Latest Posts

Több mint húszmillió forintért kelt el Fekete István Tüskevár című regényének eredeti kézirata

A kikiáltási ár többszöröséért, 21 és fél millió forintért kelt el Fekete István: Tüskevár című regényének eredeti, tintával írt kézirata a Múzeum Antikvárium 33. árverésén.

Fekete István 1957-ben kiadott legendás ifjúsági regényének kikiáltási ára kétmillió forint volt. A terem mellett telefonon és az AXIOART LIVE szolgáltatásának köszönhetően online  is rengeteg licit érkezett a kötetre, ami végül az eredeti ár többszörösét jutalék nélkül 21,5 millió forintért talált új gazdára.

Az aranyfestékkel, vászonkötéssel ellátott szöveget az író 1956. június 29-én kezdte írni. Ahogy az eredeti kézirat első oldalán olvasható, a regény Matula iskolája címmel jelent volna meg, de a címet az író áthúzta és a ma ismert címre írta át. Az 1970-ben elhunyt író legnépszerűbb ifjúsági regényét, valamint annak folytatását a Téli bereket a Kis-Balatonnál írta. Az eredeti kézirat 408 sűrűn teleírt A/4-es oldalt foglal magába. Antal Károly elmondta, hogy a szöveg az író javításaival, teljesen tökéletes állapotban és hiánytalanul került árverésre.

A kéziratot Fekete István is nagy becsben tartotta, valószínűleg ő maga, sajátkezűleg kötötte be. A Kis-Balaton élővilágát talán legérzékletesebben bemutató munkát az író hagyatékát gondozó férfi, Fekete István 94 éves unokaöccse adta be a Múzeum Antikvárium árverésére – mondta el Antal Károly.

Az árverés elején az aukcióvezető megosztotta a teremben ülő közönséggel, hogy a védett kötetből befolyó teljes összeget a beadó két gyereket segítő alapítványnak ajánlotta fel.

Forrás: MTI

Sorra dőlnek az életműrekordok: David Hockney lett a legdrágább élő festő

Leonardo Salvator Mundijának csillagászati ára után az abszolút árverési rekord még nem forog veszélyben, de a XX. századi és kortárs művészet számos sztárja adta át a múltnak korábbi legjobbját novemberben, New Yorkban.

Az őszi New York-i árverések hagyományosan az aukciós piac legfontosabb eseményei közé tartoznak, idén ráadásul most dől csak el, hogy sikerül-e a 2015-16-os visszaesés után a második évet is javuló forgalommal zárni. Az első háromnegyed év eredményei biztatóak voltak ebben a tekintetben, de a többlet az előző évhez képest még nem volt akkora, hogy azt egy gyenge november ne tudná eltüntetni. Egyelőre az optimisták állnak nyerésre: bár néhány komoly tétel váratlanul beragadt, számos, a piacon frissnek számító, esetenként árveréseken még soha nem szerepelt csúcsműnek köszönhetően sok kiemelkedő ár született, több tucat művész ért el – a régit időnként többszörösen is meghaladó – életműrekordot és néhány napja David Hockney személyében új birtokosa van a legdrágább élő művész címnek is.

René Magritte: Le Principe du Plaisir, 1937, olaj, vászon, 73 x 54,5 cm, a Sotheby’s jóvoltából

A „rekordgyártás” a Sotheby’s impresszionista és modern árverés-sorozatán kezdődött, ahol René Magritte Le Principe du Plaisir című festménye érte el a legjobb árat, a művész számára rekordot jelentő 26,8 millió dollárt. A kép a szürrealista művészet egyik nagy támogatóját, Edward James-t ábrázolja, egy róla Man Ray által Magritte instrukcióinak figyelembevételével készített fotó alapján. A becsértékből kikövetkeztethetően az aukciósház nem számított a kiugró eredményre, mert a kép taksájának felső határát is Magritte eddigi rekordára alatt adta meg. Oskar Kokoschkától viszont ugyanezen az árverésen várták a rekordot, s az meg is született, méghozzá a művész korábbi legjobb árát megötszörözve: Joseph de Montesquiou-Fezensac korai, 1910-es portréja a becsértéket is némileg meghaladó 20,4 millió dollárért cserélt gazdát. A festmény egykor Alfred Flechtheim legendás gyűjteményét gazdagította, s egy közelmúltbeli restitúciós döntés értelmében került örökösei birtokába. Ugyancsak előre várt rekord fűződik egy, a nagyközönség előtt kevésbé ismert német művész, Ludwig Meidner nevéhez. A kalapács alá került mű Meidner 1912-16 között készült apokaliptikus tájképsorozatának egyik, a német expresszionizmus mellett az olasz futurizmus stílusjegyeit is magán viselő korai darabja, ami becsértékének sávjában, 14 millió dolláros áron kelt el.  Az aukciósorozat teljes forgalma 835 millió dollár volt.

Oskar Kokoschka: Joseph de Montesquiou-Fezensac, 1910, olaj, vászon, 79,5 x 63,3 cm, a Sotheby’s jóvoltából

A Christie’s-nél a XX. századi művészet New York-i hete az 1,1 milliárd dolláros (!) összforgalom mellett nem kevesebb, mint 33 életműrekordot hozott. A forgalom több mint egyharmada, 323 milliárd dollár egyetlen magángyűjtemény értékesítéséből származik. A gyűjtő, az idén áprilisban elhunyt Barney A. Ebsworth az utazási bizniszben, többek között egy luxus tengerjáró hajókat üzemeltető cég tulajdonosaként szerezte vagyonát. Aktív szereplője volt a művészeti színtérnek, számos múzeum vezetésében is fontos funkciókat vállalt. A 323 millió dollár a negyedik legmagasabb összeg, amiért eddig egy gyűjtemény darabjai együttesen elkeltek, de ennél is többet mondó adat, hogy a 33 életműrekordból 24-et ennek darabjai értek el, azaz a gyűjtő, aki főként hazája XX. századi művészetére koncentrált, igen jó szemmel építette fel kollekcióját. Ő volt a tulajdonosa Edward Hopper 1929-ben született, Chop Suey című remekének is, amit a legtöbben a művész legjobb, még magánkézben lévő munkájának tartanak, s ami most 91,9 millió dollárért, a novemberi aukciók legjobb áráért kelt el.

Edward Hopper: Chop Suey, 1929, olaj, vászon, 81,3 x 96,5 cm, a Christie’s jóvoltából

Nem számít meglepetésnek David Hockney Egy művész portréja című 1972-es nagyméretű akrilképének kimagasló szereplése sem; mint arról mi is beszámoltunk, a szakma egyértelműen ettől a festménytől várta, hogy szerzője öt év után letaszítja a képzeletbeli trónról Jeff Koonst, akinek narancsszínű lufikutyája 2013-ban 58,4 millió dollárért cserélt gazdát. A 90,3 millió dolláros új rekordár annak ellenére benne volt a levegőben, hogy Hockney eddigi csúcsára a mostani összeg harmadánál is kevesebb, 28,4 millió dollár volt. Ez az ár is idén született, jelezve, hogy a közelmúlt nagyszabású szóló show-i után a 78 éves brit festőművész népszerűbb, mint valaha. Az idei év első felében 15%-kal kevesebb alkotása került kalapács alá mint az előző év azonos időszakában, forgalma ennek ellenére 225%-os növekedést mutat – hasonló eredménnyel a csúcsszegmensben senki sem dicsekedhet. A meglepő inkább az volt, hogy a Christie’s a tételt mindenfajta pénzügyi „támasz” nélkül vitte kalapács alá, ami az árak ilyen magasságában már nem túl gyakori. Nem volt tehát sem limitár, sem harmadik fél, vagy az aukciósház által adott előzetes garancia a tétel megvásárlására – az eredmények ismeretében joggal feltételezhetjük, hogy ez ebben az esetben inkább az árvereztető és az árverező magabiztosságának jele volt. Egyelőre sem a mű eladójának, sem vevőjének neve nem került nyilvánosságra.

David Hockney: Egy művész portréja (Medence két alakkal), 1972, akril, vászon, 213,5 x 305 cm, a Christie’s jóvoltából

Életműrekordot állított fel többek között Willem de Kooning is; Nő, mint táj című festménye 68,9 millió dollárért váltott tulajdonost. De Kooning az a művész, aki árveréseken egyelőre meg sem tudja közelíteni a magáneladás keretében elért legjobb árát; utóbbi 300 millió dollár körül van, amit két neves amerikai magángyűjtő közötti ügylet keretében fizettek 2015-ben Interchange című munkájáért, ami így a Salvator Mundi mögött még mindig a világ második legdrágább festménye.  (Hozzá kell tennünk, hogy a nagy magánügyletekről a hírek nem mindig, illetve sokszor jelentős késéssel jutnak el a nyilvánossághoz. Jelenleg például erősen tartják magukat a hírek arról, hogy Warhol és Basquiat jelentős munkái idén igen komoly összegekért cseréltek gazdát a piacon, de pontosabbat ezekről sem lehet még tudni.) Új csúcsárat ért el a „fekete szín mestereként” tisztelt, immár közel 99 éves francia Pierre Soulages 1959-es nagyméretű Festmény című vászna, amiért 10,6 millió dollárt adtak és rekordot javított Tamara de Lempicka is, akinek Zenélő nő című festménye 9 millió dollárt ért meg új tulajdonosának.

Willem de Kooning: Nő, mint táj, 1954-55, olaj, szén, vászon, 166,3 x 125,4 cm, a Christie’s jóvoltából

A novemberi árverések tehát összességükben beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, s most már nagyobb eséllyel prognosztizálható, hogy 2018 az előző évet meghaladó eredménnyel fog zárulni a nemzetközi aukciós piacon, hacsak Kínában nem történik drámai visszaesés az év végén. Ezzel együtt sem a szakma, sem a műtárgypiaci megfigyelők nincsenek túlzottan optimista hangulatban: csak kisebb részük bízik a mostani trend tartósságában, a többség, főként a jó eséllyel beköszöntő világgazdasági recesszióra, illetve a nemzetközi politika kiszámíthatatlan változásaira hivatkozva, jövőre már egy stagnálással is kiegyezne. Ami ezen a szinten valóban nem a lehetséges forgatókönyvek legrosszabbika.

Az írásban szereplő valamennyi ár tartalmazza az árverőházak jutalékát is.

Szerző: Emőd Péter
A cikk 2018. november 20-án  jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.

Rippl-Rónai egyik portréja kelt el a legmagasabb áron a BÁV aukcióján

Rippl-Rónai József Kékruhás lány virágos kalapban című festménye 75,6 millió forintért kelt el a BÁV kétnapos őszi aukcióján, amelyen a festmények mellett műtárgyakat és ékszereket kínáltak az érdeklődőknek.

A BÁV kétnapos árverésén, november 13-án és 14-én összesen 380 millió forintos forgalmat bonyolítottak le. Rippl-Rónai József népszerű kukoricás korszakából való Kékruhás lány virágos kalapban című festménye a BÁV aukcióinak történetében rekordáron, 75,6 millió forintért kelt el. A kép kikiáltási ára 60 millió forint volt.

Rippl-Rónai József: Kékruhás lány virágos kalapban

A legnagyobb árnövekedést Feszty Árpád Herman Ottóról készült festménye érte el, amely a kikiáltási árának tizenhatszorosáért, 2,9 millió forintért kelt el.

Feszty Árpád: Herman Ottó portréja

Barabás Miklós Gróf Batthyány Lajost ábrázoló portréja több mint tizenötszörös áron, 10,2 millió forintért, míg  K. Spányi Béla Őszi erdő című alkotása csaknem tizennégyszeres áron, 13,2 millió forintért cserélt gazdát.

K. Spányi Béla: Őszi erdő

A legdrágább Barabás-mű a Degenfeld Anna grófnőt ábrázoló nagyméretű portré lett, amelyért 26,4 millió forintot fizettek.

Barabás Miklós: Degenfeld Anna portréja

Aba Novák Vilmos ugyancsak nagyméretű, Itatás című festménye 7,8 millió forintért, Erdélyi Béla Őszi színek című képe 5,5 millió forintért, Tóth Menyhért egyik főműve, az Olvasó pedig 4,5 millió forintért cserélt gazdát.

Tóth Menyhért: Olvasó

Jól szerepeltek a magyar absztrakt festészet meghatározó alakja, Gyarmathy Tihamér alkotásai is: a Behatoló fények című műve 4,3 millióért, míg a Kisváros című alkotása 6,6 millió forintért kelt el.

Gyarmathy Tihamér: Kisváros

A kortárs festmények közül feLugossy László Újprimitív című festménye 1,9 millió forintért, ef Zámbó István kémény-, és felhőkarcoló-családja pedig több mint négyszeres áron, csaknem 2 millió forintért talált új gazdára.

ef Zámbó István: Kéménycsalád

A műtárgyaknál sokan licitáltak Sovánka István szecessziós díszvázáira. Közülük a nagyméretű, főművének tartott emlékvázájáért 960 ezer forintot fizettek. A Hieronymus Hackel, világhírű cseh üvegművész nevéhez köthető 18. századi vadászpohár és evőeszközkészlet 1 millió forintért kelt el, míg Kozma Lajos art deco üvegablaka 900 ezer forintos, Tornai Gyula szalonszekrénye 1,8 millió forintos eladási árat ért el.

Magyar szecessziós szalonszekrény

A Zsolnay-tárgyak közül egy ritka, párduccal díszített art deco váza érte a legmagasabb leütési árat, az 1,3 millió forintot. A modern kerámiáknál Gorka Lívia nagyméretű kísérleti darabjai közül a Kék-fehér iker című alkotása kelt el a legmagasabb áron, 780 ezer forintért. Egy empire szablyáért 1,6 milliót, egy, feltehetően a Magyar Királyi Testőrség egyenruhájához tartozó, 18. századi mentecsatért pedig 2,8 millió forintot fizettek.

 

Zsolnay art deco díszváza

Gorka Lívia – Kék-fehér iker

Az ékszereknél a legmagasabb leütési árat egy 1,55 karátos smaragddal és egy 3,12 karátos brillel ékített nyakék érte el. Mindkét ékszer 12 millió forintért kelt el. Egy 2,49 karátos brillel díszített szolitergyűrű 5,2 millió forintért, míg egy brillekkel kirakott pillangós függőjű nyakék több mint négyszeres áron, 2,2 millió forintért cserélt gazdát. A divatékszereknél a Fope ért el egymillió forint feletti leütéseket, de sokan licitáltak a Bulgari darabjaira is.

Az ezüsttárgyak közül egy 12 személyes evőeszközkészlet több mint ötszörös áron, 8,4 millió forintért, míg a közlekedéstörténeti szempontból is fontos Atlantica-gőzhajó ezüst emlékdoboza 1,5 millió forintért talált új gazdára.

Historizáló asztali doboz

A legismerősebb ismeretlen: Victor Vasarely újra divatban

Victor Vasarely hosszú ideig a gyűjtők és a múzeumlátogatók egyik nagy kedvence volt, majd a századvég közeledtével szinte eltűnt a radarról. Az utóbbi években viszont újabb reneszánsza zajlik. Mi változott a megítélésében és az árakban?

Neve összeforrt az 1960-as években rendkívül kedvelt, majd az érdeklődés homlokteréből lassan kiszorult op-arttal, amit sokan már temetni kezdtek, mint múló divatjelenséget. Vasarely népszerűségére, műveinek keresettségére – tekintettel, hogy ő volt ennek az irányzatnak az „atyja”, legismertebb képviselője – ez már akkor is jelentős negatív hatással lett volna, ha nem lettek volna „súlyosbító mellékkörülmények” – ám ilyenekből több is akadt.

Victor Vasarely: Önarckép, 1944, olaj, vászon, 116 x 89 cm, Galerie Philippe David, Zürich, © VG Bild-Kunst, Bonn, 2018, a Städel Museum jóvoltából

Az egyik, némileg paradox módon, Vasarelynek abból a jó szándékú és tiszteletreméltó felfogásában gyökeredzett, hogy „demokratizálja” a művészetet.

„Szociális művészetről álmodom. Hiszem, hogy az emberben mély vágyódás él a kép iránt” – hangoztatta többször is, s annak érdekében, hogy művei széles körben, az átlagos anyagi körülmények között élők számára is hozzáférhetőek legyenek, számtalan grafikáját magas példányszámú sorozatban terjesztette, miközben jellegzetes motívumai a sálaktól a teáscsészékig nagyon sok hétköznapi fogyasztási cikken is megjelentek. Vasarelynek ezzel a felfogásával függ össze az is, hogy a művészetet szívesen vitte ki az emberek közé: vagy köztéri plasztikák, épületdíszek formájában egyenesen az utcára, vagy közintézmények, vállalati székházak belső tereinek díszítésére vonatkozó megbízásokat teljesítve. Egy ilyen, Yvaral művésznéven alkotó fiával közös munkáját, a Deutsche Bundesbank ebédlőjébe készült térinstallációját jelenleg a nagyközönség is láthatja nagy frankfurti kiállításán, amiről még lesz szó. A bank egyben a múzeum egyik fő támogatója, s az installációt most a kiállítás kedvéért szétszerelték és a kiállításon újra felállították.

Victor Vasarely és Yvaral: Ebédlő, 1972, térinstalláció, a Deutsche Bundesbank, Frankfurt am Main gyűjteménye, © VG Bild-Kunst, Bonn, 2018, a Städel Museum jóvoltából

A műkereskedelem nem szereti, ha egy-egy művésztől alig van hozzáférhető munka, hiszen nehéz fenntartani irántuk az érdeklődést és nem lehet belőlük megélni, de nem jobb a másik véglet sem, amikor egy szerző művei elárasztják a piacot. Márpedig Vasarelyvel ez történt, és ami ettől nem független: az ilyen tömegben megjelenő művek közé könnyebben lehet becsempészni hamisakat, mint ahogy az ebben az esetben is sokszor megfigyelhető volt. A dolognak persze híre ment, ami sokakat tartott vissza – akár okkal, akár ok nélkül – a vásárlástól. Míg a gyűjtőket a hamisítványok bizonytalanították el, a múzeumokat a mester halála után a hagyatéka körül kirobbant, sok éven át tartott huzavona, ami igencsak megnehezítette a kiállítások tervezését. A pereskedés végére – melynek során számos műalkotásnak nyoma veszett – 2009-ben került pont, amikor is a bíróság a művész unokáját, Pierre Vasarelyt jelölte meg egyedüli törvényes örökösként. A nagyszülei hazájával Magyarország tiszteletbeli marseille-i konzuljaként is szoros kapcsolatokat ápoló Pierre Vasarely a Fondación Vasarely elnökeként sokat tett és tesz annak érdekében, hogy nagyapja munkássága újra és remélhetőleg véglegesen elfoglalhassa az őt megillető helyet a XX. századi képzőművészet történetében.

Enteriőr a Victor Vasarely – A modernek labirintusa című kiállításról. Fotó: Städel Museum

Mintegy tíz éve valóban új korszak látszik kibontakozni a Vasarely-oeuvre fogadtatásában – nehéz megmondani, hogy ebben az op-art „rehabilitációja” vagy az életmű körüli említett gondok rendeződése játssza a nagyobb szerepet, de az biztos, hogy a két folyamat szerencsésen egészíti ki egymást. Vasarely ismételt felértékelődésében mindenesetre komoly szerepet játszott az utóbbi időszak néhány jelentős kiállítása.

E tekintetben elsősorban a nagy egyéni tárlatokat kell megemlítenünk. Ezek sorából éppen két idei bemutató emelkedik ki: a madridi Museo Thyssen-Bornemisza Victor Vasarely: Az op-art születése című, szeptemberben zárult tárlata, melynek anyagát a budapesti és a pécsi Vasarely Múzeum, valamint az Aix-en-Provence-i Fondación Vasarely kollekciójából állították össze, illetve a frankfurti Städel Museum Victor Vasarely – A modernek labirintusa című, 2019. január 13-ig még látogatható, röviden már említett kiállítása.

Portrait à la lentille, Victor Vasarely. Photo: fondationvasarely.org

Frankfurt egyébként szinte hazai pálya Vasarelynek, hiszen itt, egészen pontosan a Schirn Kunsthalléban – 2007-ben, hosszabb szünet után – már rendeztek nagyszabású tárlatot műveiből. 2016-ban, a művész születése 110. évfordulójának esztendejében három provence-i város, Avignon, Gordes és Aix-en-Provence is tárlatot szentelt a művésznek, míg 2017-ben, halálának 20. évfordulóján, többek között a würzburgi Kulturspeicher és az isztambuli Tophane-i Amire Kulturális és Művészeti Központ emlékezett rá nagyobb kiállítással.

Meg kell még említeni néhány olyan csoportos tárlatot is, melyeken Vasarely munkássága jelentős hangsúlyt kapott: ilyen volt három éve a Kunsthalle Würth átfogó op-art és kinetikus kiállítása és még inkább a párizsi Grand Palais Dynamo című 2013-as tárlata, mely a kinetikus művészet egész spektrumának teret adott, Vasarelyt az úttörők között, Marcel Duchamp és Alexander Calder mellett mutatva be. Aki elmulasztotta az öt évvel ezelőtti kiállítást, most pótolhatja, ugyanis az akkori anyag némiképp „leporolt” és frissített változata Action ˂-˃ Reaction. A kinetikus művészet 100 éve címmel 2019. január 20-ig Hollandiában, a rotterdami Kunsthalbanlátható. Aktivizálódtak a galériák is; jelenleg épp a svájci Melanoban működő Artrust állítja ki munkáit Victor Vasarely: 51 Steps, an upward címmel.

Enteriőr a Victor Vasarely – A modernek labirintusa című kiállításról. Fotó: Städel Museum

A Vasarely iránt újraéledő érdeklődést jelzi néhány múzeumi vásárlás is: a berlini Kunstzeitunginformációi szerint például a Bajor Állami Képzőművészeti Gyűjtemények is gyarapodtak az elmúlt években Vasarely-művekkel. Ezzel párhuzamosan a gyűjtők is újra jobban odafigyelnek alkotásaira az árveréseken. Hiány persze – a nagyszámú sokszorosított grafikának köszönhetően – az „apály” éveiben sem volt műveiben, az utóbbi években azonban árai is emelkedésnek indultak.

Az artprice adatai szerint például míg 2009-ben a Vasarely-munkáért megadott legmagasabb ár 225 ezer dollár volt, 2011-ben már 272 ezer, 2015-ben 514 ezer, tavaly pedig már 592 ezer. Míg 2009-ben a művész teljes aukciós forgalma még „csak” 4,3 millió dollár volt, addig 2017-ben már 9,8 millió, ami nyolc év alatt közel 130 %-os bővülést jelent. Eközben a tételszám is emelkedett – 576-ról 878-ra –, ami azonban csak jó 50%-os növekedés, azaz a forgalombővülés fő oka egyértelműen az árak emelkedése. Tavalyi 9,8 millió dolláros forgalmával Vasarely visszakerült a képzőművészeti aukciók 200 legsikeresebb szereplője közé, a tételszámot tekintve pedig mindössze öten – Picasso, Dali, Warhol, Chagall és Miró – előzik meg.

Újra ihletet merítenek Vasarelyből az alkalmazott művészetek művelői is; a fiatalon is a befutott német divattervező, Marina Hoermanseder kollekciójában például, amit az idei berlini Fashion Week-en mutatott be, a Vasarely munkásságát csak felületesen ismerők is könnyen felfedezhetik az op-art nagymesterének ismert motívumait.

Victor Vasarely: Vega 200, 1968, akril, vászon, 200 x 200 cm, a Galerie Templon, Párizs/Brüsszel jóvoltából, © VG Bild-Kunst, Bonn, 2018, a Städel Museum jóvoltából

De térjünk vissza kicsit bővebben a frankfurti Städel Museum jelenleg is zajló Vasarely-tárlatához, aminek jövőre, február 6. és május 6. között lesz egy második állomása is a párizsi Centre Pompidou-ban – a bemutatók a két intézmény együttműködésében jöttek létre –, s ami a szakma reményei szerint egyfajta betetőzését hozhatja az újraértékelési folyamatnak. A kiállítás mintegy 120 művel kalauzol végig a Städel Museum igazgatója, Philipp Demandt által „a háború utáni európai művészet legismerősebb ismeretlenjének” nevezett Vasarely pályájának több mint 60 esztendején.

A művek kölcsönzői között magángyűjtők mellett olyan neves intézményeket találunk mint a Tate Modern vagy a Guggenheim Museum, de számos mű átengedésével járult hozzá a kiállítás anyagához a budapesti és a Pécsi Vasarely Múzeum is. A tárlat annak bemutatására helyezi a hangsúlyt, milyen változatos forrásokból merít Vasarely sok műfajú művészete: a Bauhaustól a szuprematizmusig, a geometrikus absztrakciótól a pop art harsány színeiig. Illetve miért és mennyiben tekinthető munkássága egyidejűleg a művészi avantgárd és a tömegkultúra részének.

Ami a felszínen könnyen fogyasztható játék az érzékszervekkel, a szem becsapása, az valójában a modern képzőművészet téziseinek újragondolása, s egyúttal továbbfejlesztése, vallják a kurátorok, akik szerint „a gyakran a zavarba ejtő op-artra redukált művész a modern és posztmodern festészet egyik központi alakja”. Ez a gondolat tükröződik a tárlat címében – A modernek labirintusa – és jelenik meg a kiállítás rendkívül látványos, labirintusszerű architektúrájában is.

Aki pedig kedvet kap egy jelentős Vasarely-mű birtoklásához, legközelebb a kölni Van Hamaukciósház november 28-i árverésén próbálkozhat. Az aukció sajtóanyagának címlapján is reprodukált 1981-es akrilkép egy hesseni magángyűjteményből került a tételek közé, és 150-200 ezer eurót várnak érte.

Victor Vasarely: 1466 MÉH, 1981, akril, vászon, 240 x 225,5 cm. A Van Ham Aukciósház, Köln jóvoltából

Szerző: Emőd Péter
A cikk 2018. november 15-én  jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.