Kiállítás, Kortárs, Kortárs
Hozzászólok

„Tükör, görbe-tükör a világunkról” | Te is elvesztél ebben a digitalizált világban?

Mottó:

“….Sajnálom a felnőtteket! A legtöbbjük elfelejtette, milyen volt gyermekként örülni! Nem volt fontos a gazdagság, a hatalom, a külsőségek, csak azt éreztük őszintének és jónak, ha valaki szeretettel közeledett felénk és felismerte, hogy a rajzunk egy óriáskígyót ábrázol, aki egészben lenyelt egy elefántot.”   (Idézet a Kis Hercegből)

Amíg egy gyűjtő él és aktív, addig folyamatosan figyeli az új irányokat, együtt él és lélegzik a képzőművész társadalommal, figyeli, hogyan képződnek le a művekben az egyre gyorsuló világunk mindennapjai. Ez velünk sincs másképp.

Mindig is a mindennapok lenyomatát kerestük az egyes korok, stílusok műveiben. A hétköznapok világának, az utca jeleit, a spontán rétegződések, az ismeretlenségben megbúvó emberek időbeli és térbeli nyomhagyása távol az elit világától. A téma az utcán hever, ha közhelyeket idézünk.

Ennek a világnak az ábrázolására kiváló eszköz a fanyar humor, a kritikus irónia, melyben időnként cinizmus is vegyülhet. A tükör – görbe tükör, mely sajátosságaival szembesít minket korunk színével és fonákjával.

Az irodalomban Karinthy Frigyes: Görbe Tükör című könyve ennek az életábrázolásnak az alapműve.

Karinthy egész irodalmunkban a leghíresebb humorista – holott tulajdonképpen filozófus volt. Egy izgatott, minden iránt érdeklődő filozófus, aki nemegyszer mulatságos humoreszkekben fejezte ki különféle nézeteit és életfilozófiáját.  Ezt a humort kerestük és találtuk meg számos kortárs képzőművész alkotásában. A tükröt és a görbe tükröt, mely a vizualitás eszközeivel tár elénk reális képet és kritikát a mindennapjainkról, társadalmunkról.

A képzőművészet nemzetközi színpadán is számos kiállítás született az elmúlt években a „görbe tükör” jegyében. Ezek közül kiemelnénk a tekintélyes londoni Saatchi Galéria 2018-as kiállítását, mely virtuális nagyítót tárt elénk, amikor 170 kortárs alkotáson keresztül mutatatta be a világot, amiben élünk.  A Fekete Tükör, vagyis a művészet, mint társadalmi szatíra, tökéletes cím volt, amely összegyűjtötte az utolsó 20 év művészeit, akik mintegy tükröt mutattak a társadalmunknak. Sok alkotás játékosan közelített az aggodalmainkhoz, a történelemhez, vagy éppen politikai helyzetekhez.

A tükör-görbe tükör jegyében született alkotások általában két fő irányvonalat mutatnak: a társadalmat, amelyet a pénz, a bankok, az adósságok, a hitelek, a nélkülözés irányítanak, másrészt pedig az embert, aki nem találja a helyét ebben a mai kor által megásott világban. 

A kiállításon szereplő művészek – Hecker Péter, drMáriás és Weiler Péter – bizonyára gyakran elmélkednek magukban a politika természetéről, a hatalmi pozíciók társadalomalakító szerepéről, ideológiák gyakorlati abszurditásáról.  Kritikai realista eszközeik az oroszlán bajuszának húzogatására is alkalmas egy-két kinyilatkoztatásra, de az aktuálpolitikában sosem foglalnak állást. Persze a közéleti események gyakran inspirálóan hatnak rájuk, de inkább a visszakérdezést, a problémás részek megvilágítását érzik feladatuknak, sem mint a véleményük harsány hangoztatását…

Hecker Péter nem is mondhatott volna el csendesebben véleményt egy kiállítás csendes terébe becsörgő és hangos örömmel fogadott mobil telefonhívásról, mint ahogy azt a „Halló… nem zavarsz! Picasso kiállításon vagyok” című alkotásával tette. 

Az élet minden pillanatára érvényes „Légy jelen!” szabályt a láthatatlan digitális lasszók ezen a fantasztikus kiállításon – is – szétzúzzák. A művek által nyújtott élmény szinte csak az azonnali közösségi megosztásra korlátozódik. Nincs elmélyülés, lehetetlen az alkotások által nyújtott élményt beszippantani. A művész kiváló kompozícióba foglalja a dinamikus jelenetet, ahol a kiállítás művei már-már csak díszletül szolgálnak a távoli kapcsolatokkal vezérelt látogatók számára. Hecker ezzel az alkotásával az emberre fókuszál, aki maga is kirekesztetten téblábol ebben a kapcsolataiban és értékrendjében felbolydult világban. 

drMáriás, a „Kufárok kiűzetése” című festményével bibliai történetbe helyezi a nem is oly távoli múlt történelmének szereplőit – Marxot, Lenint és Sztálint. 

Marxnak, az őskufárnak az asztaláról veri le és szórja szét a tőkét a két, őt követő újabbkori kufár. Háttérben a galambok felrebbenek, a színük ugyan fehér – de a béke ígérete csak álszent csalárdság marad. Ez a mű azt a társadalmat szimbolizálja, amelyet minden álszent politikai ígéret ellenére a pénz irányít, mely végül gyakran széles néprétegek nélkülözésébe torkollik.

Weiler Péter kompozíciója festői, békés környezetbe helyezi a nyugalomra, pihenésre vágyó, már-már paranoiásan rettegő vezért – Kádár Jánost.

Emberünk kétségbe esetten kapaszkodik egy bójába a balatonaligai pártüdülő védett vízében, a feje felett harci repülő süvít bele rémisztően a csendbe és dúlja szét a gyönyörű horizont harmóniáját. A vízből tankcsapdák keresztjei merednek ki. Vajon hamarosan a tankok is megjelennek? Vagy fellázadt emberek gázolnak be a vízbe, hogy revánsot vegyenek 1956-ért? A védett, de mégis a félelem csapdájában vergődő vezető magányosságát fejezi ki a kép. Hasonlóan, mint a Tanú című film Bástya elvtársának uszodai képsorai.  Számos kérdés nyitva marad, de a rettegés iróniával ábrázolva átsüt a képen.

A három kiállító művész egy –egy olyan alkotását emeltük ki, mely  kiválóan állít tükröt – görbe tükröt korunk jellemző helyzeteire. Nem adnak megoldást, nem formálnak véleményt, csak kérdeznek – tükröt tartanak elénk. 

Tényleg így akarunk-e élni?!

Beszéltünk valakivel, aki azt mondta, ő gyakorlatilag egyáltalán nem használja az internetet és boldog emiatt. Nincs fent a közösségi oldalakon, nem tudja, mi fán terem a chat vagy a skype, szeret telefonon vagy egy kávézóban lecsüccsenve beszélgetni és még mindig küldözget képeslapokat karácsonykor, sőt, néha levelet is ír a távolabb élő barátainak. A végén annyit mondott: ő így boldog. A lényeg az, „így” nélkül, hogy: ő ……… boldog. Reméljük, ha megnézik a kiállítást, egy kicsit elgondolkoznak – mitől is lehetünk igazán boldog emberek….

Fogadják szeretettel a kiállításunkat!

Skonda Mária és Völgyi Miklós


Skonda Mária és Völgyi Miklós, mindketten mérnök-közgazdászok vagyunk, több mint harminc éve kezdtük el képzőművészeti gyűjteményünk építését. A kezdeti időszak útkeresése után az érdeklődés fókusza egyre inkább a hazai kortárs képzőművészek alkotásaira irányult. Vadásztunk, felhalmoztunk, kiállításokat rendeztünk, a gyűjtemény törzsanyagát művészeti albumokban közkinccsé tettük.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük