Axioart Blog

Szeptember 18-án zárt a MŰTŐ csoport kiállítása a Budapest Galériában. A 2016-ban alakult független művészeti platform és kollektíva legutóbbi tárlata az első olyan kezdeményezés, amely során a csoport nyolc tagja közösen létrehozott alkotások bemutatására vállalkozott.

MŰTŐ csoport: Ezt a vad mezőt ismerem, Budapest Galéria, 2022.08.10-09.14

A MŰTŐ csoport Ezt a vad mezőt ismerem című kiállítása zavarba ejtően megengedő. Azért írom ezt, mert az óbudai Budapest Galériában kialakított terekben akadályokkal találkozunk, de csak mérsékelten érzékeljük az ellenállásukat. Pedig a szomszédos helyiségek pályákra-szintekre, vetélkedőkre, még készülő vagy már leépült játszóházakra is emlékeztetnek. Például az Idegmező termében az egymásba fonódó, faragasztóból, fűrészporból, drótból készített indákat nézve felvetődhet: miért nem úgy találkozunk velük, hogy csak rajtuk keresztül juthatunk tovább? Esetleg beléjük gabalyodva, mint lebegő hínárba, vagy olyan gyökerekbe, amik közül a föld kiszabadult?

Az „akadályt” körbesétáljuk, aztán a következő teremben (Mágneses mező) a lógatott agyagdarabkák sem töltik ki a termet annyira, hogy beléjük ütközzünk. Összbenyomásom, hogy itt végig távolságot tarthatunk attól, ami a távolságok leküzdését megnehezítheti. Ez hozzájárul ahhoz is, hogy a művek ne romantizálják harcként a természettel/a természetünkkel folytatott interakciót. Továbbá a kiállítás inkább a befogadó tudattól vár interaktivitást, a látogató fizikumától kevésbé, már amennyire ezek szétválaszthatóak. Végül egy vízforrás pontos utánzatához, valóságos vízhez és egy kúthoz jutunk el (Karrmező), de nem fordulunk olyan kérdéssel a galéria őréhez (valaki követett, akinek ez volt a munkája), hogy a kezünket a vízbe márthatjuk-e.

Tulajdonképpen hol vagyunk? „Tekeredő kötegek” előtt állunk. Ha a „közösségre tekinthetünk lényként”, ahogy a kiállítás leírásában olvassuk, és ezek a munkák a csoport mint egység belső és külső viszonyait, dinamikáját kutatják, akkor lehet, hogy egy ismeretlen (?) fajhoz tartozó egyedben járunk. Vagy majdnem, mert a legkevésbé sem érezzük magunkat úgy, mint Ace Ventura, miután elbújt egy orrszarvúban a Hív a természet című 1995-ös filmben. Jóllehet az anyagok elementáris közelsége itt is érezhető, de a szorítás, a közegé, a társadalomé nem annyira. Szó esik róla, de az alkotók úgy alakították ki ezt a kisvilágot, hogy megfeleljen a tervezett analízis szabadságigényének.

Az együtt (is) dolgozó művészek kollektív létezése a maga meghatározatlanságaival, többértelműségével együtt tárul elénk. A befogadó ahhoz hasonlóan nem láthatja előre, milyen irányba tart majd az értelmezése, ahogy az Első tér Ördögszántásának elárasztásáról nem tudjuk, milyen kapcsolatokat létesít az alkotók által szó szerint felásott földben. Két titok, az egyéni befogadás enigmatikussága és a teameken belüli, személyközi kapcsolódásé izgalmas korrelációt hoz létre. Egy videón figyeljük a víz munkáját, körülöttünk átlátszó plexilapok lógnak, de szórtan rögzítve, nem szoros egymás mellettiségben. Így egyes magyar ABC-k szeletelt ajtajának képét idézik, de távol is tartják, mint azok a legyet.

Itt a kortárs Magyarország egyébként is speciális jelenléttel bír. A művészeti szcéna gondosan definiált Hangfolyamként jelenik meg. Ugyanakkor a bejátszott mondatok, bár fontos, hogy a trivialitásokat újrafogalmazzuk, átismételjük, kérdéseket vetnek fel. Bokor Péter azt állítja, hogy „hasonlóan gondolkodókkal együtt dolgozni jó”, és tényleg. A Hollow kollektíva szerint „a bizalom, szakmailag és emberileg egyaránt, szükséges velejárója is a művészet csinálásnak”, ami nem vitás. Iva Kuzmanović szerint fontos, hogy „bármi történjen, legyen hely és mód együtt gondolkodni”. Jogos. Az sem kérdés, hogy Mézes Tündének és Varga Ádámnak igaza lehet: a csapatmunkában az „elcsúszások, idő és energia befektetési eltérések […] problémát okozhatnak.” Nemes Z. Márió tapasztalatát pedig, miszerint „azt tanultam meg, hogy ha valami véget ér, akkor mész tovább”, akár meg is fogadhatnánk, ha intelem lenne. Főleg azért, mert „van, hogy egyedül érzed magad egy csapatban is”, ahogy Puskár Krisztán kockáztatja meg. De hangsúlyozom, hogy számos informatív(abb) megállapítás és inspiratív(abb) észrevétel is helyet kapott a „hangszövet”-ben, amely egyetlen „pszeudó karakter”-hez tartozik. Másfelől a hasonló kijelentések jogosan kapnak helyet: nem az ittlétükkel, hanem a mennyiségükkel keltettek feltűnést. Mintha egy „team-munka alapismeretek” kurzus részeként hallgattam volna ezeket. Vagyis a kiállításhoz készült füzetben közölt interjúk egyes pontjain már akkor sem egyértelmű, honnan érkeznek a szavak, amikor a „pszeudó karakter”-t a galériában még nem alkották meg. A „ki beszél?” kérdés előcsalogatása a „hol vagyunk?” után ugyanakkor nem véletlenszerű. Az Ezt a vad mezőt… tereiben a hangok és az anyagok elnavigálnak ugyan a jelentés különböző tartományai felé, de a jelenlét(ük) emléke, ha távoztunk, valószínűleg karakteresebbé válik.

Ezen túlmenően antropológiai adottság, hogy a tanulságokhoz visszalátogatunk. Egyrészt a közfelfogásaink, szigeteléshez, buborékfóliához hasonlóan, természetes óvatosságunkra is utalnak. Másrészt az észlelés nem mulaszthatja el, hogy az ember ismétlésszerűen definiálja önmagát, ahogy a forrás végtelenítve forgatja a vizet. Sőt, akár az utóbbi mondatot is be lehetett volna játszani mint félig-meddig közhelyet. Valószínűleg hajlamosak vagyunk hasonlóakat generálni, ha egyszer annak a feldolgozása, hogy közösségben létezünk, így zajlik. A hallhatón keresztül az emberi természet kapcsolódik a föld, a gyökér, az agyag, a szikla (a műtárgyak) által képviselt másik természethez, és miközben ilyen összeköttetés létesül, a termekben a tulajdonnevektől is távolodunk. Például nem tudjuk, hogy az alkotócsoportnak melyik tagja hagyta az éppen szemlélt nyomot az agyagdarabkán, és a magyar földrajzba sincsenek becsatornázva a természettöredékek. Ahogy az említett plexiajtó lapjainak elhelyezkedése is eltávolította egyes magyar kisboltok képét, miután felidézte, úgy a kiállítás címe is mellőzi az idézett Ady Endre-versből a lecövekelést: „Ezt a vad mezőt ismerem, / Ez a magyar Ugar”. Ezzel izgalmas átjárás jön létre a nyugatos szerző és Bourdieu mező fogalma között, annál is inkább, mert a legsikerültebb installáció esetében a kétféle mezőhöz vagy a környékükhöz rendelhető fogalmak és reprezentációk több különböző tengelyen helyezkednek el. A „több tucat, maroknyi méretű, egymáshoz idomuló, biomorf agyag szobor mindegyikéhez egy-egy tag által választott fogalom vagy érzet is társul, egy pozitív-negatív érzelmi töltetű skálán”, írják a művészek. Meghatározó, hogy melyik elem mennyire távolodik el a padlótól-plafontól, illetve a halmaz centrumától, a morphing animáció mellett pedig a fogalmakat kiírva is látjuk: „hatalmi játszmák”, „közös növekedés”, „rugalmas identitás” stb. Itt az absztrahálás koncepciója és a látványvilág is vonzó, miután az alkotók a digitális másolatot, a vetítés és a lógatás technikáját összevonták. Sci-fik és horrorok díszleteire is rímel, amit látunk, mégsem tartja meg ezek esztétikáját stabilan. Az Ezt a vad mezőt… következetesen játszik a távolságokkal.

„Egy zongora / mindenhez hasonlít, traktorra, / cipőre, sokrekeszes pénztárcára.” – írja Szijj Ferenc a Kenyércédulákban (2007), és első ránézésre ez a kiállítás is hasonló érzetet keltett: a befogadói aktivitás talán túl sok mindent belevetíthet. Persze, az ars poetica szerint a MŰTŐ csoport a „közösség zártságát” nem pártolja, így aki belép, konceptuális alkotótárs lehet. Átélheti például, ahogy a jelentéstulajdonítás során lecselezik őt. Én például az ’akadálypálya’ olvasatomat végül már nem tekintettem elsődlegesnek, ahogy a „posztszürrealista humor” címkéjéről is lemondtam, bár a galériakirándulásnak kedvező szobaforrás miatt elsőre vonzónak tűnt. A második megtekintés során, a leírások-kommentárok ismeretében az élmény módosult. Az Ady-féle „kacagó szél”-nek sem adhattam sok esélyt, nem véletlenül nem ez került a kiállítás címébe A magyar Ugaron című versből. Ettől függetlenül elképzelhető az Ezt a vad mezőt…-nek egy olyan változata, amelyik másfajta interakcióra is csábít. Például egy-egy belógatott agyagdarab meglengetésére, esetleg utasítások szerint, bár az egy másik társasjáték lenne. Ennek a mezőnek a vadsága talán megtisztítaná önmagát az ilyesmitől, ahogy az emberi tényezőt, illetve a megmutatkozását korlátok között tartja, miközben mégis a viszonyait ábrázolja. A szobrok is inkább biomorfok, mintsem antropomorfok, ugyanakkor nem egyértelmű, hogy ez egy ember–természet konfrontáció eredménye-e. Itt az emberi viszonylagos hiánya nem szükségszerűen barátságtalan.

Borsik Miklós

Eredeti cikk: Artportal