozik az 1962-es Marilyn Diptych, amely Marilyn Monroe színésznő legtöbbek által már valamilyen formában látott merész színekkel nyomtatott portréja. Warholt Michel Caza szitanyomó mester, a Fespa alapító tagja segítette. Mary Corita Kent nővér (“Los Angeles Pop Art Apácája”) az 1960-as és 1970-es években élénk szerigráfiáival szerzett nemzetközi hírnevet. Művei szivárványszínűek voltak, politikai szavakat tartalmaztak, és a békét, szeretetet és törődést hírdették.

Michael Vasilantone amerikai vállalkozó, művész és feltaláló 1960-ban kezdett el egy forgatható, többszínű ruhaszitanyomó gépet fejleszteni majd árusítani. Vasilentone találmányát végül 1969-ben szabadalmaztatta. Eredetileg a gépet úgy gyártották, hogy logókat és csapatinformációkat nyomtasson a bowling ruházatra, de hamarosan az akkoriban elterjedő és divatossá váló nyomtatott mintás pólók készítéséhez kezdték el használni. A Vasilantone szabadalmat végül több gyártó is engedélyezte, és a nyomott pólók gyártása és fellendülése népszerűvé tette ezt a ruhaszitanyomó gépet. A ruhákra való szitanyomás becslések szerint az Egyesült Államokban végzett szitanyomási tevékenység több mint felét teszi ki még mindig.

A szitanyomás kiválóan alkalmas vászonra való nyomtatásra. Andy Warhol, Arthur Okamura, Robert Rauschenberg, Roy Lichtenstein, Harry Gottlieb és sok más művész használta a szitanyomást a kreativitás és a művészi látásmód kifejezéseként, s ezek a művel a mai napig rendkívül keresettek. Modern berendezésekkel az ipar különféle üvegek feliratozásához, textilek, akár kerámiák színezéséhez is használja a szitanyomást, így sokszor találkozhatunk a technikával úgy, hogy fel sem tűnik. 

Metódus

A szita egy keretre feszített hálódarabból készül. A háló készülhet szintetikus polimerből, például nejlonból. Ahhoz, hogy a háló hatékony legyen, keretre kell feszíteni, mely különféle anyagokból készülhet, például fából vagy alumíniumból, a gép kifinomultságától vagy a kézműves eljárástól függően. Érdekességképp, a háló feszessége feszültségmérővel ellenőrizhető; a háló feszességének mérésére általános mértékegység a ‘Newton per centiméter’ (N/cm). Következő lépésként a szitára rákerül a nyomóforma, és a festék ezen a szitán keresztül kerül az anyagra. A szita rácssűrűsége határozza meg a technológia egyik korlátját is: a nagyon vékony vonalak már nem látszódnak igazán jól. De ezen felül, ha jó eszközöket használunk, nagyon szép többszínű nyomatok is készíthetőek. Leegyszerűsítve egy keretre feszítik a sűrű szövésű szitaanyagot, amelynek azt a részét, ami a rajzot, grafikát vagy tónust tartalmazza, tisztán hagyják, a többi felületet pedig valamilyen szövetzáró, fényérzékeny anyaggal kenik vagy vonják be, majd megszárítják. Így ezen a felületen a festék nem képes áthatolni, csak a tiszta rajzi részeken. Ezután a pauszra vagy filmre vitt rajzot ráhelyezik a szitára, üveglappal rögzítik, és egy halogénizzóval körülbelül egy méter távolságról megvilágítják, a fotoemulzió fajtájától függően öt-húsz percig. A szitanyomat előhívása többnyire vízzel történik.

A megvilágított szitát addig kell mosni, amíg a rajz élesen átlátszó nem lesz. Utána a vizet fel kell itatni a szitáról, majd tökéletesen megszárítani. Ezután következik a kisebb-nagyobb hibák fotoemulzióval történő javítása. Száradás és újabb megvilágítás után a szita kész a nyomtatásra. A szita alá papírt helyeznek, a belsejébe festéket; és egy éles gumilemezzel a festéket végighúzzák a szita belsején. A nyitott, átlátszó felületeken (a rajzon) a festék átnyomódik az alá helyezett papírra. Így születik meg a szitanyomat.Persze ez még csak egyetlen szín. A különböző színeket egymás után nyomtatják – minden alkalommal új szitával – ugyanarra a lapra, így akár hat-tíz szín is kerülhet a grafikára. Ennek remek példája Hundertwasser 10.002 példányszámú szitanyomata, amelyet úgy kombinált fémfóliával és litográfiával, hogy minden nyomat különbözött egymástól, tehát egyedinek minősült. Ezt természetesen nem saját kezűleg, hanem egy velencei nyomdában nyomtatta.

A szitanyomás története során természetesen folyamatosan változott, tökéletesedett, de egyvalami sosem változott technikájában: az, hogy szükség van egy olyan eszközre, ami olyan, mint egy szita. És bár a színezőanyagok is változtak az évek során, a szitanyomás technikája manapság is megköveteli valamilyen festék használatát. A modern szitanyomás technikája manapság fényérzékeny anyagot tesz a nyomószita felületére; ezen található a nyomtatni kívánt minta. A szitán keresztül adott anyaghoz megfelelő oldószeres/vizes bázisú festéket visznek fel, és ezt egy éles, gumiból készült késsel nyomják keresztül. Ha a nyomat színes, akkor ez a szitanyomási technikát megismétlik annyiszor, ahány színből áll a nyomtatandó minta.

Csak hogy szemléltessük mi mindenre használják ma ezt a technikát, íme egy rövid lista a teljesség igénye nélkül:

  • textilanyagokra (póló, egyéb ruhák, vászontáska)
  • papírra (dobozok, táskák)
  • üvegpohárra, bögrére
  • esernyők, napernyők emblémázására
  • műszerelőlapokra
  • fa felületekre (pl. díszdobozok)
  • és természetesen művészeti célokra

Youhu: Szubjektív kortárs best of

A Kieselbach Galériában augusztus 12-ig megtekinthető, magyar fiatal képzőművészeket bemutató tárlat kapcsán cikkünk áttekinti a 60-as évektől rendezett hazai generációs-összegző kiállításokat, s természetesen kitér a mostani vállalkozásra is.

Az idei művészeti szezon első félévét egy frissítő tematikájú és dizájnú kiállítás zárja, a Youhu. Már rögtön a címadásnál érdemes megállni, hisz a juhú örömöt, meglepetést kifejező indulatszó, ugyanakkor nem felel meg sem a magyar, sem más egyéb nyelv helyesírási szabályainak, és ennek az „elkülönbözésének” nyilvánvalóan jelentősége van. Benne rejlik a you, azaz a te és a ti, a magyar emailcímek, domain nevek .hu-ja, jelentése pedig mintha az volna: mintegy közös, magyar örömként: „íme, a te hazai művészeid!”

Kiállítási enteriőr © a Kieselbach Galéria jóvoltából, fotó: Biró Dávid

A most nyílt kiállítás – melyhez könyv is tartozik Youhu: The New Generation of Hungarian Contemporary címmel – szubjektív áttekintő válogatás, bár a kurátorok, Rieder Gábor és Sárvári Zita a szándékukat egyrészt a 2010-es éveket meghatározó művészek kiállításaként definiálják, másrészt előzményként nem kisebb jelentőségű tárlatokat jelölnek meg, mint az Iparterv bemutatóit. Korszakot áttekintő kiállításként értelmezve a youhut, érthető is volna mindez, de a két Ipartev-kiállítás gyökeresen más céllal, más célközönségnek készült, és a korszak kultúrpolitikájához való viszonyuk is szignifikánsan eltért.

Az 1968-69-es Iparterv kiállításokkal a kurátor Sinkovits Péter azt kívánta megmutatni, hogy a szocializmus évei, a 3T időszakában a hivatalos kultúrpolitikával, a korszak támogatott művészetével szemben létezik egy új és más, a nemzetközi tendenciákhoz jobban kapcsolódó, valóban kortárs képzőművészeti mezőny. Nem volt közös hívószó, átfogó koncepció, egészen különböző stílusokkal és technikákkal lehetett találkozni a kiállításokon, reprezentálva, hogy a hazai művészetben többféle tendencia létezik párhuzamosan. Ráadásul kifejezetten válogatásokról volt szó, a kurátor nem tekintette céljának az összes jelentős neoavantgárd művész bevonását. Éppen ebből is fakadnak a napjainkig tartó terminológiai zavarok, hiszen az „Ipartervesekhez” sorolnak olyan alkotókat is, akinek nem volt közük a két kiállításhoz, s mintha ide értenék az egész neoavantgárd nemzedéket.

Bernáth Dániel: Y Venus Inside Insta, 2021, akril, furnérlemez, 172×125 cm © a művész és a Kieselbach Galéria jóvoltából

A következő nagy áttekintésnek talán az 1984-ben Hegyi Lóránd által rendezett Frissen festve (Ernst Múzeum) tekinthető, amely eleve a festészet médiumára és a transzavantgárdra, azaz kifejezetten egy típusú művészetre fókuszált. Az ettől eltérő, illetve az underground művészet teljesen mellőzve volt itt és a többi Új szenzibilitás-kiállításon, s az utókor számára úgy tűnhet, mintha összesen csak 15 művész létezett, lett volna érvényes a korszakban. Érdekes módon, a KEMKI nemrégiben rendezett ’80-as évek konferenciáján (A bomlás virágai – A nyolcvanas évek művészete) viszont az összes többi, ezekből a válogatásokból kimaradt jelenség kapott nagyobb súlyt.

Az ezredforduló környékén legnagyobb igényű áttekintés a Műcsarnokban Beke László igazgatói időszakában (erőteljes nyomásra), több éven át, médiumspecifikusan, viszonylag a teljesség igényével készült kiállítások sorozata volt. Nem feltétlenül a markáns tendenciákat, az aktuálisan divatos művészeket mutatták be, hanem egy összképet próbáltak nyújtani az egyes mediális kiállítások kurátorai. Vagy húsz év távlatából igen hasznosnak tűnnek ezen kiállítások katalógusai. A sorozat 1997-ben kezdődött az Olaj/vászon című, 1994 utáni magyar festészetet bemutató kiállítással és a hozzá kapcsolódó kiadvánnyal, majd 2000-ben a Médiamodell (Peternák Miklós, Angel Judit) címmel a médiaművészeti alkotók mutatkoztak be. Ugyan nem ennek a sorozatnak volt a része, de mégis számvetésnek tekinthető ebben az évben Petrányi Zsolt által rendezett Áthallás című kiállítás is. Ebben már fellelhető a Youhu előzménye, hisz azokat az alkotókat mutatták be, „akik az elmúlt években nemzetközi figyelmet keltő szakmai munkát folytattak”. Tehát a nemzetközi reprezentáció mint szempont itt már markánsan megfogalmazódik. A millenniumi mediális kiállítások sorát 2001-ben a Feketén-fehéren (Stefanovits Péter, Gelencsér Rottmann Éva) című grafikai áttekintő kiállítás folytatta, s szintén ebben az évben az iparművészet áttekintése.

Kárándi Mónika: Love is in the air (deep faith), 2021, olaj, akril, vászon, 150×166 cm © a művész és az Ojiri Gallery, London jóvoltából, fotó: Wertán Botond

A műcsarnoki millenniumi sorozat szinte mindenkit számbavevő tárlataival párhuzamosan, pontosabban azokkal szemben, a 2001-ben nyílt magánkiállítóhely, a MEO Bencsik Barnabás rendezésében egy, a hazai kortárs művészetből erőteljesen normatív módon szelektáló, a kortárs művészet krémjét bemutató kiállítással indított. Már a cím is (Krém) jelezte, hogy itt szignifikáns különbség van a ma élő művészek és a kortárs szemléletű, friss művészetet létrehozó alkotók közt, s ez utóbbiak bemutatásával találkozhattunk.

Néhány év múlva, 2008-ban, ismét a Műcsarnokban Na mi van? címmel Petrányi Zsolt és Angel Judit adott több generációt átfogó, szélesebb áttekintést, amely a kortárs szemléletet nem generációs szempontokhoz kötötte, hanem releváns életművekhez.

Elmondhatjuk, itt volt az ideje egy újabb kortárs válogatásnak, amelynek megvalósulását eddig talán a művészeti intézmények erőteljesen megváltozott pozíciója sem segítette.

A hazai művészeti intézményrendszer állapotát tekintve az is beszédes, hogy a helyszín megint csak egy magángaléria, 2022-ben a Youhu a Kieselbach Galériában kapott helyet. A korábbi kiállításokhoz képest deklaráltan nem látleletet kapunk, noha a kurátorok kommunikációja és a tárlat marketingje szerint a szereplők: „fiatalok, akik az elmúlt évtized művészettörténetét írták.” Az elmúlt évtized a 2010-es évek, ám a kiállító művészek nagy része ekkor még nem is volt a pályán, többek 2018-19-ben jegyzik az első jelentős kiállításaikat, ők tehát az elmúlt évtizedet nemigen alakíthatták. Ugyan egységesen Y-generációról beszél a kiállítás, de a legidősebb alkotó 1979-ben született, sokan 1980-asok, s régóta a pályán vannak, komoly hazai és nemzetközi szereplésekkel a hátuk mögött, míg a legfiatalabbakról (akik közül többen is 1992-ben születtek, tehát már harminc évesek), még alig hallott a szakma. A kiállítók közül többekkel találkozhattunk a Derkovits-ösztöndíjasok kiállításain, az Esterházy- és Leopold Bloom–díjasok jelöltjei, illetve díjazottjai között.

Kiállítási enteriőr © a Kieselbach Galéria jóvoltából, fotó: Biró Dávid

Úgy tűnik, a kiállítás és a kötet valódi szempontja inkább az, hogy a kurátorok kiket tartanak olyan alkotóknak, akik a nemzetközi műtárgypiacon is megállják a helyüket. Mindenesetre a művek többnyire látványosak, direktek, harsányak, sokszor könnyen befogadhatóak – finomabb, összetettebb konceptuális művekkel (mint például Kiss Judit munkái) kevéssé találkozhatunk. 

A Youhu kurátorai látlelet helyett inkább elébe mennek a 2020-as éveknek, s azt állítják, itt és most ezek az alkotók izgalmasak a számukra, bennük látunk globális piaci potenciált.

Az, hogy a Youhu nem annyira a hazai, hanem inkább a nemzetközi színtérnek szól, abból is kiderül, hogy a kötet kizárólag angol nyelvű – ami különben egyáltalán nem baj. Miközben a válogatásban – melynek az alcíme The New Generation of Hungarian Contemporary Art – nem egészen tisztázott, kit is tekinthetünk magyar művésznek. Elég, ha a neve magyar, de nem itt indult, vagy itt született, valamikor itt végzett, de alapvetően külföldön él és semmilyen kapcsolata nincs a hazai szcénával? Ha pedig valaki külföldön él és dolgozik, ez az élethelyzet önmagában már nemzetközi pályának, elismertségnek is tekinthető? Mindez árnyaltabb, ahogyan ezt a korábbi generációk, a valaha hosszabban külföldön élő alkotók esetében már láthattuk: ha adott esetben német, francia, brit művészeti közegben éltek is, nem feltétlenül váltak láthatóbbá a nemzetközi szcéna számára. Miközben az igaz, hogy akinek van külföldi galériása, nagyobb eséllyel számíthat sikeres nemzetközi karrierre.

S ha már a külföldön élőket begyűjtötte a kiállítás, bőven kimaradtak külföldön élő, de a magyar művészeti közeggel kapcsolatot tartó művészek (mint például a Berlinben élő, 1987-es születésű Sági Gyula, aki a Molnár Ani Galéria művésze).

Nagyon is fontosak az effajta áttekintő, számvetést jelentő projektek, így a Youhu kiállítás és a kiadvány is, ami egy izgalmas, szubjektív best of, egy itt és most-típusú válogatás. Két kurátor prognózisa, tele olyan alkotókkal, akik bármilyen válogatás számára megkerülhetetlenek lennének (pl. Nemes Márton), de számos olyan művésszel is, aki teljesen ismeretlen a hazai szcéna előtt.

A kiállítást kísérő kötet hasonló a 2002-ben megjelent, és reveláció számba menő Vitamin P-hez (ez egyébként megtalálható a Youhu kiállítás olvasó szekciójában is), amely minden különösebb koncepció, kontextus és kapcsolódási pont nélkül veszi leltárba az akkor épp fontosnak vélt festőket. 

Kiállítási enteriőr © a Kieselbach Galéria jóvoltából, fotó: Biró Dávid

Míg a Youhu kötetben koncepció és tendenciák nélkül következnek egymás után az alkotók, a kiállítás rendezésében szerencsére markáns csoportosításokkal találkozhatunk. Van például absztrakt szekció, benne mások mellett Kristóf Gábor, Bernáth Dániel; a giccs eszköztárát használó művek (pl. Kárándi Mónika), bár itt komoly kétségeim vannak, hogy ezt reflektáltan teszik-e az alkotók. Külön csoport az ember-gép tematika (pl. Keresztesi Botond, Batykó Róbert) és a környezettel foglalkozó művek (pl. Süveges Rita). Ahogy az idei Velencei Biennálén, itt is erőteljes vonal a naiv művészetre való reflexió (pl. Tranker Kata, Erményi Mátyás). Ami pedig kifejezett erénye a válogatásnak, hogy reagált a régebb óta a pályán lévő alkotók stílusváltásaira is (pl. Kis Róka Csaba, Mojzer Zsuzsa, Borsos Lőrinc). A Vitamin P-nek olyan nagy sikere volt, hogy 2019-ben megjelent a 2. és 3. kötete is. A kurátorok nemcsak a művészek tekintetében koncentráltak az Y-generációra, a szerzők tekintetében is radikálisan lecserélték a már bevált neveket (két idősebb generációjú szerzővel találkozni), miközben megállapítható, hogy a külföldi szerzők által írt szövegek semmivel sem izgalmasabbak, mint a hazai szerzőkéi.

A visszafogott arculatú Vitamin P-hez képest a Youhu kötetnek a kiállítás arculatához illő markáns dizánja van. A kurátorok rágógumi-buborékot fújó marketing-videója inkább kínos, mint eredeti, a bubble gum messze nem a polgárpukkasztás eszköze, inkább úgy hat, ahogyan a boomerek képzelik a vagányságot. Ezzel együtt, a projekt meghatározó része az arculat, mely a kötetben, a kiállításon, a kommunikációban is dominál. Megfog és nem ereszt az élénk neonzöld, amely sugallja a frissességet és a harsányságot is, kiválóan kapcsolódik az idei nyár divatszínéhez, a zöldhöz, és visszaköszönt még a fogadás menüjében, az apró zöld(borsós) szendvicsekben, zöld koktélokban is. Csak arra kell figyelni, hogy a kiállítók pályája tartósabb legyen, mint az idei nyár divatszíne.

Bordács Andrea — 2022. július 25.