Axioart Blog

A szitanyomtatás egy olyan nyomdai technika amellyel – a litográfiához hasonlóan – sokat találkozhattak a művészet iránt érdeklődők. De hogy mit is takar pontosan a kifejezés és hogyan készülnek a szitanyomatok az már kevésbé egyértelmű. Axioart kisokos sorozatunk a ezzel az egyedi technikával folytatódik.

A szitanyomás leegyszerűsítve egy olyan nyomdai eljárás, amit sík felületre való nyomtatáshoz használnak. A síknyomtatás ezen formájának legfontosabb eszköze egy szitaszerű eszköz: ezen keresztül jut át a festékanyag a dekorálandó felületre, ahol a szita rácsai átengedik – mégpedig éppen a kívánt minta alakjában. Tradicionálisan a finom szemű szitának (leggyakrabban géz vagy selyem) azon részeit, amelyek nem visznek át színt a képre, viasszal vagy lakkal festették le. A napjainkban használt technológia azonban lényegesen eltér: a szita előkészítése során fényérzékeny anyaggal bevont műanyagból készült szövetre 1:1-es léptékű sík filmet helyeznek. Erős lámpával megvilágítva exponálják a szitára felvitt anyagra a mintát. Az „előhívást” követően vízzel kimossák a szitát, így megjelenik a rajzolat, és a kívánt területeken szabaddá válik a festék útja.

Első olvasásra bonyolultnak tűnhet a technika. A nyomtatás művelete ugyan ma is változatlan, de a felhasznált anyagok jelentősen korszerűsödtek. Előbb azonban tegyünk egy rövid történelmi kitekintést. Az ezeréves ősi kínai művészeti technikát, a selymen keresztül történő nyomtatást a második világháborús propaganda tette tömegessé a plakátok és szórólapok nyomtatásában. A szerigráfia, avagy szitanyomtatás (a kifejezés a latin sericum = selyem szóból ered) a grafikusok, festők a múlt század negyvenes éveitől napjainkig előszeretettel használják grafikai lapok készítésére. Amennyire ismert a technika, annyira ismeretlen az eredettörténete.

Általánosan elfogadott, hogy először a Távol Keleten, azon belül Kínában jelent meg felismerhető formában a Szong-dinasztia idején (i.sz. 960–1279), ezután pedig más ázsiai országokban, például Japánban is alkalmazták. A formát fakeretre feszített emberi hajból, majd később selyemszálból készült szita alkotta a ráragasztott rizspapírból kivágott sablonból. Az így készült formáról kisebb példányszámban többnyire textil-nyomathordozóra nyomtattak. A szitanyomást tehát régi időkben is alkalmazták és felhasználták művészien festett textíliák készítésére.

Nyugati átvétel

A szitanyomást nagyrészt Ázsiából vették át Nyugat-Európában valamikor a 18. század végén, de Európában csak akkor terjedt el igazán, amikor a keleti selyem hozzáférhetőbbé vált a kereskedelemben, jövedelemezővé téve a sokszorosítás eme formáját. Igazán csak a XIX. században támadt fel újra a textiliparban, ahol is filmnyomtatásnak nevezték el. elsősorban a lyoni selyemipar alkalmazta a filmnyomás eljárást, vagyis a szitanyomást a selyem nyomtatására, díszítésére. 

Az 1910-es évek elején számos nyomdász kísérletezett fotoreaktív vegyszerekkel, így a kálium-, nátrium- vagy ammónium-kromát és dikromát vegyszerek jól ismert aktinikus (fény okozta) tulajdonságaival. Végül a Roy Beck, Charles Peter és Edward Owens fejlesztői trió forradalmasította a kereskedelmi szitanyomtatási ipart azáltal, hogy bevezették a fotóreaktív stencileket. A kereskedelmi szitanyomás ma már sokkal biztonságosabb és kevésbé mérgező anyagokat használ mint a bikromátok.

A szitanyomás vitathatatlanul az egyik legsokoldalúbb az összes nyomtatási folyamat közül. Mivel a kezdetleges szitanyomó anyagok nagyon megfizethetőek és könnyen hozzáférhetőek voltak, valamint mivel nem igényel nyomdagépet, mint például a rézkarc, a litográfia vagy a linóleummetszet, a szitanyomtatást gyakran használták underground környezetben és szubkultúrákban. Az ilyen módon (DIY) készült szitanyomatok kevésbé professzionális kinézete kulturális értékké vált az idők folyamán, kiemelten a szitanyomtatással készült filmplakátok, lemezborítók, szórólapok, de a pl. az ingeken, reklámanyagokban, műalkotásokon megjelenő képek is.

Az 1960-as évektől napjainkig

A szitanyomás mint művészi technika népszerűsítéséért Andy Warholnak jár jelentős köszönet. Warhol szitanyomatai közé tartozik az 1962-es Marilyn Diptych, amely Marilyn Monroe színésznő legtöbbek által már valamilyen formában látott merész színekkel nyomtatott portréja. Warholt Michel Caza szitanyomó mester, a Fespa alapító tagja segítette. Mary Corita Kent nővér (“Los Angeles Pop Art Apácája”) az 1960-as és 1970-es években élénk szerigráfiáival szerzett nemzetközi hírnevet. Művei szivárványszínűek voltak, politikai szavakat tartalmaztak, és a békét, szeretetet és törődést hírdették.

Michael Vasilantone amerikai vállalkozó, művész és feltaláló 1960-ban kezdett el egy forgatható, többszínű ruhaszitanyomó gépet fejleszteni majd árusítani. Vasilentone találmányát végül 1969-ben szabadalmaztatta. Eredetileg a gépet úgy gyártották, hogy logókat és csapatinformációkat nyomtasson a bowling ruházatra, de hamarosan az akkoriban elterjedő és divatossá váló nyomtatott mintás pólók készítéséhez kezdték el használni. A Vasilantone szabadalmat végül több gyártó is engedélyezte, és a nyomott pólók gyártása és fellendülése népszerűvé tette ezt a ruhaszitanyomó gépet. A ruhákra való szitanyomás becslések szerint az Egyesült Államokban végzett szitanyomási tevékenység több mint felét teszi ki még mindig.

A szitanyomás kiválóan alkalmas vászonra való nyomtatásra. Andy Warhol, Arthur Okamura, Robert Rauschenberg, Roy Lichtenstein, Harry Gottlieb és sok más művész használta a szitanyomást a kreativitás és a művészi látásmód kifejezéseként, s ezek a művel a mai napig rendkívül keresettek. Modern berendezésekkel az ipar különféle üvegek feliratozásához, textilek, akár kerámiák színezéséhez is használja a szitanyomást, így sokszor találkozhatunk a technikával úgy, hogy fel sem tűnik. 

Metódus

A szita egy keretre feszített hálódarabból készül. A háló készülhet szintetikus polimerből, például nejlonból. Ahhoz, hogy a háló hatékony legyen, keretre kell feszíteni, mely különféle anyagokból készülhet, például fából vagy alumíniumból, a gép kifinomultságától vagy a kézműves eljárástól függően. Érdekességképp, a háló feszessége feszültségmérővel ellenőrizhető; a háló feszességének mérésére általános mértékegység a ‘Newton per centiméter’ (N/cm). Következő lépésként a szitára rákerül a nyomóforma, és a festék ezen a szitán keresztül kerül az anyagra. A szita rácssűrűsége határozza meg a technológia egyik korlátját is: a nagyon vékony vonalak már nem látszódnak igazán jól. De ezen felül, ha jó eszközöket használunk, nagyon szép többszínű nyomatok is készíthetőek. Leegyszerűsítve egy keretre feszítik a sűrű szövésű szitaanyagot, amelynek azt a részét, ami a rajzot, grafikát vagy tónust tartalmazza, tisztán hagyják, a többi felületet pedig valamilyen szövetzáró, fényérzékeny anyaggal kenik vagy vonják be, majd megszárítják. Így ezen a felületen a festék nem képes áthatolni, csak a tiszta rajzi részeken. Ezután a pauszra vagy filmre vitt rajzot ráhelyezik a szitára, üveglappal rögzítik, és egy halogénizzóval körülbelül egy méter távolságról megvilágítják, a fotoemulzió fajtájától függően öt-húsz percig. A szitanyomat előhívása többnyire vízzel történik.

A megvilágított szitát addig kell mosni, amíg a rajz élesen átlátszó nem lesz. Utána a vizet fel kell itatni a szitáról, majd tökéletesen megszárítani. Ezután következik a kisebb-nagyobb hibák fotoemulzióval történő javítása. Száradás és újabb megvilágítás után a szita kész a nyomtatásra. A szita alá papírt helyeznek, a belsejébe festéket; és egy éles gumilemezzel a festéket végighúzzák a szita belsején. A nyitott, átlátszó felületeken (a rajzon) a festék átnyomódik az alá helyezett papírra. Így születik meg a szitanyomat.Persze ez még csak egyetlen szín. A különböző színeket egymás után nyomtatják – minden alkalommal új szitával – ugyanarra a lapra, így akár hat-tíz szín is kerülhet a grafikára. Ennek remek példája Hundertwasser 10.002 példányszámú szitanyomata, amelyet úgy kombinált fémfóliával és litográfiával, hogy minden nyomat különbözött egymástól, tehát egyedinek minősült. Ezt természetesen nem saját kezűleg, hanem egy velencei nyomdában nyomtatta.

A szitanyomás története során természetesen folyamatosan változott, tökéletesedett, de egyvalami sosem változott technikájában: az, hogy szükség van egy olyan eszközre, ami olyan, mint egy szita. És bár a színezőanyagok is változtak az évek során, a szitanyomás technikája manapság is megköveteli valamilyen festék használatát. A modern szitanyomás technikája manapság fényérzékeny anyagot tesz a nyomószita felületére; ezen található a nyomtatni kívánt minta. A szitán keresztül adott anyaghoz megfelelő oldószeres/vizes bázisú festéket visznek fel, és ezt egy éles, gumiból készült késsel nyomják keresztül. Ha a nyomat színes, akkor ez a szitanyomási technikát megismétlik annyiszor, ahány színből áll a nyomtatandó minta.

Csak hogy szemléltessük mi mindenre használják ma ezt a technikát, íme egy rövid lista a teljesség igénye nélkül:

• textilanyagokra (póló, egyéb ruhák, vászontáska)
• papírra (dobozok, táskák)
• üvegpohárra, bögrére
• esernyők, napernyők emblémázására
• műszerelőlapokra
• fa felületekre (pl. díszdobozok)
• és természetesen művészeti célokra