Az árverésen 357 tétel került kalapács alá és a műtárgyak közel 80%-ára érkezett sikeres licit. A katalógusban szereplő tételek összértéke 1 834 000 forint volt, az árverés végén a tételek összértéke 2 369 900 forint lett.
Több ügyfelünk élt a vételi megbízás adta lehetőséggel, közel 1,3 millió forint értékben, összesen 115 darab vételit közvetítettünk az aukciósház felé. Az AXIOART oldalán leadott vételi megbízások 34%-a lett sikeres.
Érdekesség:
Balogh Kálmán: Gyógyszertan című művének a kikiáltási ára 8 000 forint volt, végül 36 000 forintnál ütötték le a könyvet.
A Múzeum Antikvárium aukcióján az érdeklődők az axioart.com weblapján mérhették össze erejüket. A licitálók összesen 69 tételnél éltek a licitügynök nyújtotta lehetőséggel. Az árverésen 225 tétel került kalapács alá és a műtárgyak közel 55%-ára érkezett sikeres licit. Az aukciósház közel 1,3 millió Ft összleütéssel zárta a töredékaukciót.
Érdekesség:
A katalógus tételei közül érdemes kiemelni MAY Károly, [Karl]: Winnetou a vörös gentleman című kötetét, aminek a kikiáltási ára 4 000 forint volt és az élénk licitharcot követően 36 000 forintért ütötték le a tételt.
Beke László írja, Ifj. Szlávics László éremművész: kortárs (művészet)történeti lecke a nézőknek címmel megjelent írásában. (XXI. Országos Érembiennálé katalógus bevezető, 2017.)
“Ifjabb Szlávics László, talán a magyar éremművészet leglátványosabb megújítója, az elmúlt évtizedben végigjárja az éremművészet újra definiálásának történeti útját, a hagyományos szobrászati műfajokat és technikákat, a domborművet, a fémművességet, az ötvösséget és az ékszerészetet is érintve, nem kis mértékben a konceptuális művészet és az objektművészet hatására. Érinti a művészet és a tudomány, a technika, technológia és a kultúra összefüggésének problematikáját, és eljut a média és kommunikáció jelenkori helyzetének megértéséig.”
Mikor kezdett el képzőművészettel foglalkozni?
ifj.Sz.L.: Művész családba születtem. Édesapám, idősebb Szlávics László ötvös-szobrászművész volt, aki negyven évesen ecsetet ragadott és attól kezdve festett is. Kora gyermekkorom óta természetes közeg számomra a műterem, a különböző művészeti technikák világa. Viszonylag hamar kezdtem mintázni, faragni, agyaggal, gipsszel, fémmel dolgozni. Korán kialakult, hogy a plasztika izgat igazán, a festés rajzolás kevésbé kötött le. Édesapám személye által a szisztematikus, hagyományos művészeti képzés lehetősége adott volt már apró gyermekkoromtól fogva. Éltem ezzel a lehetőséggel, mert érdeklődésem ebbe az irányba vitt. A művészeti stúdiumok mellett a szerteágazó művészeti technológiák megismerése kötötte le a kíváncsiságomat. Édesapám ötvös diplomával kamatoztatta a lakatos dinasztiából hozott technika- és anyagismeretét, ami számomra is fontos alapnak bizonyult a művésszé válás útján. A tőle kapott képzés alapozta meg a tudásomat, ugyanakkor barátja, a görög származású szobrászművész, Makrisz Agamemnon mellett töltött néhány „inasév” meghatározó volt a művésszé érésem szempontjából. Mindketten életük végéig segítették művészi fejlődésemet.
Kik azok a művészek, akik nagy hatást gyakoroltak Önre?
ifj.Sz.L.: Visszagondolva a gyermekkoromra, fontos élmény volt, hogy Herbert Read: A modern szobrászat című albumát már általános iskolás koromban lapozgathattam. Természetesen sok minden volt benne, amivel 8-10 évesen nem tudtam azonosulni, nem értettem, de Barbara Hepword, vagy Henry Moore, Constantin Brâncuși, már akkor sokat jelentett nekem. Ugyanakkor – látszólagos ellentmondás -, hogy Michelangelo Buonarroti volt számomra a nagybetűs szobrász. Később kedvencem lett Marino Marini, de sokat jelentett nekem amikor felfedeztem, hogy Picasso nem csak festett, rajzolt, kerámiákat készített, hanem igazán forradalmi szobrokat is alkotott, gyakran hulladékokból „eszkábálva”, a kiváló szobrász, „ezermester” César (Baldaccini) időnkénti közreműködésével.
Ifj. Szlávics László: Dániel 13 (Zsuzsanna és a vének)
Mit jelent Önnek a szobrászat?
ifj.Sz.L.: Számomra a szobrászat soha nem volt egy szűk plasztikai műfaj, inkább a – korunkat jellemző – interdiszciplináris alkotás terepe. Nem gondolkodtam rajta, hogy az ötvös technikákat elegyítve a kevésbé precíz szobrászati formaalkotással, az általam létrehozott műveket hova is kellene besorolni. A művészeti kifejezés volt fontos, nem a cél eléréséhez alkalmazott technológia, legyen az kőfaragás, lemezalakítás, öntés, cizellálás, vagy esztergagéppel történő forgácsolás, szerszámkészítői vagy mechanikai műszerész szakmájához sorolható tevékenység. A kíséretezés, új utak keresése technológiai értelemben is, lételeme a tevékenységemnek a ma napig. Miután a klasszikus tanulmányokon túljutottam, igyekeztem megtalálni a habitusomhoz illeszkedő kifejezési formát. Így jutottam el a talált tárgyak, anyagmaradványok, hulladékok felhasználásával készült konstrukciókig, melyek az utóbbi két három évtizedben az alkotómódszerem legjellemzőbb vonása.
Ifj. Szlávics László: Hommage à Erkel Ferenc
A Wikipédián olvasható szócikkben az alábbi mondatot találtam: „Ifj. Szlávics László szobrász elsősorban éremművészettel foglalkozik, annak szinte minden ágát műveli.” Milyen éremművészeti ágakban alkot?
ifj.Sz.L.: Munkásságom az ötvösség és a szobrászat határterületén alakult-, teljesedett ki. Az éremművészet az a műfaj, amit mindkét szakma művelői „sajátjukként” tartanak számon. Sok esetben nehezen szétszálazható, hogy melyik művészeti területhez kötődik jobban az adott alkotás, de ahogy már említettem, ez a besorolási kényszer fellazult, a területek egyértelműen átjárhatóak, a határok elmosódtak. Engem évtizedekre lekötött az autonóm éremművészet izgalmas világa, hisz ebben a műfajban (is) ma már minden alkotói módszer „megengedett”. Erre a műalkotási körre talán a legjellemzőbb a szemlélő és az alkotás intim viszonya, a taktilis élmény, a kézbevehetőség lehetősége, sok esetben annak természetessége, akár kényszere. Az így kialakuló bensőséges viszony nagyon fontos a néző és alkotás párbeszédéhez. A magam részéről egy egész sor olyan művet hoztam létre, ami az éremművészet mérethatárai között egy újfajta kommunikációra képes a szemlélővel. Érintésre, hang- és vagy fényjelzéssel, mozgással reagáló alkotásokat (is) készítettem. A műszerészi precizitással 60 – 70 mm-es kis szerkezetek létrehozásával egyfajta miniatűr mobilokat készítettem, ahol a mondanivaló kibontakozásához a szemlélő interaktív jelenléte elengedhetetlenül szükséges. Ezekkel a krómacélból, üvegből, plexiből, ipari technológiák alkalmazásával született munkáimmal látszólag szöges ellentétben lévő archaikus kézműves technikákkal: kézi éremveréssel, gyöngyfűzéssel, kőcsiszolással, textil és szerves anyagok, csont, toll, kagylóhéj applikációjával létrehozott alkotásaim jól illusztrálják, hogy mennyire izgatott a különböző technológiák megismerésének, „birtoklásának” vágya, hogy a gondolataimat minél szabadabban kifejezhessem.
Egyes alkotásainál kulcsszerepe van a gépi óraszerkezeteknek. Mikor és hogyan született meg a gondolat, hogy az óraszerkezeteket felhasználja szobrainál?
ifj.Sz.L.: Afféle barkácsolós gyerek voltam, akit mindig érdekelt, hogy egy felhúzhatós vagy elektromos motorral hajtott játék mitől mozog. Alig vártam, hogy egy óvatlan pillanatban szétszereljem, darabjaira bontsam az ajándékba kapott működő szerkezetet rejtő játékszert. Az így kinyert alkatrészek újrahasznosításával készült kis ventilátor sokkal nagyobb élményt nyújtott, mint a távirányítós autó. Egy-egy elromlott, javíthatatlan vekkert is nagy örömmel és lelkesedéssel szereltem szét alkotó elemeire. Ilyen messzire vezet vissza, hogy az utóbbi évtizedben a munkásságom fő jellemzője a működő és nem működő óraszerkezetekből, ipari hulladékokból létrehozott érmek, plakettek, szobrok. A méret változó, hisz egész más gondolatot közöl egy tenyérnyi 60-80 mm átmérőjű kis tárgy, vagy egy 220 cm magas időmérő funkcióval rendelkező szobor, még ha mindkettő óraszerkezetek felhasználásával készült is. Kis méretű óraszerkezetekből létrehozott alkotásom található – több más mellett – a British Museum gyűjteményében, és két métert meghaladó óraszobraimból többet őriz a hazai Iparművészeti Múzeum.
Ifj. Szlávics László: Hommage a Chaplin 01
Hol találkozhatunk legközelebb műveivel?
ifj.Sz.L.: Nemrég ért véget az Art Market Budapest rendezvénye, ahol immár harmadik ízben szerepeltek munkáim önálló kiállítási anyagként a Kiskép Galéria képviseletében, a Barabás Collection közreműködésével. Az ott látható alkotásaim kapcsán kaptam felkérést arra, hogy a napokban zajló BÁV 3. óraárverése kiállításán megjelenjenek óraszerkezetekből készült szobraim. A klasszikus órák mellett egy izgalmas színfoltként láthatóak a kortárs szobrászat kifejezésmódját képviselő munkáim.
A belga főváros szecessziós palotákkal ékes belvárosában stílusos helyszínválasztás volt az az eklektikus-szecessziós műemlék épület, ahol a kölni aukciósház helyi filiáléja immár fél évtizede székel. Idén szeptemberben rendeztek itt először árverést 134 válogatott tétellel a húszas-harmincas esztendők egyedi bútoraiból, márkás használati és lakásdíszítő tárgyaiból „The Modern Style” címmel – amely a francia „style moderne” megfelelője volt, amíg a hatvanas évektől közhasználatúvá nem vált az „art déco” kifejezés. Noha főleg a nagy nevek és műhelyek legértékesebb ritkaságaira koncentráltak, a „papírforma” jobbára nem jött be, azaz a cég szakértőinek olykor a realitástól elrugaszkodott értékbecslése és előzetes reklámozása végül igencsak eltért a tényleges vásárlásoktól.
Paul Walther: Tukán, 1909 meisseni porcelán, M: 26 cm, Sz: 35,2 cm Fotó: Kunsthaus Lempertz Köln
A beadók és a véletlen jóvoltából a tételek jelentős hányada dekoratív, tréfás vagy drámai állatábrázolás volt, az alapanyagok és előállítási technikák széles skáláján mozogva. Egyaránt szerepeltek a kínálatban a francia Daum fivérek üvegremekei Nancyból, René Lalique párizsi kristálytermékei, Limoges fajanszműhelyének, a szász Meissen, a bajor Nymphenburg királyi porcelánmanufaktúráinak vagy a párizsi és berlini bronzöntödéknek a tárgyai. A német Paul Walter „állatspecialista” párhuzamosan mindvégig kétféle anyagból mintázott arasznyi kisplasztikákat, tőle színes zománcú meisseni porcelánkakadu és -tukán éppúgy felbukkant a tételek közt, mint patinázott bronzból gém, kőszáli kecske, vadkan, és koca malacaival (utóbbiak Meissen közelében, a seebschützi Max Andrä fémműves kivitelezésében és mesterjelével hitelesítve). Ám a pálmát a XX. század első negyedében alkotó francia Gustave Adolphe Hierholtz vitte el félméteres lépő elefántjával, melynek nyakán ágyékkötős hajcsár ül. A műtárgy viaszveszejtéses eljárással bronzból készült a Susse fivérek párizsi öntödéjében, majd barnára patinázták, és az 1907-es őszi szalonon is bemutatták. A cég becsüsei előzetesen a 10–15 ezer eurós értéksávba helyezték, de végül a licitáláson 41 ezer eurós végeredményével – indulóárának négyszeresét elérve – ez hozta a legmagasabb leütést.
Továbbra is az „állatkertben” maradva, a rögtön utána következő tétel lett a bronzérmes. A sokoldalú francia Paul Jouve egész hosszú életében hűséges maradt a négylábúakhoz, különös tekintettel a nagymacskákra. Könyvillusztráció, festmény, rajz, sokszorosított grafika, szobrászat – ezeken a területeken egyaránt népszerűségre tett szert attól kezdve, hogy 16 évesen egy oroszlánpiktúrával bemutatkozott az 1892-es párizsi szalonon. Korai sikere nyomán René Binet építész megbízta az 1900-as párizsi világkiállítás egy százméteres állatfrízének kivitelezésével. A brüsszeli árverésen felbukkant, Kuporgó puma című, datálás nélküli, vegyes technikájú (akvarell, pasztellkréta, fekete tempera) félméteres kartonján az erős kontúrvonalak mellett a plasztikus felületek dominálnak, így szinte reliefként hat. Beadója a Sotheby’s amszterdami árverésén vette, a brüsszeli licitáláson 4–6 ezer eurós sávból indult, és kikiáltási ára háromszorosán, 11 400 eurón végzett.
A bútorkínálat időbeli eloszlásában tágra nyílt az olló, Adolf Loos múlt századfordulós terveitől – melyeket a Thonet vagy a bécsi Friedrich Otto Schmidt és a pesti Schmidt Miksa valósított meg – Mies van der Rohe acélcsőből hajlított karosszékpárján (1927) és Isamu Noguchi ébenfa lábon álló üvegtábla kávézóasztalán (1944) át a milánói Piero Fornasetti kézzel festett fotorealista spanyolfaláig (1991). Ezüstérmes mégis a több tétellel szereplő francia Jules Leleu lett 1920–1930 közötti keményfa vázú, vajszín textillel kárpitozott fotel és kerekes lábzsámoly együttesével, amelyet a becsült 4–6ezer euró helyett 11 800 euróért értékesítettek.
