Ez a tény önkéntelenül is olyan kérdéseket vet fel az olvasóban, hogy ki milyen okból hagyta el hazáját, vajon Magyarországon maradva is ugyanezt az alkotói utat járták volna-e be, és nem utolsó sorban, hogy miben rejlik Párizsnak az a titka, ami a tehetséges művészeket igazán naggyá érleli. Ez utóbbi kérdés annál is inkább indokolt, mivel a könyvben szereplők nagyobbik része nem francia származású. Pierrett Bloch svájci, Pravine Curieg francia-iráni, Sheila Hicks amerikai, a magyar felmenőkkel rendelkező Shirley Jaffe pedig szintén Amerikában született. Magyar származású társaikhoz hasonlóan valamennyiük művészete Franciaországban teljesedett ki. Bár a könyvből ezekre a kérdésekre közvetlen választ nem kapunk, hiszen a szerzők – Elisabeth Védrenne és Valerie de Maulmin – nem is ezzel a céllal írták, de az életutak és a művészek egyénisége sok mindenre rávilágít. Miközben mindnyájan az absztrakció körén belül dolgoztak-dolgoznak, művészetük alapvetően különbözik egymástól, jól érzékeltetve, hogy az absztrakciónak mennyire sokféle formája létezik.

Az alkotói gyakorlat különbözőségén túlmenően azonban néhány közös vonást is felfedezhetünk bennük. Valamennyien a két világháború között születtek, az ötvenes-hatvanas években értek szuverén művésszé, a szélesebb körű elismerésre azonban többségüknek az 1990-es évekig kellett várnia. Fiatal koruktól megmutatkozó lázadó szellemiségük egyik alapvető oka volt annak, hogy csoportoktól, mozgalmaktól független, önálló utat választottak. Ehhez járult eltökéltségük, kitartásuk, és a nehezebb út vállalásának bátorsága, akár a napi megélhetési gondok és a joggal igazságtalannak érzett mellőzés árán is. Reigl Judit például egy pillanatig sem habozott elhagyni André Bretont, amikor az a szürrealista festők sorába akarta állítani. Geneviève Asse az ötvenes évektől jó barátságban volt Samuel Beckettel, valamint Bram van Veldével, Serge Poliakoff-al, Nicolas de Staëllel és több más művésszel, festészetében mégis magányosnak érezhette magát, mivel olyan úton járt, amit akkor még kevesen értettek meg. Nehéz körülmények között élt, még festékre is alig futotta. (Ő is egyike volt azoknak a művészeknek, akiket a hatvanas években Pán Imre vett pártfogásába.) A fonalakkal, textillel dolgozó Sheila Hicks-et ma már a Textil, Art, Fiber, Soft Art-mozgalom előfutáraként és egyik legkiemelkedőbb képviselőjeként tartják számon, miközben hosszú éveken keresztül a férje pizsamájából is valami furcsa dolgokat létrehozó különc asszonynak tartották, és munkáját csak kevesen ismerték el művészetnek. A napokban zárult az a nagy közönségsikert aratott kiállítás, amit a Centre Pompidou-ban rendeztek újító szellemét, kreativitását jól reprezentáló alkotásaiból. Shirley Jaffénak akkor kellett szembesülnie a meg nem értéssel, amikor a hatvanas évek közepe táján az akkoriban keresett lírai expresszionizmusból a francia lélektől idegen geometrikus absztraktra váltott.

Pán Márta szobrásznak Japánban és Hollandiában elért sikerei ellenére is sokat kellett várnia arra, hogy Franciaországban is a legnagyobbak közé sorolják, Budapesten pedig még néhány évvel ezelőtt is komoly ellentábora volt köztéri szobra felállításának. Mások, mint Pierrette Bloch vagy Aurélie Nemours azért maradtak sokáig háttérben, mert anyagi helyzetük és családi körülményeik megengedték, hogy ne a művészetükből éljenek, így nem volt szükségük arra, hogy szélesebb körben is rendszeresen bemutassák munkáikat. Művészként ugyanakkor mégis vágyódtak a szakmai elismerésre és bátorításra. Aurélie Nemours például alkotói munkájának egy nehéz szakaszában Pán Imre biztatására kezdett kollázsokat készíteni, amelyeket egészen a közelmúltig még a legszűkebb szakmai körökben sem ismertek. Létezésükre akkor derült fény, amikor a grenoble-i múzeum 2001-ben Nemours egyéni kiállításának előkészítésén dolgozott.

A kötet szerzőinek a művészekkel folytatott beszélgetésekre épülő,  gazdag képanyaggal illusztrált tanulmányai kitérnek az alkotók környezetének részletes bemutatására is. A fotók készítője, Catherine Panchout ugyan Franciaországban született, de egyik nagyapja Bécsben Ferenc József fotográfusa volt…

A bemutatott művészek sohasem léptek fel feminista harcosokként, egyenjogúságukat munkájukkal vívták ki, még ha igazi elismerésük – egyebek mellett éppen női mivoltuk miatt – rendszerint meg is késett. Alkotásaik idővel a legtekintélyesebb múzeumok gyűjteményébe kerültek be, és a szakma, valamint a gyűjtők után napjainkra a műkereskedelem is felfedezte őket: műveik ugyan még mindig nem érik el férfi kollégáik árszintjét, de egyre magasabb összegekért kelnek el. Munkájukat nem a divat diktálta, és mára már nyilvánvalóvá vált, hogy maradandó alkotásokat hoztak létre.

Valerie de Maulmin – Élisabeth Védrenne – Catherine Panchout: Les Pionnières. Dans les ateliers de femmes artistes du XX^ème siècle. Somogy Éditions d’Art, Párizs, 2018

A cikk 2018. május 2-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.

Szerző: Cserba Júlia

A nyitóképen Molnár Vera műterme a Les Pionnières c. kötetben.