Hogyan születnek a rekordárak a műtárgypiacon? Felháborodjunk vagy sodródjunk az árral és élvezzük a művészetet?
Lépten-nyomon halljuk, hogy ez vagy az a művész rekordot döntött az aukciós piacon, különösen a nemzetközi műtárgypiac kapcsán szinte hetente olvashatunk ilyen híradásokat az elmúlt években.
A piaci elemzők és a piac szereplőinek kimutatásai, nyilatkozatai alapján a galériáknak és az aukciósházaknak a 2008-ban kezdődött globális gazdasági krízis, a Brexit vagy az olajválság meg se kottyant – a műtárgyak kereskedelme dübörög. Magyarországon kicsit árnyaltabb a helyzet, bár szép eredmények születnek a vezető árverezőházak aukcióin, a leütések nagy átlagban még nem érik el a 2008 előtti árszintet.
A cikksorozat előző, 3. részét azzal zártam, hogy a magyar piac méretéből adódó likviditási sajátosságok miatt fontos, hogy a gyűjteményünkbe vásárolt darabok magas kvalitást képviseljenek, ritkaságnak számítsanak, és ezáltal a piacon kurrens „áruként” tekintsen rájuk a többi gyűjtő. Mindez persze csak akkor fontos, ha a vásárló fontosnak tartja, hogy a gyűjteménye értéke stabil legyen vagy növekedjen, aki pusztán passzióból, tisztán a művészet iránti rajongásból vásárol, az rá se hederítsen a következő soraimra … !
Az elemző sorozatom előző részében azt is ígértem, hogy megmutatom mely festmények izgatták legjobban a gyűjtőket, és keltek el ezidáig a legmagasabb árakon. Az ígéretemet ezúttal csak félig teljesítem, azzal, hogy sorra veszem minden idők legdrágább festményeit és a tavalyi év rekordjait a világban, a következő bejegyzésemben pedig foglalkozom a magyar művészekkel.
Paul Gauguin: Mikor házasodsz meg?, 1892 – 300 millió USD
Willem de Kooning: Interchange (Közlekedési csomópont), 1955 – 300 millió USD
Paul Cezanne: A kártyázók, 1892 – 259 millió USD
És most nézzük meg azt is, hogy a tavalyi évben mely képek keltek el legdrágábban a világban:
Claude Monet: Meule (Szénaboglya) – 81 447 500 USD
Willem de Kooning: Cím nélkül XXV – 66 327 500 USD
Pablo Picasso: Femme Assise – 63 220 336 USD
Persze most mindenki azt kérdezi, hogy lehet ennyi pénzt kiadni festményekért, sőt Willem de Kooning munkája láttán, biztos vagyok benne, hogy sokan jóízűen felkacagnak, azzal a jobb esetben ki nem mondott gondolattal, hogy “Na de ilyet én is tudok festeni!!!!”, hisz ez csak maszatolás. Pont a mai napon olvastam a Facebook hírfolyamomban egy végetnemérő postfolyamot Barnett Newman 1953-as Onement VI. című munkájával kapcsolatban, amely legutóbb 43 800 000 dollárért kelt el a Sotheby’s New York-i aukcióján. A hozzászólók többsége személyes sértésnek vette a magas leütési árat, és tökéletesen értetlenül, mitöbb felháborodva állt a jelenség előtt: hogyan lehet egy fehér csíkkal megbolondított, királykék, gyakorlatilag monokróm festményért ennyi pénzt kiadni, mikor annak a pénznek sokkal hasznosabb helyet lehetne találni … Átgondolt érvek ilyenkor természetesen nem hangzanak el, mindenki dühből beszél – és nem mondom, néhány postba belekukkantva nekem is felment a vérnyomásom, de leginkább az értetlenség láttán.
Barnett Newmann: Onement VI., 1953 – 43 800 000 USD
Arról nem érdemes filozófiai vitát nyitni, hogy egy festmény megér-e ennyi pénzt. Erről szerintem legokosabban a Pierce Brosnan és Rene Russo szereplésével fémjelzett Thomas Crown ügy című filmben nyilatkozik a biztosító társaság nyomozója, amikor egy csavaros fordulattal a film utolsó perceiben a szimpatikus csalót alakító Pierce meglovasít egy Monet a múzeum faláról. A hajszába már kissé belefáradt detektív azzal borít fátylat az ügyre, hogy amíg az utcákon egyesek gyilkolnak, addig neki nincs ideje ilyen csacskaságokra pazarolni az idejét, mint holmi műtárgylopások felderítése. Annak ellenére, hogy tisztelem a szakmámat és a műkereskedelem szorgalmasan dolgozó szereplőit, a fontossági sorrendben mélységesen egyetértek a nyomozóval. DE: ez még nem jelenti azt, hogy egy műalkotás értéke ne lenne mérhető akár csillagászati összegekben, mégpedig pusztán az adott mű minősége, érdekessége, egyedisége, ritkaságértéke okán. Ez a piac nem objektív, nincs check list a kezünkben, amelynek segítségével kipipálhatjuk azokat a faktorokat, amelyektől kiemelkedő értéket képvisel egy műtárgy. Az a rossz hírem van, hogy mindez bizonyos mértékben szubjektív. Talán azért érzik oly sokan egy-egy hihetetlenül magas leütési ár kapcsán, hogy a “király új ruhája” típusú jelenséggel van dolguk, mert a szakértők, vagy az önszorgalomból a művészetben, művészettörténetben elmélyedt laikusokat kivéve a többség számára az ismeretek híján sűrű fátyol fedi egy-egy műalkotás értelmezési lehetőségeit. A művészet történetének ismerete, az egyes korszakok, irányzatok evolúciójának áttekintése, megértése segít felépíteni az érzelmi faktort, amely arra ragadtathat egy-egy gyűjtőt, hogy elképzelhetetlenül sok pénzt fizessen a hőn áhított műért. Természetesen nem mondom, hogy a sznobéria-faktor nem játszik szerepet a csúcsárak születésében, de ez a piac már csak ilyen: csupa emberi gyarlóság, értelem és érzelem keveredése, szenvedélyek forrongása. Aki mindezt nem érzi magáénak, vagy zavarba ejti, az előtt két út áll: hagyja magát provokálni, és beleveti magát a témába, majd minél többet megismerve ebből a világból, beleszeret és részévé válik, vagy csípőből elutasítja az egészet, és mérgelődő postokat ont magából a Facebook-on felbukkanó rekordárakról szóló bejegyzésekhez.
A következő bejegyzésemben a magyar műtárgypiac rekordárait veszem górcső alá.
Érdeklik a műtárgyak, antikvár könyvek és a műkereskedelem világa? Nézze meg aukciós naptárunkat!
