Aktuál, Alkotók, Kiállítás
Hozzászólok

“Cézanne ma 100 millió dollárt ér, de saját korában nem ismerték el”

Kozár Alexandra beszélgetett Philippe Cézanne-al, a világhírű festő dédunokájával a mesterről, a korról és a Szépművészeti Múzeum kiállításáról. A beszélgetés legérdekesebb részeiből szemezgettünk.

Önnek van kedvenc Cézanne-festménye?

Ez nehéz kérdés, de talán az egyik kedvencem az a kép, ami fordulópontot jelent az életében, az egyik Saint-Victoire-i látkép. Nemrég került elő, mert eltűnt, korábban a nagyapámnál volt, ma a berni múzeumban található. Saint-Victoire hegyéről Cézanne festett vagy negyven képet, de ezen már leegyszerűsített mindent, mind a koncepció, mind a kompozíció tekintetében. A sorozat korábbi képei nagyon kidolgozottak, részletgazdagok, ez pedig gyakorlatilag már egy massza. Zseniális.

Nemcsak én gondolom így, a szakértők is, hogy ez a kép fordulópont Cézanne életében. Ez az 1897-ben született mű a velem, illetve a családdal kötött szerződés értelmében három hónapot az Aix-en Provence-i múzeumban látható, a Musée Granet-ben. Illetve volt egy akvarell, amit meg akartam vásárolni, de sajnos valaki hamarabb megvette előttem. Ezen a dédnagyanyám, Hortenzia feje látható, mellette egy hortenziával.

Csak azért kérdezem, mert nekem a Le buffet a kedvencem. Képzelje, négy évig az általános iskola felső tagozatában az ön dédnagyapja képét láthattam minden áldott nap, ezt A tálaló című csendéletet, és sose értettem, miért mennek ferdén a piskóták a kép szélén, mintha az a rész rosszul lenne ott megfestve.

Ha csak a piskótákat nézi az ember, azt a részletét a képnek, valóban olyan, mintha az a piskótatorony összedőlne, de ezt a kép egészeként kell értelmezni. Épp ezekért az dolgokért bírálták Cézanne-t a kor kritikusai is, hogy olykor a perspektívának nem felelnek meg bizonyos részletek, de valójában épp ez a zsenialitása.

Fotó: Papajcsik Péter / Index

Én nem kritizálom, nekem a kedvenc festőm az ön dédnagyapja, de legalábbis az egyik kedvenc, de tény, hogy a piskóta a valóságban nem állhat úgy a tálalószekrényen, ahogy áll a képen.

Van egy másik csendélete is Cézanne-nak narancsokkal, almákkal, minuciózusan komponálva, és az egészből kinyúlik egy kés, ami, ha úgy tetszik, felborítja az egészet, de valójában épp az helyezi perspektívába. De nemcsak ezért kritizálták, hanem azért is, hogy nem fejezi be a képeket, mert azon fehér részek maradnak, de ez sem volt igaz, mert direkt hagyta Cézanne üresen a vásznat azokon a helyeken, azt is a kép, a kompozíció részévé téve. És ez is zseniális. Van például egy olyan festmény, a kiállításon is látható, amin a legtöbb fény pont erre az úgymond megfestetlen területre fókuszálódik, olyan, mintha onnan érkezne, pedig csak maga a vászon.

Megviselte őt a kritika, a meg nem értettség?

Megviselte persze, ilyenkor mindig magába zárkózott. Hazament a szülői házba, az édesanyja pedig elkényeztette. Renoir mondta róla, hihetetlen, milyen alapossággal festette meg a képeket, mennyi időt, energiát szánt minden részletre, majd ha kész lett, már egyáltalán nem törődött velük, volt, hogy kinn hagyta a megfestett vásznat a szabadban. A városban nem is látták, ha várost festett, akkor azt messziről tette, szerette távolságot, hogy rálásson a városra. Haláláig festett, sosem hagyta abba, magányosan szeretett alkotni, mint egy szerzetes. De amikor este befejezte a munkát, a barátaival múlatta az időt, szeretett jókat enni, jó borokat inni, igazi bonviván volt, és soha nem a társadalmi rangot nézte, ugyanúgy barátkozott a cipész vagy pék fiával, mint az ügyvédével.

Mindig mindenkiben az embert nézte és azt, hogy kivel tud beszélgetni. És ellentétben azzal, amit a művészettörténészek írnak, barátait mindvégig megtartotta. Könnyen haragra gerjedő alkat volt, szenvedélyes, néha azt mondták, erőszakos, de ezt leszámítva nagyon kedves és kedélyes ember volt.

Paul Cézanne

Önnek van a birtokában Cézanne-kép?

Képzelje, nincs! Egyetlen képem sincs a dédnagyapámtól, aki mintegy ezer képet festett, ami nem számít soknak. Ezeket jobbára ismerem mindet.

Mennyit ér ma egy Cézanne?

A Christie’s nél legutóbb 50 millió dollár volt az egyik képe, de van olyan, ami 100 millió dollárért kelt el. A dédnagyapám életében sosem tudott a festészetből megélni, bár nem panaszkodhatott, mert apja bőséges havi apanázst fizetett számára, halála után pedig szép örökséget hagyott rá. De a kortársak, a korabeli kritikusok, műítészek egyáltalán nem ismerték el, illetve élete vége felé már talán elkezdték, de igazán halála után tíz évvel ismerték el igazán.

Miért, mi történt akkor? Élete vége felé?

Volt egy Ambroise Vollard nevű műkereskedő, akinek volt pénze, és komplett műtermi anyagokat vásárolt fel egyes festőktől. Mindig felvásárolta az egészet. Valahogy ez a Vollard Renoirhoz keveredett, aki mondta neki, hogy Cézanne-nal foglalkozzon, mert megérdemli, és még nem igazán foglalkozott vele senki. Renoir egyébként jó barátja volt Cézanne-nak. Ekkor kezdett ez a Vollard a dédnagyapám képei iránt érdeklődni, felvásárolt egy nagyobb mennyiséget, és 1895-ben szervezett egy nagyszabású kiállítást, kizárólag Cézanne műveiből. Mintegy 150 művet mutatott be. Jött Renoir, Pisarro, Degas, ők is vásároltak képeket. Na ekkor kezdték el az emberek felfedezni, ezután már jöttek a külföldi érdeklődők is, az amerikaiak, a németek, a svájciak. Volt egy Auguste Pellerin nevű pasi, egy nagyon gazdag margaringyáros, ő volt a legnagyobb gyűjtője Cézanne-nak, 160 műve volt tőle, a nagy Fürdőzők egyike, illetve az egyik Kártyázók is.

Sokat hamisították Cézanne-t?

Egyáltalán nem. Ő annyira különleges alkotó, hogy nem lehet hamisítani. Rendkívül nehéz lenne.

Nem is látott, nem is ismer hamisítványokat?

Azért láttam, mintegy húszat életemben, de elég hamar kiderültek ezekről, hogy nem igaziak. Ott volt például dédapám egyik kortársa, Alfred Sisley, aki egyetlen képet adott el életében, azt nyolcvan aranyfrankért, a hamisítók pedig három-négy-öt frankot kaptak a képeiért. Viszont nagyon érdekes, hogy Cézanne volt az egyetlen festő, akinek halála után annyi követője volt, hogy a fiatal művészek két évig csak Cézanne-t festettek. Mivel szakmám szerint a posztimpresszionista kor szakértője, műtárgy értékbecslő vagyok, konkrétan az 1850 és 1950 közti időszaké, biztosítótársaságoknak is dolgoztam. Egyszer az egyik kortárs festő művében kár esett, s az illetékesség okán engem hívtak ki szakértőnek. A fiatalember képe negyvenszer negyvenes szürke négyzetekből állt, a szürkék között leheletnyi árnyalatkülönbséggel.

AZ IFJÚ MŰVÉSZ AZT MONDTA, KÉPÉRŐL KIOLVASHATÓ A CÉZANNE-I LECKE. GONDOLKODTAM MAGAMBAN, MIFÉLE CÉZANNE-I LECKÉRŐL BESZÉL A SZÜRKE NÉGYZETEIVEL.

Erre mondta a fiatalember, hogy de hát Renoir és Pisarro azt mondták, hogy addig nem lesz festő valakiből, míg nem tud szürkét festeni, ő pedig megfestette a szürkét. És tényleg.

Abban egyetért, hogy noha korában nem ismerték el a dédnagyapját megfelelően, sőt, talán egyáltalán, de amikor végre megértették, ki ő és mit tett le az asztalra, onnantól töretlen az elismertsége?

A művészettörténet egy olyan lánc, melyben vannak fontosabb és kevésbé fontos láncszemek, szerintem Cézanne a fontos láncszemek közé tartozik. Ami viszont csodálatos és vitathatatlan, hogy halála után a francia festők, Derain, Braque, Dufy két-három évig nem csináltak mást, mint Cézanne-t festettek. Próbálták megérteni a Cézanne-i leckét, mind a színek, mind az ecsetkezelés, mind a képelrendezés tekintetében. Próbáltak “Cézanne-ul” festeni.

Paul Cézanne – A Tálaló (1877)

(a teljes cikk itt olvasható: https://index.hu/kultur/2021/11/08/cezanne-impresszionizmus-szepmuveszeti-muzeum/

A kiállítás részleteiről pedig itt tájékozódhat: https://www.szepmuveszeti.hu/kiallitasok/cezanne-tol-malevicsig-arkadiatol-az-absztrakcioig/)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.