Sorozatunk korábbi részében a magasnyomtatás fajtáit vettük górcső alá, s a növekvő számú grafikai aukciók okán elérkezettnek láttuk az időt, hogy bemutassuk a síknyomtatás technikáit is. A síknyomtatás avagy planográfia egy viszonylag újabb keletű nyomtatási technika amelyben a lemez nyomtatható és nem nyomtatható területei egyetlen síkban, azaz azonos szinten vannak. Röviden összefoglalva a lényege, hogy a porózus felületen a nyomtató részeket zsíros eszközzel jelölik meg, utána a felületet megnedvesítik. A zsír taszítja a vizet, a szintén zsíros nyomdafestéket tehát csak a rajz veszi fel. Ilyen eljárással készülnek a litográfiák és ofszetek is. A régi gyufásdobozok piciny címkéitől az öles plakátokig óriási az olyan grafikai termékek száma, amelyek a síknyomtatás körébe tartozó valamely eljárás útján készültek. A planográfia gyüjtőelnevezéssel összefoglalt síknyomtatásos eljárások legfőbb és mindenbizonnyal legismertebb ágazata a szitanyomtatás mellett a litográfia, vagyis a kőről való nyomtatás.  A litográfia (görög λίθος – lithosz: ‘kő’ + γράφω – graphó: ‘karcolni, írni, rajzolni) hajdan a nyomdatechnika egyik legfontosabb eljárása volt. Osztrák felatalálója, Alois Senefelder 1796-ban hozta létre az eljárást, és rá mindössze 3 évvel, 1799-ben az akkori budai polgármester, Laszlovszky József már berendezett egy litográfiai síknyomtatót a Budai Várnegyedben lévő Városházán. Érdekesség, hogy a Kossuth-bankó is …