Kortárs
Hozzászólok

„Jövőre folytatjuk!” – London után – beszélgetés a Dobossy Aukciósház vezetőivel

Bátornak, esetenként vakmerőnek ítélte a szakma a 2017-ben alakult Dobossy Aukciósház tervét, hogy a hazai árverezőházak közül elsőként lép ki a nemzetközi színtérre, és magyar kortárs képzőművészek alkotásaiból a világ egyik legfontosabb – és Európa messze legnagyobb – műkereskedelmi központjában, Londonban rendez aukciót. Az árverés október 3-án sikeresen lezajlott, s néhány nappal később azért ültünk le beszélgetni a ház két alapítójával és vezetőjével, Kováts Nórival és Kováts Dáviddal, hogy megismerjük kezdeményezésük hátterét, az aukció tanulságait, s egyúttal jövőbeli terveiket. Interjúalanyainkat aligha kell bemutatni: szakmai tapasztalataikat édesapjuk, a hazai kortárs műkereskedelem egyik vezető szereplője, Kováts Lajos oldalán gyűjtötték. Dávid saját, nemzetközi kitekintésű galériát is nyitott, majd négy éven át a Sotheby’snél dolgozott, Nóri pedig 2015-ben átvette édesapja árverezőháza, a Blitz vezetését. Jó két éve indították el közös műhelyüket, a Dobossy Aukciósházat, mely az azóta eltelt rövid idő alatt is a hazai kortárs piac fontos szereplőjévé vált. 

– Hogyan, milyen tapasztalatokra alapozva döntöttetek úgy, hogy öt itthoni árverés után máris megpróbálkoztok London „bevételével”?

K. D.: – Ez igazából már a kezdetektől fogva ott volt a terveink között, s nyilván nagy szerepet játszott, hogy londoni éveim alatt sok tapasztalatra, kapcsolatra, számos barátra tettem szert, így nem kellett nulláról indulnunk. Megértettem, hogy ebben a szakmában London a világ közepe, és egyszer nekünk, azaz az árverezőházunknak is oda kell eljutnia – ezzel a gondolattal Nórit is sikerült megfertőznöm. Igyekszem komoly célokat kitűzni, akkor is, ha azok egy adott pillanatban nagyon távolinak tűnnek; ez esetben a cél egy nemzetközi vagy legalábbis regionális aukciósház felállításában fogalmazódott meg.

– Mennyiben jelent másfajta feladatot egy külföldi árverés előkészítése? 

K. N.: –Lényegében az aukció „összerakásának” teljes metodikáját újra kellett gondolnunk. Olyan, szinte kiállításjellegű anyagot akartunk összeállítani, mely az itthoni árveréseinkhez képest jóval alacsonyabb tételszám mellett is jól reprezentálja a mai magyar képzőművészetet. Az 55 tételt szigorúan rostáltuk, fő kritériumnak azt tekintve, mi lehet nemzetközi szinten is releváns. Bak Imrétől Maurer Dóráig nagyobbrészt olyan „klasszikus kortárs” művészeket válogattunk be, akiknek a neve már külföldön is ismerősen cseng, de olyan fiatal művészek bemutatását is fontosnak tartottuk, akik szerintünk megütik a nemzetközi mércét. Az ő esetükben az impulzusvásárlásokban bíztunk, azaz abban, hogy ezek a munkák kvalitásaik okán alkotóik különösebb ismerete nélkül is gazdára lelhetnek. Az itthoni aukciókhoz képest a művek forrásai, legalábbis arányaikban, kicsit mások voltak. Mi általában komolyan vesszük, hogy az árverések a kortárs művek másodlagos értékesítésének csatornái, ezért tételeink túlnyomó többségét gyűjtőktől szerezzük be, de ezúttal, főként a fiatal alkotók esetében, több volt a közvetlenül a művészektől vagy galériáiktól származó alkotás. 

Kováts Nóri és Kováts Dávid
Fotó: Kecskés Márton

– Mintha egy-két névtől eltekintve gyengébb lett volna az anyagban a középnemzedék reprezentációja…

K. D.: – Jogos az észrevétel, de ez szándékainktól függetlenül alakult így. Általában is el kell mondanom, hogy a megkeresett gyűjtők és művészek nem mindig fogadták lelkesen a külföldi aukción való szereplés lehetőségét. Sokan túl nagynak ítélték a kockázatot, és több tétel csak komoly meggyőző munka eredményeként kerülhetett be az anyagba – vagy úgy sem. Bízunk benne, hogy a mostani árverés sikerének köszönhetően később könnyebb dolgunk lesz.

– Nyilván különösen kényes feladat volt az árazás. Ráadásul úgy, hogy itthoni gyakorlatotokkal ellentétben, a nemzetközihez igazodva, most nem kikiáltási árakat, hanem becsértékeket adtatok meg.

K. D.: – Igen, de ez nem tette egyszerűbbé az életünket. A fő dilemmát a hazai árszínvonalnak a nemzetközitől való jelentős lemaradása jelenti. Mégsem kínálhatjuk külföldön az itthoni ár duplájáért a tételeket, mert a potenciális vevő is látja, mennyiért kelnek el a hasonló munkák idehaza, és máris elveszítjük a bizalmát, még mielőtt megnyerhettük volna. Az alacsonyabb árfekvésű tételeknél mégis „fölé kellett lőnünk” az itthoni árszínvonalnak, mert a londoni árakhoz szokott gyűjtők egyszerűen nem hiszik el, hogy valódi érték az, amit mondjuk 300 fontért kínálunk nekik. A drágább tételeknél a „fölélövés” kimerült abban, hogy a reálisnak tartott itthoni árat többnyire a becsérték alsó határaként adtuk meg.

– Azt hiszem, itt külön is beszélnünk kell Maurer Dóra Quasi-képéről, mely egyfelől rekordot jelentő áron, másfelől jóval becsértéke alatt kelt el.

K. D.: – Maurer Dóra esetében a 100–120 ezer fontos becsértékkel „beáraztuk” a friss fejleményeket, a Tate Modern és a White Cube kiállítását, továbbá azt a tényt, hogy Maurer a White Cube művésze lett. Kortárs művész esetében az ár mindig kényes kérdés, ebben az alkotó, a galeristája és egy aukciósház ritkán ért egyet. Mi ebben a konkrét esetben itthon és odakint több érintettel egyeztettünk, és olyan árat kerestünk, amely körül egyetértés volt kialakítható, és amely segíti a művész piaci pozícióinak erősítését. Mérlegelnünk kellett a magasan – a limitárnál sokkal magasabban – megállapított becsérték előnyeit és hátrányait. A hátrány kétségkívül az, hogy nem igazán jó az optikája annak, ha egy tétel jóval a becsérték alatt kel el. Másfelől viszont ezzel a becsértékkel olyan figyelmet tudtunk generálni nemcsak az adott mű, hanem az egész aukció iránt, ami más módon nehezen lett volna elérhető. Végül el tudtunk érni egy olyan árat, ami jelentős előrelépés Maurer korábbi rekordjához képest, s egyben a legmagasabb, amelyet itthon élő kortárs művész munkájáért valaha is adtak. Ezért úgy gondolom, hogy a magasan megállapított becsérték „mérlege” összességében pozitív. A művet egyébként 30 ezer fontról indítottuk, és több külföldi érdeklődőt felüllicitálva 45 ezerért szerezte meg egy hazai gyűjtő.

– Dolgoztatok-e limitárakkal, illetve voltak-e garantált tételek, azaz olyan művek, amelyeknek beadója garanciát kapott arra, hogy a mű elkel? Ez utóbbi eszközzel gyakran élnek a nagy külföldi árverezőházak.

K. N.: – Minden tételnek volt limitára – a kérdés talán azért izgalmas sokak számára, mert ez a rendszer nem teljesen ismert itthon. Egyébként valójában Magyarországon is minden tételnek van limitára – ha másként nem, a kikiáltási ár formájában. Elárulom azt is – néhány leütési árból amúgy is kiderül –, hogy a limitárak az esetek egy részében alacsonyabbak voltak, mint a becsérték alsó határa. Ugyanakkor egyetlen tételt sem garantáltunk. Ha nagyobbak leszünk, talán ezt a lehetőséget is mérlegelni fogjuk.

– Az viszont inkább a hazai gyakorlatot tükrözi, hogy a katalógus semmit sem árul el a képek eddigi vagy korábbi tulajdonosairól…

K. N.: – Ez valóban így van, és ennek több okát is fel tudom sorolni. Egyrészt sokszor maguk a gyűjtők sem járulnak hozzá ahhoz, hogy nevesítsük őket, másrészt, őszintén szólva, nekünk sem feltétlenül fűződik érdekünk ehhez, hisz könnyen előfordulhat, hogy az ismertté vált beadók olyan ajánlatot kapnak más gyűjtőktől, hogy visszavonják műveiket az árverésről. Egy olyan kis piacon, mint a magyar, ennek különösen nagy az esélye.

– Aki Londonban értékesít műtárgyakat, nyilvánvalóan nemzetközi vevőkörrel számol. Mennyiben teljesült ez a várakozás?

K. D.: – Itt nincsenek csodák: széles körben ismertté válni, a potenciális vásárlók bizalmát elnyerni csak hosszabb távon lehet. Ezt figyelembe véve, úgy gondolom, jó eredménynek számít, hogy már első aukciónkon is hat országból érkeztek a licitálók, s a tényleges vásárlók is több országot képviseltek. Nem titok ugyanakkor, hogy a licitek többsége Magyarországról érkezett, amire egyébként számítottunk – nem véletlenül mutattuk be itthon is az árverés anyagát, és adtuk ki két nyelven a katalógust. 

– Melyik tétel váltott ki a várakozásotokat jelentősen meghaladó érdeklődést?

K. N.: – Több is, de első helyen a Kis Varsó betonsisakját, a Helmetet említeném, amely a becsértéke felső határának csaknem duplájáért, 5500 fontért kelt el. Öröm volt látni, milyen sokan ismerték fel, hogy jelentős alkotásról van szó.

– A kortárs magyar képzőművészet nemzetközi műkereskedelmi pozícióinak javítására a piac hazai szereplőinek részéről eddig zömmel a galériás és a vásári szektorban történtek erőfeszítések. Mennyire fontos, hogy az aukciósházak is szerepet vállaljanak ebben a folyamatban?

K. D.: – Szerintem nagyon, és ehhez például a nonprofit szférában elért friss sikerek – gondolok itt például jelentős külföldi múzeumok magyar kortársaktól történt vásárlásaira vagy nekik szentelt kiállításaira – jó kiindulópontot jelentenek. A kör akkor lesz teljes, ha ehhez műkereskedelmi eredmények is párosulnak, ennek egyetlen nyilvános és publikus módja pedig az aukció. Célunk az, hogy felmutassuk és láthatóvá tegyük a kortárs magyar művészet sikereit. Ez számunkra természetesen üzlet, ugyanakkor egyfajta kulturális misszió is.

– Mennyire befolyásolhatja további terveiteket Nagy-Britannia várható kilépése az Európai Unióból?

K. N.: – Hogy a brexit mit jelent pontosan a mi szakmánk számára, azt még Londonban sem tudja senki. Mindenki ideges, és egyelőre csak találgat; van, aki már székhelyének áthelyezését tervezi Párizsba. Az szinte bizonyos, hogy a „papírmunka”, az adminisztrációs terhek és kiadások nőni fognak, csorbát szenvedhet az operativitás, és a kivitel-behozatal szabályozásának függvényében akár komoly összegek – legalábbis átmeneti – zárolása is elkerülhetetlenné válhat, például kauciók formájában. Mindez azonban semmiképp sem tántorít el minket attól a tervünktől, hogy tartósan megvessük lábunkat a londoni piacon. 

– Itt eddig főként a Sotheby’s 2014-ben indított közép- és kelet-európai árverésein lehetett magyar kortárs munkákkal találkozni, váltakozó sikerrel. Idén először ez a projekt csak online aukciók formájában fut tovább, ami egyfajta lefokozást jelent. Lehet, hogy a Sotheby’s kevesebb potenciált lát már ebben a piacban?

K. D.: – Ezt nem tartom valószínűnek, de tény, hogy a régiónkból származó munkák ára még ritkán éri el azt a szintet, amely a legnagyobb házaknál indokolja az élő árverést. Egyelőre nem tudható, egyszeri lépésről van-e szó, vagy tartós „pályamódosításról”. A potenciálban én nem kételkedem, de az csak egy gondosan, nagy hozzáértéssel kialakított kínálattal aknázható ki.

– Szóval: hogyan tovább?

K. N.: – A mostani aukció sikere bátorítást jelent, tehát mindenképpen folytatjuk – lesz Dobossy-árverés Londonban jövőre is. Annál is inkább, mert a mostanit – a nagyon fontos presztízssiker mellett – sikerült anyagilag is nullszaldó felett zárnunk. Az alkalmankénti aukciók nem jelentik terveinkben a végállomást; szeretnénk, ha londoni jelenlétünk előbb-utóbb tartóssá válna.

Szerző: Emőd Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük