Lucas Cranach illetve Pablo Picasso műveiről van szó, és évek óta húzódó ügyekről. A restitúció sikamlós terep, és nem biztos, hogy most precedens értékű döntések születtek.
Bár az utóbbi hónapokban a Macron francia elnök által indított offenzíva nyomán az egykori gyarmatokról a gyarmattartó országokba került – sokszor rabolt, vagy fillérekért felvásárolt – műtárgyak sorsa dominálta a restitúciós híreket, a téma klasszikusa, a vészkorszakban többnyire zsidó tulajdonosaiktól erőszakkal elvett vagy kizsarolt alkotások története is jóformán naponta gazdagodik új fejezetekkel. Most két olyan esetről számolunk be, ahol úgy tűnik, a felbecsülhetetlen értékű festmények jelenlegi tulajdonosaiknál maradnak.
Az ítéletek még nem jogerősek, de az első esetben alig maradt már lehetőség a jogorvoslatra : 11 évi pereskedés után egy amerikai fellebbviteli bíróság úgy határozott, hogy a kaliforniai Pasadenában lévő, rendkívüli minőségű gyűjteménye okán méltán világhírű Norton Simon Museum megtarthatja idősebb Lucas Cranach Ádám és Éva című, jelenleg 100 millió dollár értékűre becsült nagyméretű festménypárját, amit a múzeum névadó alapítója, a milliárdos Norton Simon 1971-ben vásárolt. A műveket a két világháború közötti időszak egyik legismertebb holland műkereskedője, Jacques Goudstikker egyetlen, még élő leszármazottja, Marei von Saher próbálta meg visszaperelni a múzeumtól – nem minden jogalap nélkül. Goudstikker a hollandiai német invázió után volt kénytelen viharos gyorsasággal elhagyni az országot, gyűjteményét és árukészletét, összesen 1241 művet két munkatársára bízva. A páratlan kincsek csakhamar Hermann Göringnél landoltak – mondanunk sem kell, hogy valódi értékük töredékéért. (Goudstikker nem jutott el Amerikába; még az oda tartó hajó fedélzetén érte halálos baleset.)
A náci rezsim összeomlása után a szövetséges csapatok a holland kormányra bízták a műkincseket, abban a tudatban, hogy azok visszakerülnek eredeti tulajdonosukhoz. Nem ez történt: a holland állam megtartotta a birtokába került művek többségét, néhányat viszont értékesített közülük, köztük Cranach festménypárját is. Utóbbi művekre nem véletlenül jelentkezett vevőként 1966-ban az amerikai haditengerészet nyugalmazott vezérkari tisztje, az orosz főnemesi családból származó, Roosevelt és Sztálin jaltai találkozóján tolmácsként közreműködő George Stroganoff-Scherbatoff, állítása szerint ugyanis a festmények valaha családja tulajdonában voltak, azokat a szovjet kormány vette el tőlük és adta el 1931-ben külföldre – nevezetesen Jacques Goudstikkernek. Stroganoff-Scherbatoff azonban csak néhány évig birtokolta a képeket, 1971-ben továbbadta azokat Norton Simonnak, akinek múzeumában jelenleg is megtekinthetők. Goudstikker leszármazottai az ötvenes évektől kezdve próbálják visszaszerezni az értékes kollekciót, de erőfeszítéseiket csak részben kísérte siker. Előbb, 1952-ben, egy szerényebb kártérítést kaptak, ami megfelelt annak az összegnek, amit Göring fizetett a művekért, majd 2006-ban újabb hosszú pereskedés után visszakaptak számos festményt is, melyeket egy évvel később aukción értékesítettek, összesen több mint 10 millió dollárért.
Lucas Cranach: Ádám és Éva, 1530 körül, olaj, fa, à 190,5 x 69,9 cm, © Norton Simon Art Foundation, a Norton Simon Art Foundation jóvoltából
Ádám és Éva azonban nem voltak a visszaadott képek között – nem is lehettek, hiszen addigra már régen a Norton Simon Museum birtokában voltak. Marei von Saher ezért külön pert indított a múzeum ellen, aminek a végére a napokban került – talán véglegesen – pont; a képek a múzeum tulajdonában maradnak. A bíróság érvelése több körülményre hivatkozott: egyrészt arra, hogy az 1952-es kártérítés elfogadása értelmezésük szerint a további igényekről való lemondást jelentette, másrészt arra, hogy von Saher nem támadta meg a holland állam és Stroganoff-Scherbatoff között kötött üzletet, harmadrészt – és ez a legfontosabb – az Act of State Doctrinenéven ismert amerikai törvényre, miszerint minden államnak tudomásul kell vennie a más független államok által saját területükön hozott döntéseket és ezért annak kimondása, hogy a művek eladása Stroganoff-Scherbatoffnak jogsértés volt, sértette volna a jó nemzetközi kapcsolatokhoz fűződő érdekeket. Ennek kijelentése nélkül viszont a bíróság nem látott jogalapot arra, hogy von Saher javára ítéljen. Az ügyben a döntés óta megszólalt több jogtudós is elismerte, hogy mást diktált a jog, mint amit az erkölcs diktált volna. Külön érdekessége a történetnek, hogy Norton Simon egyetlen olyan közvetlen leszármazottja – unokája, Eric Simon – aki a legutóbbi hónapokig tagja volt a múzeum elnökségének, inkább az örökös oldalára állt a vitában, ezért májusban kiszavazták a testületből. A témával foglalkozó szakemberek megjegyzik, hogy a mostani ítéletnek nem feltétlenül lesz jelentős befolyása a folyamatban lévő további restitúciós ügyekre – melyek közül egyet mindjárt látunk is – tekintettel arra, hogy szinte minden eset más és más és egyetlen apró különbség is más irányba viheti el az érvek és ellenérvek csatáját.
Lássuk akkor a másik ügyet, ahol egy nem kevésbé értékes remekmű, Picasso rózsaszín korszakának egyik legnagyobb méretű festménye, A színész képezi a per tárgyát. Ebben az ügyben is a közelmúltban született ítélet – a művet 1952 óta birtokló Metropolitan Museum of Art javára –, ezt azonban a másik fél, a Paul Freidrich Leffmann német műgyűjtő-üzletember és felesége hagyatékát kezelő alapítvány még megtámadhatja és aligha kétséges, hogy ezt meg is fogja tenni. Leffmann a nácik elől Németországból gyűjteményével együtt Olaszországba menekült, ám csakhamar innen is tovább kellett állniuk, ezért a festményt eladták – jóval akkori értékén alul, 13.200 dollárért. A kép csakhamar az akkor nagyon jónevű, néhány éve egy hamisítási botrány kapcsán csődbe ment New York-i galériába, a Knoedlerbe került, ahol 1941-ben egy amerikai műgyűjtő, Thelma Chrysler Foy, az autógyár-alapító Walter Chrysler lánya vette meg 22.500 dollárért. Chrysler Foy a festményt 1952-ben a Met-nek ajándékozta. Ennek az ügynek a forgatókönyve látszólag egyszerűbb: „csak” arra a kérdésre kell a bíróságnak választ találnia, hogy Leffmann a képet kényszerből, valódi értékét nem tükröző áron adta el vagy sem. Az alapítvány szerint Leffmannék élete múlott azon, hogy időben el tudják-e hagyni Olaszországot, és nem volt másuk, amit záros határidőn belül pénzzé tudtak volna tenni. Azaz: egyértelműen nyomás alatt cselekedtek és kénytelenek voltak gyorsan lépni. A bíróság ezzel szemben kimondta, hogy „a náci és fasiszta rezsimek tagadhatatlanul horrorisztikus körülményei között” a nyomás általában kétségtelenül létezett, ám Leffmannak volt ideje és lehetősége arra, hogy több ajánlatot is begyűjtsön és értékeljen, illetve voltak – noha a korábbiakhoz képest lényegesen kisebb mértékben – egyéb anyagi forrásai is. A bíróság utalt arra is, hogy „a tranzakcióra magánszemélyek között került sor, nem a fasiszta vagy náci kormányok parancsára”. A Met ügyvédje ehhez azt is hozzátette, hogy ez a festmény, számos más, restitúciós ügyekben szereplő munkával szemben „soha nem volt náci kézben és soha nem adták el vagy ruházták át tulajdonjogát jogellenes módon”. Hozzátette azt is, hogy a múzeum az alapítvány követelését „a történelmi körülmények által indokolt érzékenységgel kezelte” és elutasító álláspontját alapos kutatások eredményeként alakította ki. Az alapítvány ügyvédei ezzel szemben egy 2016-ban elfogadott, és a restitúciós igénnyel fellépő egykori tulajdonosok pozícióját erősítő törvényre, a Holocaust Expropriated Art Recovery (HEAR) Act-re hivatkoztak, a múzeum álláspontját e törvény szellemével ellentétesnek minősítve.
Pablo Picasso: A színész, 1904, olaj, vászon,196 x 115 cm, © Estate of Pablo Picasso / Artists Rights Society (ARS), New York, forrás: metmuseum.org
A bíróság végül a Met javára döntött, amivel széleskörű nemzetközi figyelmet keltett. Számos szervezet, köztük a Simon Wiesenthal Center értetlenségét fejezte ki az ítélettel szemben, hangsúlyozva, hogy az adott történelmi körülmények között megkötött üzleteket semmiképpen sem szabad normális kereskedelmi tranzakciónak tekinteni.
A mostani ítélet, ha jogerőre emelkedik, nyilvánvalóan a jelenlegi tulajdonosok esélyeit javítja a még folyamatban lévő perekben, ám precedensértékűvé aligha válik – mint ahogy nem váltak azzá a korábbi, az egykori tulajdonosok örököseinek javára született döntések sem.
A cikk 2018. augusztus 21-én jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.
Szerző: Emőd Péter
