Mivel a cinkográfia közeli „rokona” az előző cikkünkben bemutatott litográfiának, most ezt az egyedi technikát vesszük górcső alá.
A cinkográfia a magasnyomás kategóriájába tartozó nyomdai technika, mely szorosan kapcsolódik a litográfiához, de a nehézkes, költséges litográfiai kő helyett a nyomdászok cinklemezzel dolgoznak. A cinklemezeket alacsonyabb költséggel és jóval nagyobb mennyiségben lehetett beszerezni, mint a finom litográfiához szükséges mészkövet elősegítve az eljárás elterjedését.
Története
Jelenlegi tudásunk szerint Alois Senefelder (a litográfia feltalálója) 1801-es angol szabadalmi leírásában említette először a cink litográfiai felhasználását a bajor mészkő helyettesítőjeként. Az első meggyőző próbálkozások az 1820-as évekig nyúlnak vissza, mikor Claude-Joseph Breugnot először alkalmazta az eljárást nagy földrajzi térképek nyomtatásához, amelyekhez a kőzetfelületek nem voltak elegendők. Végül 1834-ben szabadalmat nyújtott be egy olyan technikára, amely lehetővé tette a “litográfiai kő cinkkel történő helyettesítését”, ezt a folyamatot később “cinkográfiának” nevezték el. Ezt a technikát különösen földrajzi térképek nyomtatására használták nagy cinklemezekről. Ezt a szabadalmat gyorsan széles körben átvették, s 1837–1842 között Eugène-Florent Kaepelin tökéletesítette a folyamatot, hogy létrehozhasson egy nagyméretű polikróm (többszínű) geológiai térképet, úgynevezett georámát.
Magasnyomású fémmetszetek: cinkográfia
A fémmetszeteket a nyomóelemek létrehozásának technikája alapján osztjuk különféle csoportokra. Így létezik poncolásos technika, cinkográfia, ólom- és fémmetszet. A XV. században főként német ötvös- és könyvkötő műhelyekben használtak fémlemezeket úgynevezett vertlapok készítésére. A réz- vagy ólomlemezeken acélvésőkkel dolgoztak, relief-szerűen kiemelve a rajzot a lemez síkjából. Ezek az eljárások lényegében fémmetszetek voltak, azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben a nem nyomtató részeket metszették ki. Sokféle fém használható magasnyomáshoz.
A cinkográfia esetében a kiemelkedő részeket maratással állítják elő. A nyomtatandó felületet fedőlakkal vagy terpentinben oldott aszfalttal, tollal vagy ecsettel rajzolják a lemezre, és ezzel védik a savtól. Maratás után (vízzel higított salétromsavban) domborműszerű, rézkarchoz vagy részmetszethez hasonló felületet kapunk. A nyomat – a fém szemcsézettsége miatt – a nagyobb felületeken egyenetlen. Krétarajzhoz hasonló hatás elérésére használható.
A „tusche” néven ismert folyékony festék sok litográfus által kedvelt, mivel száradása során a pigment kiülepszik a kő felületére és eltúlzott, hálószerű textúrát hoz létre – ami egészen egyedi és jellegzetes a litográfiában. Azonban cinklemezre felhordva ugyanaz a tusche egészen különböző hálózatot hoz létre, és gyakran olyan textúrát alkot, amelyet „Peau de Crapaud-nak avagy varangybőrnek neveznek. Érdekes módon a tusche különféle oldószerekkel is keverhető, beleértve a desztillált vizet, a terpentint és a sebészszeszt – mindegyik finom különbséget okoz a hálóban és egyedi megjelenést eredményez.
Az első lépés kép felrajzolása a cinklapra egy olyan anyaggal, amely kémiai reakcióba lép a különböző oldatokkal, amelyekkel a folyamat során kezelik a lapot. Leegyszerűsítve (?) a folyamat során a cinklapot jellemzően gallusz- és foszforsavat tartalmazó oldattal vonják be, amely higroszkópos sók képződését okozza a lemez felületén. A lemez ecetsavas fürdetése a sók feloldódását eredményezi, a korábban felvitt lakk eközben megvédi a lemez megmaradt felületeit. Ezután a nyomtató bevonja a lemezt egy fukszin nevű színes lakkal, megszárítja, végül benzolba mártja. Ezáltal feloldódnak a lakkok, és csak a fukszin lakk marad a húzott/rajzolt vonalakhoz kapcsolódó területeken, máshol pedig csupán a higroszkópos sók. A litográfiához hasonlóan a lemezre felvitt tintát a higroszkópos területek taszítják, szemben a fukszinnal érintkezett területekkel.
Magyarország
Magyarországon az egyik legelső említés a cinkográfiáról a Nemzeti Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára által őrzött „Minták Weinwurm Antal Fényképészeti és Cinkográfiai Sokszorosító Műintézetéből” című díszes szecessziós albumban található 1901 körülről. A bevezetőből kiderül, hogy a művész üzleti megrendelésre vállalja horgany, sárga- és vörösréz klisék előállítását is, különös figyelmet fordítva a háromszínű autotípia módszerére, melyet maga Weinwurm honosított meg hazánkban. Művészeink közül elsősorban Rippl-Rónai József ismert cinkográfiáiról.
Külföldön
A cinkográfia médiumát különösen kedvelte Paul Gauguin, Emile Bernard és a Pont-Aven falu közelében dolgozók az 1880-as évek végétől kezdődően. Mivel Bretagne-ban hiányoztak a professzionális nyomatkészítő létesítmények, a cinkográfia kényelmes és megfizethető alternatívát jelentett a hagyományos litográfiával szemben, ráadásul a cinkografikus nyomat egyedi szemcséssége megfelelt a Pont-Aven Iskola által magasztalt durva, primitív esztétikának is.
Különösen a francia művész, Emile Bernard kísérletezett intenzíven különféle bonyolult technikákat kombinálva. Úgy tartják, hogy vallásos tematikájú képei miatt először fatömbbe faragta terveit, majd a nyomtatás előtt horganylemezre vitte át a képet. Ez a kombináció lehetővé tette Bernard számára, hogy változtatásokat hajtson végre a cinkográfiai lemezen, miközben a fametszet középkori esztétikáját is sikeresen megőrizte. Ennek jó példája ez a vízfestékkel készült 1892-es posztimpresszionista cinkográfia, melyen Brandemart keserves sírás közben tartja kezében az elesett lovast.