Axioart Blog

Ellentétes dinamikák az elsődleges és a másodlagos piacon

A műtárgypiaci év vége remek alkalmat nyújt a számadásra. Nyár elejére a májusi nagy aukciók rekordhírei lecsengőben vannak, és az Art Baselről is minden mű megérkezett már újdonsült gyűjtője elegáns falaira, polcaira, kertjeibe – vagy vissza a galériák raktáraiba. Szeptemberig mindenki pihenhet egy kicsit. Legalábbis látszólag. Hiszen az aukciók, vásárok végeztével leáll a piac, de valójában ilyenkor indul a stratégiagyártás, hiszen ilyenkorra válnak láthatóváa legújabb trendek, vagyis az árak.

Míg az aukciósházak világának kikiáltási és leütési árai publikusak, addig az elsődleges piacon nehezebb az orientálódás – legalábbis ami az árakat illeti. Hiszen az aukciók sikereiről és kudarcairól cikkek garmadája számol be szezonról szezonra, a galériák falairól történő eladások végső árait azonban ritkán ismerjük. Inkább csak pletykák terjengenek arról, hogy miért mennyit is kért a galerista. Aztán hogy valójában mindent avagy semmit sem adott el, arra ugyancsak az elfecsegett félmondatokból lehet következtetni. Persze ebben semmi meglepő nincs! A galériáknak alapvetően nem áll érdekükben a világ orrára kötni eladásaikat – bőven elég, ha ama néhány válogatott gyűjtő fülébe jutnak el a számok, akiknek szívesen adnák el következő kiállításuk anyagát. Ráadásul félő, ha tudnánk, hogy mi és mennyiért kelt el, akkor könnyen kisilablizálhatnánk, hogy mit és mennyiért nem adtak el – logikus, hogy ezt mégsem szeretné senki!

Viszont itt van az Art Basel, az elsődleges piac nagy ünnepe. Azon túl, hogy itt minden galéria a „legjobbat” hozza ki a műveiből, no meg magából is, végre valami fogalmunk lehet a piac ezen bensőséges szektorának szuper privát és rejtélyes áraiból, saját pozíciója erősítése érdekében ugyanis néha igenis szükséges színt – vagyis számot – vallania. Az Art Newspaper hasábjai remek felületet nyújtanak ehhez. A vásár után minden évben csökkenő sorrendben közölt listája a galériák teljesítményét mustrálja azok nyilvánosságra hozott eladásai alapján.

Az idei felsorolást a kereken 2 millió dolláros Richard Prince (Cowboy, 2011) eladásával Almine Rech vezeti, őt a Sprüth Magers követte a maga épp millió dollár fölötti Gurskyjával (El Ejido, 2017). Eztán nagy szünet, majd jönnek a félmilliókörüli művek Zao Wou-Ki, Eduardo Paolozzi és Barbara Kruger műterméből a már említett londoni Sprüth Magers, a párizsi galerie kamel mennour és Hazlitt Holland-Hibbert képviseletében.

Tőlük nem is olyan messze egyszer csak belefutunk a Kolozsvári Iskola fenegyerekébe, Adrian Ghenie-be! Ghenie-t a vásárra a Galerie Thaddaeus Ropac vitte ki, melynek párizsi főhadiszállásán június közepén zárt a művész Urban Jungle című egyéni kiállítása. Érdekes, hogy Ropac a vásár legnagyobb fogásaként a 174 ezer dolláron elkelt, Untitled (2017) című Ghenie-munkát könyvelte el, vagyis vallotta be az Art Newspapernek.

Persze szép teljesítmény ez is, azonban cseppet sem tükrözi Ghenie előző évekbeli aukciós szárnyalását. A művész munkái 2006 óta aktív piaci életet élnek, azonban a nagy áttörés 2014-ben következett, amikor a 250 és 350 ezer angol fontra becsült Fake Rothko (2010) című műve a Sotheby’s londoni aukcióján átlépte a bűvös egymilliós határt a maga 1,4 milliófontos leütési árával. Ghenie pozíciója a legek között 2016-ban pecsételődött meg, amikor a gigagyűjtő François Pinault a 2008-ban készült és vásárolt borongós Nickelodeon címűfestményét beadta a Christie’s esti aukciójára. Az 1-1,5 milliófontra becsült mű végül 7,1 (!) millió fontot ért meg új tulajdonosának.

Adrien Ghenie: Az öreg Vincent van Gogh, 2014
olaj, vászon, 40×30 cm

Természetesen ekkorra Ghenie már a legnagyobbakkal dolgozott együtt. 2013-ban volt az első egyénije a Pace Galleryben, majd 2015-ben a Velencei Biennálé román pavilonját vette be. A művész érdemeinek felsorolását nem is folytatom, hiszen Jud Tully frissen prublikált cikke az Art Newspaper oldalán precízen listázza a művész elmúlt tízéves útját, vagyis azt az időszakot, amióta a nagy nyugati galériák és gyűjtők elkezdték tolni Ghenie szekerét.

Érdekes,hogy a How Adrian Ghenie conquered the art market című cikk csak futva említi Ghenie múltját és gyökereit. A szöveg a művész első fontosabb lépéseit a Haunch of Venison galériával való együttműködésében látja, addig a Plan B-ről és annak szerepéről épp csak említést tesz. Ugyan a lap célközönsége a mainstream művészeti világ, mégis furcsállom a történet lényegét – vagyis azt a brandet, ami a Kolozsvári Iskola köré épült – kihagyni egy ilyen elemző szövegből. Pedig Ghenie sokat köszönhet a Kolozsvári Iskolának, amely nevet – Cluj School – egyébként 2008-ban a 3. Prágai Biennálén Giancarlo Politi, a Flash Art olasz alapító-főszerkesztője akasztotta rá a Plan B galéria által képviselt fiatal román festőművészekre, megteremtve ezzel véleményem szerint az elmúlt évtized egyik legizgalmasabb kortárs művészeti marketingfogását.

A Plan B tartotta Ghenie első kiállításait, szervezte első fontosabb nemzetközi szerepléseit. A galéria és a brand adták meg a kontextust, melyben a művész a posztszocialista világ borongós báját idéző festményei értelmet nyertek. Ghenie-t ma az aukciók és a galériák legjei között tartják számon. Azonban míg aukciós árai elérhetetlen magasságokba szárnyalnak, galériái moderálni kívánják piacát és árait. Ezt bizonyítja Ropac bázeli eladásának nyilvános „beárazása” is. Logikus, hogy a 40 éves művész galériája nem szállhat el az árak tekintetében egy ennyire aktív és fiatal művész esetében, aki előtt még temérdek kiállítás és mű áll. Nem lenne jó, ha piaca idő előtt kimerülne – mármint anyagilag.

Az elsődleges és másodlagos piac dinamikájának egyik lényege, hogy az aukciós árakat a galériák eladásai ne érjék utol. És milyen jó, hogy nem is akarják ezt tenni! Azonban az aukciós rekordokat referenciaként használják a galeristák a művész pozíciójának szinten tartása végett.

A már említett cikkben Ghenie is megszólal röviden. Hangjából kitűnik a művész magányossága, a jövő bizonytalansága és a normalitás vágya. Izgalmas eset az övé, ami nagy terhet ró a művészre és a vele dolgozó piaci szereplőkre leginkább az elsődleges piacon. Hiszen korlátozniuk kell magukat és a vásárlóikat, de úgy, hogy a már felépített presztízsen csorba ne essen. Érthető hát, hogy a másodlagos piac szárnyalását meggátolni sem érdekükben, sem módjukba nem áll, viszont azzal egy szintre kerülni nagy hiba volna.

Mi pedig izgalommal várhatjuk, hogy az őszi aukciós dömping hoz-e majd újabb Ghenie-rekordot.

Szerző: Rechnitzer Zsófia