Az ofszetnyomás (vagy offszet) egy litográfiai eljárás, melynek lényege, hogy a festéket egy speciális nyomólemezre viszik fel, majd onnan egy gumihengerre, innen kerül a papírra a nyomat. Az ofszetnyomtatáskor a CMYK színteret alkalmazzák. A nyomdaipar egyik legelterjedtebb nyomtatási eljárása hisz rengeteg mindent lehet a segítségével nyomtatni; a könyveken, magazinokon kívül például csomagolóanyagokat és levélpapírokat is. Nagyobb példányszámok esetén különösen közkedvelt.
Ofszetek
Rövid története
Az ofszetnyomtatást két különféle változatban fejlesztették ki. Az első rotációs ofszetnyomó gépet Angliában építették meg, szabadalmát pedig 1875-ben Robert Barclay jegyezte be. A fejlesztés több korábbi nyomtatási eljárást kombinált Richard March Hoe 1843-as rotációs nyomdájával, amely kő helyett egy fémhengert használt. Az ofszethengert speciálisan kezelt kartonnal borították be, amely a kőről a fém felszínére vitte át a nyomtatandó képet. Később a hengert borító kartont gumira cserélték, amely még ma is a legszélesebb körben alkalmazott anyag erre a célra.
Az RZO ofszetnyomtató
A XIX. század végén a fotográfia népszerűvé válásával sok litográfiai cég ment csődbe. A fotógravírozás, amely illusztrációk helyett rasztertechnológiát alkalmazott, dominánssá vált a századfordulón. Sok nyomda, köztük Ira Washington Rubelé is az alacsony költségű litográfiai eljárást alkalmazta, hogy fotók és könyvek másolatait elkészítsék. Rubel 1901-ben egy véletlennek köszönhetően fedezte fel, hogy ha fémhenger helyett gumihengert használ a nyomtatáshoz, a nyomat tisztább és élesebb lesz. A technika finomítását követően a Potter Press nyomdaipari vállalat 1903-ban építette meg az első kifejezetten ezen az elven működő nyomdagépet.
1907-ben San Franciscóban a Rubel-féle ofszetnyomdát már aktívan használták. Nagyjából ugyanebben az időben a Harris Automatic nyomdaipari vállalat tulajdonosai, Albert és Charles Harris is készítettek egy hasonló elven működő eszközt. 1904-ben az Egyesült Államokban élő, német származású Caspar Hermann szintén kifejlesztett egy ofszetnyomó gépet Senefelder kőnyomtatási eljárását továbbfejlesztve, 1906-ban pedig visszatért Németországba, ahol megépítette az első német ofszetgépet, a Triumph-ot.
Az ofszetnyomtatás folyamata
Nagyon röviden: a nyomólemezen lévő festékezett kép átadódik egy rugalmas gumikendőnek, ami egy forgó fémhengerre van rögzítve. A festékezett képet ez a gumikendő viszi a papírra. A gumikendő feladata, hogy ellensúlyozza a nyomathordozó esetleges felületi egyenetlenségeit, és így jobb minőségű nyomat készüljön. Egyébként a gumikendő felől ered az ofszetnyomtatás elnevezése is: a szó nem közvetlen nyomtatást, hanem átmásolást, áthelyezést jelent.
Az ofszetnyomó gép munkafázisai:
papíradagolás
festékezés
nyomtatás – a papírt az ellennyomó henger vezeti és nyomtatás közben a gumikendős hengernek préseli
papír kirakása
A fenti fázisok mellett a nedvesítőmű alkohollal elegyített vizet is juttat a nyomólemezre. Az ofszetnyomó gép még nem említett hengerei a gumikendős henger (ezen van rögzítve a gumikendő), és a formahenger, amely körül a hajlított nyomólemez található meg. Nyomtatás közben ezek a hengerek egymással érintkezve forognak.
A nyomóformák létrehozását reprodukciónak is nevezik és a képek, szövegek, grafikák átvitelét jelenti a nyomólemezre. Korábban (és manapság még a kisebb nyomdákban) ez a folyamat manuálisan történt filmen és szerelőfólián keresztül, ma nagyrészt közvetlenül a számítógépről kerülnek az információk a lemezre (Computer to Plate). Az ofszetnyomtatás formakészítése egyszerűbb, gyorsabb és költséghatékonyabb, mint a magasnyomás nyomóformájáé. Az ofszetnyomtatás hagyományos nyomóformái a cinkből vagy alumíniumból készült egyfémes lemezek 0,1–0,5 mm vastagságban. Az ofszetlemezek ma már előérzékenyítettek, ez teszi lehetővé a másolóeredetin lévő információk pontos átvitelét a nyomóformára. Az ofszetnyomtatásnál a nyomóforma befestékezése csak a lemez oleofil (zsírszerető) részein következik be, a lemez nem nyomó részeit a víz nedvesíti. Valamennyi rácsponton és egyéb rajzi elemen azonos vastagságú festékréteg található. A finom rácspontok nyomása a nyomdafestékektől egészen különleges folyási (reológiai) tulajdonságot követel.
Ofszet nyomdagép
Az ofszetnyomógépek típusai
Az ofszetnyomtatás lehet íves vagy tekercsnyomás. Íves nyomtatásnál a nyomógépbe ívekben kerül a papír, tekercsnyomtatásnál pedig tekercsben. Szárítóművekkel rendelkeznek, a szárítás történhet meleg levegővel, infravörös sugárzással, UV-sugárzással, vagy gázlánggal.
Digitális vs. Ofszetnyomtatás
A digitális nyomtatás és az ofszet között a lényegi különbség a számítógép használatában van: nincs szükség lemezek és nyomóformák készítésére, ugyanis a nyomat képe a fájlból egyenesen a nyomógépbe kerül, amely akár egy PDF is lehet. A modern digitális nyomtatók már ugyanolyan magas minőségű nyomatot tudnak alkotni, mint az ofszetgépek, így ebben nincs különbség a két technika között. Az ofszetnyomtatás előnye, hogy a lemezeket csak egyszer szükséges legyártani a nyomtatáshoz. Darabszámra lebontva, egy bizonyos mennyiség felett bőven megtérül a lemezek költsége, olcsóbb áron kivitelezhető vele a nyomás a digitálissal szemben.
Szeptember 18-án zárt a MŰTŐ csoport kiállítása a Budapest Galériában. A 2016-ban alakult független művészeti platform és kollektíva legutóbbi tárlata az első olyan kezdeményezés, amely során a csoport nyolc tagja közösen létrehozott alkotások bemutatására vállalkozott.
MŰTŐ csoport: Ezt a vad mezőt ismerem, Budapest Galéria, 2022.08.10-09.14
A MŰTŐ csoport Ezt a vad mezőt ismerem című kiállítása zavarba ejtően megengedő. Azért írom ezt, mert az óbudai Budapest Galériában kialakított terekben akadályokkal találkozunk, de csak mérsékelten érzékeljük az ellenállásukat. Pedig a szomszédos helyiségek pályákra-szintekre, vetélkedőkre, még készülő vagy már leépült játszóházakra is emlékeztetnek. Például az Idegmező termében az egymásba fonódó, faragasztóból, fűrészporból, drótból készített indákat nézve felvetődhet: miért nem úgy találkozunk velük, hogy csak rajtuk keresztül juthatunk tovább? Esetleg beléjük gabalyodva, mint lebegő hínárba, vagy olyan gyökerekbe, amik közül a föld kiszabadult?
Fotó: Juhász G. Tamás (a MŰTŐ jóvoltából)
Az „akadályt” körbesétáljuk, aztán a következő teremben (Mágneses mező) a lógatott agyagdarabkák sem töltik ki a termet annyira, hogy beléjük ütközzünk. Összbenyomásom, hogy itt végig távolságot tarthatunk attól, ami a távolságok leküzdését megnehezítheti. Ez hozzájárul ahhoz is, hogy a művek ne romantizálják harcként a természettel/a természetünkkel folytatott interakciót. Továbbá a kiállítás inkább a befogadó tudattól vár interaktivitást, a látogató fizikumától kevésbé, már amennyire ezek szétválaszthatóak. Végül egy vízforrás pontos utánzatához, valóságos vízhez és egy kúthoz jutunk el (Karrmező), de nem fordulunk olyan kérdéssel a galéria őréhez (valaki követett, akinek ez volt a munkája), hogy a kezünket a vízbe márthatjuk-e.
Fotó: Juhász G. Tamás (a MŰTŐ jóvoltából)
Tulajdonképpen hol vagyunk? „Tekeredő kötegek” előtt állunk. Ha a „közösségre tekinthetünk lényként”, ahogy a kiállítás leírásában olvassuk, és ezek a munkák acsoport mint egység belső és külső viszonyait, dinamikáját kutatják, akkor lehet, hogy egy ismeretlen (?) fajhoz tartozó egyedben járunk. Vagy majdnem, mert a legkevésbé sem érezzük magunkat úgy, mint Ace Ventura, miután elbújt egy orrszarvúban a Hív a természet című 1995-ös filmben. Jóllehet az anyagok elementáris közelsége itt is érezhető, de a szorítás, a közegé, a társadalomé nem annyira. Szó esik róla, de az alkotók úgy alakították ki ezt a kisvilágot, hogy megfeleljen a tervezett analízis szabadságigényének.
Az együtt (is) dolgozó művészek kollektív létezése a maga meghatározatlanságaival, többértelműségével együtt tárul elénk. A befogadó ahhoz hasonlóan nem láthatja előre, milyen irányba tart majd az értelmezése, ahogy az Első térÖrdögszántásának elárasztásáról nem tudjuk, milyen kapcsolatokat létesít az alkotók által szó szerint felásott földben. Két titok, az egyéni befogadás enigmatikussága és a teameken belüli, személyközi kapcsolódásé izgalmas korrelációt hoz létre. Egy videón figyeljük a víz munkáját, körülöttünk átlátszó plexilapok lógnak, de szórtan rögzítve, nem szoros egymás mellettiségben. Így egyes magyar ABC-k szeletelt ajtajának képét idézik, de távol is tartják, mint azok a legyet.
Fotó: Juhász G. Tamás (a MŰTŐ jóvoltából)
Itt a kortárs Magyarország egyébként is speciális jelenléttel bír. A művészeti szcéna gondosan definiált Hangfolyamként jelenik meg. Ugyanakkor a bejátszott mondatok, bár fontos, hogy a trivialitásokat újrafogalmazzuk, átismételjük, kérdéseket vetnek fel. Bokor Péter azt állítja, hogy „hasonlóan gondolkodókkal együtt dolgozni jó”, és tényleg. A Hollow kollektíva szerint „a bizalom, szakmailag és emberileg egyaránt, szükséges velejárója is a művészet csinálásnak”, ami nem vitás. Iva Kuzmanović szerint fontos, hogy „bármi történjen, legyen hely és mód együtt gondolkodni”. Jogos. Az sem kérdés, hogy Mézes Tündének és Varga Ádámnak igaza lehet: a csapatmunkában az „elcsúszások, idő és energia befektetési eltérések […] problémát okozhatnak.” Nemes Z. Márió tapasztalatát pedig, miszerint „azt tanultam meg, hogy ha valami véget ér, akkor mész tovább”, akár meg is fogadhatnánk, ha intelem lenne. Főleg azért, mert „van, hogy egyedül érzed magad egy csapatban is”, ahogy Puskár Krisztán kockáztatja meg. De hangsúlyozom, hogy számos informatív(abb) megállapítás és inspiratív(abb) észrevétel is helyet kapott a „hangszövet”-ben, amely egyetlen „pszeudó karakter”-hez tartozik. Másfelől a hasonló kijelentések jogosan kapnak helyet: nem az ittlétükkel, hanem a mennyiségükkel keltettek feltűnést. Mintha egy „team-munka alapismeretek” kurzus részeként hallgattam volna ezeket. Vagyis a kiállításhoz készült füzetben közölt interjúk egyes pontjain már akkor sem egyértelmű, honnan érkeznek a szavak, amikor a „pszeudó karakter”-t a galériában még nem alkották meg. A „ki beszél?” kérdés előcsalogatása a „hol vagyunk?” után ugyanakkor nem véletlenszerű. Az Ezt a vad mezőt… tereiben a hangok és az anyagok elnavigálnak ugyan a jelentés különböző tartományai felé, de a jelenlét(ük) emléke, ha távoztunk, valószínűleg karakteresebbé válik.
Ezen túlmenően antropológiai adottság, hogy a tanulságokhoz visszalátogatunk. Egyrészt a közfelfogásaink, szigeteléshez, buborékfóliához hasonlóan, természetes óvatosságunkra is utalnak. Másrészt az észlelés nem mulaszthatja el, hogy az ember ismétlésszerűen definiálja önmagát, ahogy a forrás végtelenítve forgatja a vizet. Sőt, akár az utóbbi mondatot is be lehetett volna játszani mint félig-meddig közhelyet. Valószínűleg hajlamosak vagyunk hasonlóakat generálni, ha egyszer annak a feldolgozása, hogy közösségben létezünk, így zajlik. A hallhatón keresztül az emberi természet kapcsolódik a föld, a gyökér, az agyag, a szikla (a műtárgyak) által képviselt másik természethez, és miközben ilyen összeköttetés létesül, a termekben a tulajdonnevektől is távolodunk. Például nem tudjuk, hogy az alkotócsoportnak melyik tagja hagyta az éppen szemlélt nyomot az agyagdarabkán, és a magyar földrajzba sincsenek becsatornázva a természettöredékek. Ahogy az említett plexiajtó lapjainak elhelyezkedése is eltávolította egyes magyar kisboltok képét, miután felidézte, úgy a kiállítás címe is mellőzi az idézett Ady Endre-versből a lecövekelést: „Ezt a vad mezőt ismerem, / Ez a magyar Ugar”. Ezzel izgalmas átjárás jön létre a nyugatos szerző és Bourdieu mező fogalma között, annál is inkább, mert a legsikerültebb installáció esetében a kétféle mezőhöz vagy a környékükhöz rendelhető fogalmak és reprezentációk több különböző tengelyen helyezkednek el. A „több tucat, maroknyi méretű, egymáshoz idomuló, biomorf agyag szobor mindegyikéhez egy-egy tag által választott fogalom vagy érzet is társul, egy pozitív-negatív érzelmi töltetű skálán”, írják a művészek. Meghatározó, hogy melyik elem mennyire távolodik el a padlótól-plafontól, illetve a halmaz centrumától, a morphing animáció mellett pedig a fogalmakat kiírva is látjuk: „hatalmi játszmák”, „közös növekedés”, „rugalmas identitás” stb. Itt az absztrahálás koncepciója és a látványvilág is vonzó, miután az alkotók a digitális másolatot, a vetítés és a lógatás technikáját összevonták. Sci-fik és horrorok díszleteire is rímel, amit látunk, mégsem tartja meg ezek esztétikáját stabilan. Az Ezt a vad mezőt… következetesen játszik a távolságokkal.
Fotó: Juhász G. Tamás (a MŰTŐ jóvoltából)
„Egy zongora / mindenhez hasonlít, traktorra, / cipőre, sokrekeszes pénztárcára.” – írja Szijj Ferenc a Kenyércédulákban (2007), és első ránézésre ez a kiállítás is hasonló érzetet keltett: a befogadói aktivitás talán túl sok mindent belevetíthet. Persze, az ars poetica szerint a MŰTŐ csoport a „közösség zártságát” nem pártolja, így aki belép, konceptuális alkotótárs lehet. Átélheti például, ahogy a jelentéstulajdonítás során lecselezik őt. Én például az ’akadálypálya’ olvasatomat végül már nem tekintettem elsődlegesnek, ahogy a „posztszürrealista humor” címkéjéről is lemondtam, bár a galériakirándulásnak kedvező szobaforrás miatt elsőre vonzónak tűnt. A második megtekintés során, a leírások-kommentárok ismeretében az élmény módosult. Az Ady-féle „kacagó szél”-nek sem adhattam sok esélyt, nem véletlenül nem ez került a kiállítás címébe A magyar Ugaron című versből. Ettől függetlenül elképzelhető az Ezt a vad mezőt…-nek egy olyan változata, amelyik másfajta interakcióra is csábít. Például egy-egy belógatott agyagdarab meglengetésére, esetleg utasítások szerint, bár az egy másik társasjáték lenne. Ennek a mezőnek a vadsága talán megtisztítaná önmagát az ilyesmitől, ahogy az emberi tényezőt, illetve a megmutatkozását korlátok között tartja, miközben mégis a viszonyait ábrázolja. A szobrok is inkább biomorfok, mintsem antropomorfok, ugyanakkor nem egyértelmű, hogy ez egy ember–természet konfrontáció eredménye-e. Itt az emberi viszonylagos hiánya nem szükségszerűen barátságtalan.
Miközben a milliárdosok elhúznak a bolygóról, mi itt maradunk egy kiszáradó meder közepén, megfeneklett bárkával, füstbe ment tervekkel és földbe állt gazdasággal. Semmi okunk azonban a csüggedésre, hisz van egy másik valóságunk, fejünkön a VR szemüveg. Ha pedig egy percre levennénk, talán meglátnák azt is, hogy még tényleg lehetséges egy másik jövő. Méghozzá itt.
Szeptember első heteiben, Linz városában úton-útfélen egy plakát hívta fel magára a figyelmet: A muzsika hangjából ismert, de mostanság leginkább a look at all the fucks I give mém alapjául szolgáló, újraértelmezett női alak nézett vissza a járókelőkre. Jobban mondva csak nézett volna, ugyanis fején VR szemüveggel, arcán hatalmas mosollyal, egy kiszáradt tenger közepén igyekezett épp a virtuális valóság gondtalanságába menekülni, miközben a háttérben egy rakéta által húzott csík jelezte, milyen sebességgel hagyják el a világ legismertebb tech milliárdosai, Elon Musk és Jeff Besos az eddigre látszólag ténylegesen elsüllyedt hajót. A meglehetősen sűrű vizuális anyag az Ars Electronica Fesztivál idei, Welcome to Planet B. A Different Life is Possible. But how? című kiadását hirdette.
Az idei Ars Electronica fesztivál nyitásakor, háttérben a Linz-szerte látható plakáttal. Fotó: Robert Bauernhansl
A plakát korunk technológiai gondolkodásának főbb toposzait gyűjtötte egybe: megjelennek rajta a technológiai szektorban elképesztő vagyont gyűjtő milliárdosok, akik az élhetetlenné váló Föld helyett új bolygót keresnek maguknak; ugyanakkor felbukkannak rajta a hétköznapi emberek is, akik a legújabb digitális vívmányok eszképizmusát kihasználva várják ölbe tett kézzel, hogy a techóriások és politikusok megoldást találjanak minden globális problémára. Az Ars Electronica idei kiadása ezekkel a toposzokkal szemben próbált kritikus, ugyanakkor nem kétségbeesett pozíciót felvenni. A cím emiatt talán kissé megtévesztő is: a Planet B-re történő hivatkozással a kurátorok nem azt állítják, hogy Földünk valóban menthetetlen, ezért ideje továbbállni, hanem épp ellenkezőleg: azt igyekeznek hangsúlyozni, hogy másfajta életvitellel a helyi továbbélés is lehetséges. Ezt azonban nem a luxust kiszolgáló technológiai vívmányok fogják elhozni nekünk, hanem magunknak kell gyökeres változásokat eszközölnünk a mindennapjainkban. (Reméljük, ez az üzenetet eljutott az internetet bejárt „gazdag prepper tech brókhoz” is, akik végtelen vagyonukat és befolyásukat a Föld megmentése helyett luxusbunkerek építésébe és őrző-védő személyzet rekrutálásába tervezik forgatni.)
Jövőorientált technológiák a központi kiállításon
A rengeteg kiállításból, előadásból, workshopból és koncertből összeálló fesztivál koncepciója leginkább a linzi Johannes Kepler Egyetem Science Parkjában megrendezett központi kiállításon, a STUDIO(dys)TOPIA – At the Peak of Humankindon domborodott ki, amelyen több tucat nemzetközi alkotó vonult fel. Az Ars Electronica szellemiségéhez mérten itt nem csak klasszikus értelemben vett műtárgyakat állítottak ki (sőt, dominánsan nem ilyenekből állt össze az anyag), sokkal inkább a spekulatív és a szociális design, vagy épp a bioengineering eszköztárával megvalósuló projekteket mutattak be.
Olyan izgalmas, jövőorientált technológiák bukkantak fel itt, amelyekkel valóban csökkenthető lenne a környezetszennyezés mértéke, vagy éppen a már természetbe kerülő hulladékot újra a körforgás részévé lehetne tenni. Fenntarthatóbb, a társadalmi kihívásokra reagáló divatprogram; tengeri hulladékot felhasználó terrazzo csempe-prototípus; digitális platform az otthonukból erőszakkal elűzött családok emlékezetének dokumentálására – hogy csak párat említsünk. A legizgalmasabb projektek azonban jelenünk tendenciáiból kiindulva, egy elképzelt jövő vagy egy elképzelt technológia felvillantásával igyekeztek itt és most cselekvésre ösztönözni, de legalábbis feltárni napjaink anomáliáit.
The Intersection / Superflux
Maga a kiállítás nem véletlenül nyitott a brit design stúdió, a Superflux The Intersection című videómunkájával, ebben ugyanis összpontosul az idei Ars Electronica minden törekvése: a spekulatív design eszköztárával dolgozó alkotók dokufikciós kisfilmje egy olyan elképzelt jövőben játszódik, ahová a készítők szerint az erőszakos, a klímaválságot nem kellőképp komolyan vevő, a média szerepét a leginkább kattintások számában és a hiperpontos targetálásban mérő jelen szükségképpen torkollik. A mű erőssége leginkább abban áll, hogy bár nem kertelnek az emberiségre leselkedő veszélyek kapcsán, és reálisnak tűnő képet festenek a fenyegető katasztrófáról, amely felé gőzerővel haladunk, azt is igyekeznek hangsúlyozni: lehetséges másfajta jövő is – ehhez azonban a kooperációt többre becsülő hozzáállásra lesz szükség.
Részben ide kapcsolódik Tega Brain és Sam Lavigne közös kezdeményezése: a Synthetic Messenger nevű hack-projekt a clickbaitre és hirdetésekre alapuló médianyilvánosságot igyekszik egy kisebb bot-hadsereg segítségével kiigazítani. A projekt során a botokat arra programozták, hogy minden nap felkeressék a klímaváltozással kapcsolatos cikkeket, és kattintsanak rá az ezekben megjelenő hirdetésekre, ezáltal megnövelve az efféle híradások hirdetési értékét. Brain és Lavigne a médiát egyfajta klímamérnökként határozzák meg, amelynek azonban jelenleg a hirdetési piac diktál – a mű így egyszerre fogalmaz meg kritikát a figyelemgazdaság mechanizmusaival, és a hiteles tájékoztatás szélmalomharcával kapcsolatban.
Calico Human / Kuang-Yi Ku. Fotó: Tom Mesic
Két munkával is szerepel a kiállítás egyik legprovokatívabb alkotója, a tajvani-holland Kung-Yi Ku, akinek installációi alapját a migráció kérdései szolgáltatják. Calico Human című munkájában az óceániai térségbe vándorolt európaiak bőrrák-kockázatából indul ki: kutatása szerint a brit örökséggel rendelkezők bőre nem képes adaptálódni a helyi fényviszonyokhoz, így tízszeres az esélyük az agresszív bőrrák kialakulására, mint a helyi őslakosoknak.
Munkájában olyan orvosbiológiai beavatkozásokat vizsgál, amelyek képesek lennének az emberek bőrszínének átalakításra – ennek köszönhetően pedig mindenki nyugodtan süttethetné a hasát az ausztrál Nap alatt. Center for Plant Immigration Integration című munkája az ellentétes migrációs útvonal anomáliáit igyekszik feltárni: Ku saját tapasztalatát, a keletről nyugatra vándorló lét nehézségeit az otthonában őshonos szójabab fiktív EU-s integrációjával állítja párhuzamba.
Center for Plant Immigrant Integration / Kuang-Yi Ku. Fotó: Tom Mesic
Projektjében modellezi azokat az elképzelt bürokratikus folyamatokat, amelyekkel a szójabab hasznos, integrált tagja lehet az Unió (növény)társadalmának – ezzel pedig leginkább a megkülönböztetett expat és migráns létet világítja meg; nem mindegy ugyanis, hogy egy növény nemesített importált termék vagy invazív faj.
Golden Nica és S+T+ARTS Prize
Minden évben komoly várakozás övezi Ars Electronica díjainak átadását: a különböző kategóriák Golden Nica-díjjal jutalmazott győztesei ugyanis előre jelezhetik, hogy az elkövetkező években milyen trendek uralják majd a művészet, technológia és társadalom keresztmetszetében alkotó művészek tevékenységét, és az őket kiállító intézmények kiállítási programját. Ezzel a tendenciával azonban kissé ellentétes ezen alkotások prezentálása: a szintén a JKU campusán bemutatott shortlistes és díjazott munkák sok esetben kis helyre zsúfolónak össze, így kiállítási tárgyként nehéz őket élvezni. Pláne igaz ez azokban az esetekben, ahol nem konkrét művekről van szó, hanem sokkal inkább az alkotó technológiai újításáról, koncepciójáról. Így tehát gyakran előfordul, hogy a legösszetettebb, legizgalmasabb kezdeményesek a legkevésbé látványosak, és első pillantásra nehéz értelmezni a díjazottak sikerének mibenlétét is.
Being / Rashaad Newsome
A számítógépes animáció kategóriát Rashaad Newsome nyerte Being nevű humanoid mesterséges intelligenciájával: a gépi tanulás segítségével programozott AI a kolonialista gondolkodás ellen küzdve egy griot (afrikai törzsi énekes) alakját magára öltve tart workshopokat, amelyek az előadás, a kritikai pedagógia, a tánc, a történetmesélés és a meditáció eszközkészletével igyekszik árnyalni a hegemón eurocentrikus narratíva ellen küzdeni. Hasonlóan politikai indíttatású az interaktív művészet kategóriájának győztese: a Bi0film.net Resist like bacteria névre keresztelt projektje nomád hálózatok létrehozásával járul hozzá a véleménynyilvánítás szabadságához. Az alkotók a hongkongi tiltakozási hullám szimbólumává vált sárga esernyőket parabola-WIFI-antennákkal szerelték fel, így óvva a tiltakozókat az online megfigyeléstől és a kommunikációt cenzúrával, az internet blokkolásával menedzselni kívánó politikai erőktől.
A tokiói Avatar Robot Café DAWN ver.ß vihette haza a digitális közösség fődíját, melynek robot felszolgálói valójában robotizált avatárok – olyan emberek avatárjai, akik egészségügyi okokból képtelenek lennének ellátni a vendéglátós feladatokat, így azonban otthonuk vagy akár kórházi ágyuk biztonságából képesek a munkaerőpiacra (vissza)integrálódni.
AVATAR ROBOT CAFE DAWN ver.β / Ory Yoshifuji (JP). Fotó: Ory Laboratory inc.
A digitális humanizmus díjjal a The Data Nutrion Projectet jutalmazták, amely a mesterséges intelligenciát tanító adatkészletek elfogultságát próbálja bemutatni, hasonlóan a boltban vásárolható ételeken található, összetevőket listázó élelmiszercímkékhez. Hosszútávú céljuk, hogy különböző projekteken keresztül világossá tegyék, milyen problémákat hordoz magában, ha a mesterséges intelligencia tanulási folyamatába a jelenleg is alulreprezentált, marginalizált csoportokról nem árnyaltabb adatok kerülnek be, és ezen vakfoltok feltérképezését követően megoldásokat is ki akarnak dolgozni.
Az Ars Electronicán átadott másik díj a S+T+ARTS Prize, amelynek keretében két kategóriában hirdetnek győztes. Az innovatív kollaboráció díját idén Giulia Foscari és az UNLESS együttműködésében létrejött, Antarctic Resolution című projektje nyerte el: a kezdeményezés célja nem kevesebb, minthogy a Föld lakosságának figyelmét végre a hetedik, őslakosokkal nem rendelkező kontinens, az Antarktisz felé fordítsa, amelynek rohamos olvadása mindannyiunkat fenyeget. A projekt keretében létrejött, több mint ezeroldalas publikáció az akadémiai kutatásokat csodás vizualizációkkal vegyítette, így az többek közt a 17. Velencei Építészeti Biennálé központi pavilonjában is kiállításra került.
HOLLY+ / Holly Herndon. Fotó: Andrés Mañón
A művészeti élet számára azonban mind közül a művészeti felfedezés díjat hazavivő Holly Herndon Holly+ című munkája szolgálhat a legtöbb tanulsággal. Holly+ a művész digitális ikre, aki a magányos zenészek digitális tündérkeresztanyja lehet a jövőben: Herndon egy olyan megoldással állt elő, aminek köszönhetően bármilyen feltöltött hangfájlt Holly+ képes a saját hangján visszaénekelni. Az önmagában is érdekes technológiánál azonban már csak annak jogi és pénzügyi kerete izgalmasabb: a legjobban sikerült alkotások ugyanis felkerülhetnek a blokkláncra NFT-ként, az így befolyt összeg pedig 50%-ban az alkotó, 10%-ban Holly, 40%-ban pedig a DAO[1] között oszlik el. Fontos, hogy a DAO-hoz befolyt pénzt Holly+ továbbfejlesztésére használják.
Holly+ példája mind a zeneiparra, mind az online identitásunk megélésére komoly hatást gyakorolhat. Egyrészt, hogy egy zeneszerző 50%-os bevételhez juthat mindenféle kiadóval kötött szerződés nélkül, egészen egyedülálló. Ahogyan az is, hogy egy művész létrehozza és a közösség szolgálatába állítja digitális mását: a deepfake-ek korában, amikor féltve őrizzük saját digitális lábnyomunkat, bátor lépés közkinccsé tenni Holly+-t. Ugyanakkor Herndon szerint ez a kezdeményezés izgalmas példája lehet a jövő „identitásjátékának”: egy szabályozott rendszer keretein belül bárki kedvére kísérletezhet különböző zenék létrehozásával, és ehhez nem kell saját (online) bőrét vásárra vinnie.
Szatellit programok az nft jegyében
A fesztivál egyik legfőbb erénye, hogy nem csak a központi kiállításból és a pár napig tartó konferenciából áll: a Linzben egész évben nyitva tartó Ars Electronica Center mellett a város különböző múzeumaiban már a fesztivál kezdete előtt megjelennek a kapcsolódó programok és kiállítások, és sok a fesztivál vége után is látogatható marad – így akár azok is belekóstolhatnak az adott év fesztiválprogramjába, akik magára az Ars Electronicára nem jutnak el.
PIXELS / CryptoWiener
Az egyik központi helyszín minden évben a város szívében álló OK Kunst, ahol idén a bécsi központú Cryptowieners PIXELS kiállítása nyújt mankót az NFT-k világához: a játékosított, 3D-s pixelinstallációk mellett kihívások teljesítésével lehet bepillantani a digitális tokenek gyűjtésének színfalai mögé, a kriptovalutákat és NFT-ket tárolni képes wallet applikáció letöltésétől akár egészen az első NFT megvásárlásáig. Érdekes innen egy emelettel feljebb Christa Sommerer és Laurent Mignonneau The Artwork as a Living System kiállítására átlépni, és így egyben végiggondolni, hogy a médiaművészet pionírjainak kezdeti munkáitól hova jutott mára a digitális művészet.
A másik kihagyhatatlan helyszín a Francisco-Carolinum, ahol a fesztivállal egyidőben több napos NFT-konferencia is zajlott, és ahol az a Jonas Lund is előadott, akinek jól megérdemelt egyéni kiállítást rendezett a múzeum. A Studio Visit. How to Make Art in the Age of Algorithms című kiállításból felsejlik, hogy a művészvilág (és elsősorban a művészeti piac) karikírozásával, és a figyelemgazdaság újraértelmezésével operáló művész hogyan vált az NFT-kben rejlő lehetőségeket kiaknázó művészeti közeg egyik legizgalmasabb figurája. Kevésbé jól sikerült, de kétségkívül aktuális témákat feldolgozó kiállítás az ugyanitt megrendezett Meta.Space is, amely a tér kérdését több évszázad műalkotásainak tükrében villantja fel, kiemelt fókusszal a metaverzumok lehetőségeire. Az idei Ars Electronica alapján tehát bizton kijelenthetjük: a kripto pár éve ránk rúgta az ajtót, egyelőre jól érzi itt magát, és nem is tervez egyhamar tovább állni.
Szept. 7-11., Ars Electronica Center, Linz
[1] “A decentralizált autonóm szervezet (DAO) olyan szervezet, amely teljes mértékben képes működni emberek bevonásával, ám a szokásos irányítási struktúra nélkül. A DAO meghatározható olyan szervezeti rendszerként is, amely okosszerződések alapján automatikusan működteti és fenntartja önmagát, amelyben felhasználók választások útján határozzák meg a jövő irányát.” Forrás: https://www.virtualis.cash/tokenizacio-defi-es-dao-mik-ezek/#A_DAO
Enter. Vagyis belépés, ez esetben a virtuális térbe, ahol megtekinthető az Online Art Galéria II. Grafikai Aukciójának kiállítási anyaga is.
Ez az egyedi megoldás méretarányosan mutatja be hogyan fest a sokat sejtető nevű Online Art Galériában a katalógus tartalma. A képekre kattintva megtudhatjuk az alkotások címét, alkotóját és egyéb paramétereit, de fel is vehetjük a kapcsolatot a galériával ha bármi egyéb kérdésünk lenne. Mint megtudtuk, a kiállításnak van egy valótlan pontja, a kilátás, mely egy olaszországi városkára néz, nem pedig a Falk Miksa utcára. Ha azonban ettől hajlandóak vagyunk eltekinteni, egy ingyenes kiállítást járhatunk be hangulatos fa parkettán, sötét falakkal és tágas terekkel. A galéria tényleg mindenre gondolt, modern fekete padok biztosítják a megpihenés lehetőségét, valamint a kiállításra való belépést se lift, se lépcső vagy jegypénztár, de még kötelező ruhatár sem nehezíti.
Sokat hallani arról, hogy az elmúlt évtizedekben egyre csökken a múzeumok és galériák látogatottsága. Ezt sokan a kultúra iránti igény csökkenésével, mások pedig az internet egyre nagyobb térnyerésével magyarázzák. Az okoseszközök forradalmának és a modern technikáknak köszönhetően egyre inkább jellemző az interaktivitás is, amelynek segítségével az online térben ma már nem csak egyoldalúan tájékozódhatunk, de valóságos élményekre is szert tehetünk. A virtuális kiállítás ezt a lehetőséget használja ki abból a célból, hogy közelebb hozza a felhasználókhoz a kultúrát, így akár néhány kattintással egy kiállítótérben találhatják magukat a felhasználók a tér/idő okozta korlátozásoktól függetlenül. Ez a fajta megoldás lehetővé teszi, hogy egy adott gyűjteményt bárki, bármikor megtekinthessen, egy érdekes tárlatot a nap 24 órájában, az otthon kényelméből böngészhessen át. Ennek köszönhetően pedig a virtuális kiállítás a szórakoztatás mellet elősegítik a kultúra demokratizálódását, a műtárgyakkal kapcsolatos ismeretek széles körben való elérhetőségét.
Két hazai példa
A Magyar Nemzeti Múzeumnak többféleképpen is megvalósított virtuális kiállítása látható a weboldalán. Ezek közül kiemelendő a Seuso-kincs 3D virtuális kiállítás. A Nemzeti Galéria oldalán keresztül két tárlat tekinthető meg: a Magyar Tájak elnevezésű hazai tájfestészet klasszikusait felvonultató kiállítás, mely a Szépművészeti Múzeum által került megvalósításra. Másik, a már régebb óta megtekinthető Változatok a realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig című kiállítás.
Jó ez?
Ez a változás, vagy inkább eltolódás az online aukciók és kiállítások irányába természetesen nem a hagyományos rendezvények végét jelenti, hanem egyszerűen több lehetőséget biztosít a művészetkedvelőknek, hogy egyre több módon tudják bemutatni és megtekinteni a műalkotásokat. Emellett azok számára is hozzáférhetővé válnak a képek és műleírások, akik földrajzi vagy egyéb okokból nem jutnának el a kiállítás helyszínére ha az nem az online térben lenne. Emellett az AR (augmented reality), vagyis a kiterjesztett valóság is elérhető az Online Art Galéria kiállításán, melynek segítségével a valós környezetbe vetíthetjük a virtuális elemeket. Így bár egyelőre csak virtuálisan, de megnézhetjük hogy is mutatna a falunkon az áhított kép, legyen az egy Monet vagy épp egy Keserü Ilona.
