Első Magyar Látványtár, Diszel
Borges és Warburg cseppet sem véletlen találkozása a diszeli malomban
A John Wilkins-féle analitikus nyelv című esszéjének közepe felé Jorge Luis Borges megemlít „egy bizonyos kínai enciklopédiát, A jóravaló ismeretek égi gyűjteményét”, amellyel aztán Foucault bevezeti a dolgok rendjéről szóló, A szavak és a dolgok című kötetét. Ez a történet azt példázza, hogy ha a rendteremtési – vagy másképpen: kategorizálási – vágyunk egyetemes is, a rendszerezés módja egyáltalán nem az: van, ahol/amikor az eredet alapján csoportosítunk dolgokat, máshol/máskor a küllemük alapján, vagy éppen a tulajdonosukból kiindulva.
Mindezt a diszeli Első Magyar Látványtár idei kiállítása juttatta eszembe, amelynek hihetetlen gazdagságú anyagát a rendezők és gyűjtők – Gyökér Kinga és Vörösváry Ákos – jól érthető és szükségszerűen esetleges rendben mutatják be. Nem is lehet ez másként egy olyan kollekció esetében, amelynek vezérlő gondolata a dohány: itt minden megtalálható, ami a dohánnyal és a dohányzással kapcsolatban az elmúlt évtizedekben, illetve két-három évszázadban megjelent – a tajtékpipától a moziplakáton és a gyufacímkén át a könyvborítóig és porcelán hamutálcáig. A rendezés alapelve az, hogy sorban felvonultatja a dohányzás lehetséges módjai (pipázás, szivarozás, cigarettázás) mentén a dohányzáshoz szükséges eszközöket (pipa, pipatórium, dohánytartó, gyufatartó, cigarettásdoboz, szivardoboz, gyufásdoboz; e dobozfajtákat tartó fa-, fém- vagy porcelánkonstrukciók, hamutálca), a dohányzás különböző megjelenítéseit (dohányzók portréi, dohányzó regényhősök a címlapokon, cigarettareklámok, dohánygyárreklámok), valamint a dohányzás veszélyeire felhívó ábrázolásokat. És még rengeteg mindent, teljességre törekedve, de a korlátokat azért kényszerűen tiszteletben tartva.
Végh Gusztáv: Plakát, 1938
Lehetne mindez másként is. Például egymás mellé kerülhetnének a dohányzókat ábrázoló fotók: azok, amelyek költőket mutatnak be (például Vas Istvánt, Kecskeméti Kálmán fotóján), és azok, amelyek nagyszerű művészettörténészeket ábrázolnak, fantasztikus kéztartással (Beke Lászlót, Marosi Ernőt; mindkettő Makky György felvétele, akinek máshol Hencze- és Nádler-portréja is látható). Vagy politikusokat (Bánkuti András képei Václav Havelről vagy egy Gáspár Sándor–Aczél György-megbeszélésről), színészeket mint sztárokat (Carroll Baker a Filmvilágképes magazin hátsó borítóján), színészeket mint szereplőket (standfotókon, így Latinovits Zoltánt az Oldás és kötésben, vagy Sinkovits Imrét A tizedes meg a többiekből) és írót mint könyvborítót (Thomas Mann) vagy fotómodellt mint Marlboro Mant. Lehetne tehát mindez másként, a csoportosítás szempontja lehetne műfaji vagy mediális, de szerencsére nem az. Szerencsére, mert a rendezés igénye nem tudományos, a fő szempont nem a pontos csoportosítás, hanem az áttekinthetőség, a meglepetés, a lehengerlés és a játék.
Bár nagy vonalakban viszonylag gyorsan fel lehet térképezni a teret, rögzíteni, hogy hol találkozunk majd pipával, és hol cigarettával, hol vannak nagyobb számban képzőművészeti alkotások, és hol grafikai szóróanyagok, a kiállítás mégis tele van váratlan társításokkal, szokásosan soha egymás mellé nem kerülő munkákkal. Legnagyobb kedvencem ezek közül a földszintnek az a fala, ahol Kunkovács László néprajzos-fotográfus Juhászcimborák (Hortobágy, 1982) felvétele fölé a Két világcímű Látványtári kompozíció került, benne több Marlboro-reklámmal (ez önmagában is váratlan, hiszen a pipaszekcióban vagyunk). Kunkovács fekete-fehér képén három idősebb férfi fekszik a fűben, rajtuk patyolattiszta népviselet, hosszú szárú pipát szívnak, és láthatólag adomáznak. Fölöttük, a Látványtár kollázsának jobb alsó sarkában négy cowboy – talpig marhapásztor-öltözetben, lasszóval, nyereggel – egy közös viccen nevet. Melyik az autentikus? – tenném fel egy fotóelméleti órán a gonosz kérdést (gonosz: hiszen mindkettő egy ideá[l]t fotóz, a valósághoz a szó szoros értelmében nincs közük, ugyanakkor mégis azt teremtik a maguk sajátos eszközeivel, vagyis mégis autentikusak); itt azonban inkább álmélkodom, és tovább nézelődöm ezen a kicsi „Mnémosyné-atlaszon”. (Az eredeti atlaszban Aby Warburg, a képtudományt megalapító zseniális művészettörténész a képi tartalmak útját térképezte fel korok és kultúrák között.) Kunkovács és a Látványtár képei mellett balra két, népviseleteket bemutató színes, nyomtatott lapot találunk – ezeket is pipa egészíti ki: jobbra egy XIX. századi festmény reprodukciója, amely egy úr (írnok? ügyvéd?) és négy pásztor megbeszélését/megállapodását mutatja, természetesen pipákkal; még tovább újabb Kunkovács-fotók megfontoltan pipázó-cigarettázó magyar parasztokról, s kicsit odébb plakátok az állataikat a téeszbe beadó gazdák pipázó nyugalmáról. A pipa mint az adomázás, az elmélkedés, a megegyezés, a megnyugvás eszköze és megjelenítője. A vidék mint a férfiasság, a gazdagság, a nyugalom helyszíne. Az autentikusság mint az ábrázolások állandó kérdése (nincs mese: a Marlboro-reklámokkal még Richard Prince szelleme is megidéződött). Ezek azok a csomópontok-kapcsolódások, amelyek e diszeli Mnémosyné-atlasz egy „lapját” meghatározzák – és temérdek ilyen lap van, öröm őket bogarászni.
Az autentikusság problémája még egy módon megjelenik Kunkovács fotói és a nyomtatványok között: a képek közé két dísztárgy ékelődik, egy kvázi-pipatórium („Tessék rágyújtani” – szól a ráfaragott felhívás), valamint egy háromszög formájú, meghatározhatatlan funkciójú másik tárgy (talán kabáttartó?) kis, agyagból mintázott nyájjal és pásztorral az alsó polcán, és egy esetlen, díszesnek szánt felirattal: „Más sem kell az egész világon.” A tárgy tetején természetesen itt is pipázik egy figura. Talán azt lehetne mondani, hogy e munkák „igazabbak”, mint „jók”: nagy kedvvel és nagy ügyetlenséggel készítették mindkettőt. E kiállításon való szerepeltetésük jelentősége pedig az, hogy jelzik: a Látványtár értékítélete nem esik egybe az esztétikai szép vagy funkcionálisan jó tradicionális értékrendjével. Vörösváry Ákos, aki a Látványtár gyűjteményének e dohányfókuszú részét – édesapja nyomdokába lépve – összegyűjtötte, ottjártamkor egyértelműen állította, hogy ezek nem olyan tárgyak, amelyek az apai kollekcióba bekerülhettek volna. Meglétük egyszerre következménye a vernakuláris, a hétköznapi felértékelődésének (gondoljunk a művészettörténet átalakulására vizuális kultúrává, illetve tárgykultúrává) és a gyűjtők hagyományos látásmódjának. Az említett értékítélet kell ahhoz, hogy egyazon kiállításon szerepelhessen egy Maigret-könyv, egy porcelán gyufatartó-figura, egy tajtékpipa, Moholy-Nagy László maga rajzolta világháborús képeslapja és Vető János önarcképe.
Hihetetlen kincs a világ látásának és láttatásának ez a módja: megmosolyogtat, felszabadít és elgondolkoztat, fókuszált figyelemre késztet és nagy összefüggéseknek ad helyt.
(Megtekinthető 2019. május 31-ig.)
Szerő: Horányi Attila
