A műkereskedelem mögött és – úgy tűnik – előtt is különös és nehéz év áll. A Sotheby’s és a Christie’s vezetői a 2020-as tapasztalatok fényében mondják el, mi jöhet idén.

„Nagy durranással” indult az új év a nemzetközi aukciós piacon: a XV. század második felének kiemelkedő firenzei mestere, Sandro Botticelli fiatal férfit ábrázoló portréja január 28-án 80 millió, jutalékkal együtt 92,2 millió dollárért kelt el a Sotheby’s  régi mestereknek szentelt hagyományos New York-i téli aukciósorozatának keretében. Botticelli a portréfestészetben is gazdag életművet hagyott hátra, az utókor számára azonban  mindössze tucatnyi ilyen munkája maradt fenn, s ezek többsége már régóta közgyűjtemények tulajdona. Egy-egy ilyen alkotás piaci felbukkanása ezért egészen rendkívüli eseménynek számít; nem csoda, hogy a szakértők a firenzei reneszánsz minden jellegzetességét magán hordozó, mégis időtlenként ható festményért előzetesen is magas árat vártak – pontosan annyit, amennyi végül a tényleges leütési ár lett. Összehasonlításként: a tavalyi év legdrágább festménye, legalábbis nyilvános aukción, egy Francis Bacon triptichon volt, amiért jutalékkal együtt 84,5 millió dollárt fizettek. (A sajtóból tudható, hogy magáneladások keretében ennél magasabb árak is születtek; így például Kenneth Griffin amerikai milliárdos kerek százmillió dollárt fizetett egy 1982-es Basquiat-festményért.)

A művészettörténészeknek mindmáig nem sikerült megfejteniük, kit ábrázol Botticelli festménye; feltételezéseik szerint vélhetően a Medici-család valamelyik tagját, vagy a családhoz közel álló személyt. Elég jól ismert viszont a kép sorsának alakulása. A XVIII. századig olasz családok tulajdonában volt, ekkor egy brit arisztokrata vásárolta meg és vitte magával hazájába. Örökösei az 1930-as években adták el, majd új tulajdonosának családjától 1982-ben egy árverésen euróban számolva mintegy 880 ezerért került jelenlegi birtokosához, aki rendszeresen kölcsönadta szerzeményét a világ nagy londoni, New York-i, washingtoni múzeumainak, mígnem most úgy döntött, hogy megválik tőle.  

Lett volna az árverésnek még egy, megkülönböztetett figyelemmel kísért tétele, egy vallási témájú parányi Rembrandt olajkép, ami utoljára közel 200 éve, 1824-ben szerepelt aukción. Akkor nem kelt el, most viszont végül nem is került kalapács alá, mert a 20-30 millió dollárra becsült művet az utolsó pillanatban visszavonták. 

A Botticelli-festmény sikerére lélektanilag nagy szüksége volt az aukciós piacnak, mert ugyan abból is tudott némi reményt meríteni, hogy a pandémia miatti tavalyi forgalomcsökkenés messze nem volt olyan drasztikus, mint ahogy azt a COVID-19 első hulláma után még a legtöbb szakértő feltételezte, a közelgő kilábaláshoz fűződő reményeket viszont azóta gyorsan lehűtötte az oltóanyagok reméltnél lényegesen lassabb hozzáférhetősége, aminek következtében a lockdown egyelőre számos helyen folytatódik, így az értékesítés jelentős része egy ideig vélhetően továbbra is főként a virtuális csatornákon keresztül fog zajlani.

Talán nem véletlen, hogy a bevezetőben említett látványos eredménnyel a Sotheby’s tudott előrukkolni; a két piacvezető aukciósház közül az egész tavalyi évet tekintve ők tudtak gyorsabban alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, ami nyilván pozitív hatással van bizalmi tőkéjükre is. Ezért is érdemes odafigyelni arra, hogyan látják ők az idei esztendő várható fejleményeit a globális aukciós piacon. Előbb azonban idézzünk még egy gondolatot a ház 2019-ben kinevezett új vezérigazgatója, Charles Stewart elemzéséből az elmúlt évről. A pandémia miatt azonnal mély vízbe került új vezető a nehéz helyzet viszonylag jó átvészelését elsősorban nem is a gyors online átállásnak tudja be, hanem annak, hogy sikerült érzékeltetniük azt a különbséget, ami a Sotheby’s-t a digitális érában is megkülönbözteti a csak online működő házaktól. Ez pedig nem más, mint a vezető szakembereknek a világ összes nagy műkereskedelmi központját lefedő hálózata. Ennek a hálózatnak a központi figurái meg is jelentek a közönség nélkül megtartott, de élő és élőben streamelt aukciók vezetőiként illetve a telefonos licitek közvetítőiként, kiiktatva ily módon a „klasszikus” online árverések legnagyobb hátrányát, teljesen személytelen jellegüket. Az tehát tavaly már nyilvánvalóvá vált, hogy a ház a pandémia sajátos körülményei között is eredményesen tud működni, azaz az idei feladat már nem elsősorban ennek újabb bizonyítása, hanem annak vizsgálata lesz, hogy az új megoldások közül melyek lehetnek időtállóak, azaz eredményesen felhasználhatók a „normalitáshoz” való remélt visszatérés után, és mi az, ami inkább átmeneti kényszermegoldásnak tekinthető. A sikeres szerepléshez annak pontos felmérése is elengedhetetlen, hogy a tavaly kialakult trendek közül melyik lehet tartós és melyik az, ami megint csak egyszerinek, a pandémiával együtt valószínűleg eltűnőnek tekinthető.

A tavalyi év és a kilátások alapos elemzése után a Sotheby’s főnöke nyolc pontban foglalta össze, mire lehet szerinte számítani az idén, ami persze felfogható prognózisként is, de még inkább tekinthető bepillantási lehetőségnek a Sotheby’s stratégiaalkotó folyamatába.

Stewart első tézise némiképp meglepő, ha nem is a tartalma, de ilyen előkelő helyen történő említése miatt. Eszerint az emberek, a gyűjtők is, a bezártság után élményekre, személyes odafigyelésre és törődésre vágynak, amiből az következik, hogy a giga-események helyett a szűkebb körűeket, az exkluzív jellegűeket célszerű előnyben részesíteni, amik „feldobhatók” digitális komponensekkel is. Hatásos lehet az is, ha a műveket egyedi, innovatív módon, szokatlan helyszíneken, például közösségi terekben prezentálják.

A második tézis vélhetően sok igazi műbarátnak fáj, de ettől még igaz: a műkereskedelem eltolódása a digitális térbe elfogadottabbá teszi a műalkotások „élőben” történő előzetes megtekintés nélküli vásárlását – azt amit néhány éve még a legtöbben elképzelhetetlennek tartottak. Ez természetesen a piac jelentős bővülését hozhatja magával.

Stewart véleménye szerint a műkereskedelemben is előtérbe kerülnek a fenntartható fejlődés szempontjai és követelményei, az „ökológiai lábnyom” csökkentésére irányuló törekvés. Ez nemcsak a nyomtatott katalógusok, meghívók, a műtárgyak fölöslegesen pazarló csomagolása, stb. szükségességét kérdőjelezi meg, hanem a művészeti vásárokkal és a nagy kiállításokkal összefüggő gyakori nemzetközi – főként légi – utazások indokoltságát is. Ezzel összefüggésben változni fog maga a művészet is, mert fokozottabban fog reflektálni az ökológiai válságra. 

„A lokális lesz az új globális”, mondja Stewart, hiszen az emberek, lehet, hogy egyelőre csak kényszerből, de a korábbinál jóval több időt töltenek saját lakókörnyezetükben,  jobban tudatosul bennük helyi és regionális identitásuk, ami a globalizáció következményeként kezdett háttérbe szorulni. Ez azt is jelenti, hogy erősödni fog a gyűjtők érdeklődése a helyi stílusok és a helyben népszerű művészeti mozgalmak, irányzatok iránt, ami befolyással lesz arra, kit, mit és hogyan mutatnak be az aukciósházak és a galériák és nagyobb figyelem fog irányulni a helyi múzeumokra is.

Az ötödik jóslat szerint tartós lesz az a tavaly már jól megfigyelhetővé vált trend, ami lebontja az aukciós piacon szereplő különböző tárgycsoportok és időszakok közötti korlátokat, azaz a jövő a hibrid árveréseké, ahol különböző művészettörténeti korszakokból származó képzőművészeti alkotásokat együtt kínálnak design objektekkel, de akár autókkal is.

Nem kevésbé fontos a következő előrejelzés sem, miszerint folytatódni fog a műkereskedelem különböző csatornái, azaz az aukciósházak, a galériák és a vásárok egymáshoz való közeledése. Talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy nagyobbak lesznek közöttük az átfedések, de tény, hogy tavaly már együttműködési szándékuk erősödése is megfigyelhető volt, miközben természetesen továbbra is egymás piaci vetélytársai maradnak. Vetélkedésük új dimenziót nyer azáltal, hogy eltűnnek az elsődleges és a másodlagos piac közötti határok.  

Az ázsiai gyűjtők piaci szerepének erősödése nem új jelenség, de a pandémia évében tovább gyorsult; miközben a globális aukciósházak összforgalma 2020-ban jelentősen visszaesett, Ázsiában nemcsak tartani tudták a szintet, de jó néhány háznak sikerült minden korábbinál magasabb forgalmat realizálnia. Jó hír a piaci szereplők számára, hogy az ázsiai gyűjtők mára már szinte „mindenevővé” váltak, erősen érdeklődnek a nyugati művészet , a befutott sztárok mellett a feltörekvő művészek iránt is, de továbbra is előszeretettel vásárolnak klasszikus műveket, mint ahogy nem hagyják hidegen őket az aukciósházak kínálatában szereplő olyan luxuscikkek sem, mint az ékszer vagy épp a különleges autók.

S miközben az ázsiai gyűjtők piaci szerepe egyre meghatározóbb lesz, Stewart szerint a művészeti színteret tekintve a legnagyobb fellendülés Afrikában várható. Egyrészt a kontinensen belül is komoly, már ma is nemzetközi figyelemre érdemes központok alakulnak ki – mint például Fokváros, Lagos vagy az ugyancsak nigériai Benin City – másrészt az ottani, illetve onnan elszármazott művészek, köztük egy egészen fiatal nemzedék munkái iránt ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés. Nem lesz meglepetés ezek után, ha ezeknek a művészeknek az alkotásai idén már a Sotheby’s árverésein is jóval nagyobb számban jelennek meg.

Közben megszólalt a nagy vetélytárs, a Christie’s vezérigazgatója, Guillaume Cerutti is, akinek egy rádióbeszélgetésen elhangzott gondolatait az ARTnews foglalta össze. Cerutti számos ponton, például az aukciósházak és a galériák közötti konvergencia vagy az árverési kategória- és korszakhatárok elmosódása ügyében, Stewarttal azonos álláspontot képviselt. (Az utóbbi témában egyébként a leglátványosabb lépéseket a Christie’s tette – már a pandémia előtt is. A legemlékezetesebb és igen bevált húzás Leonardo Salvator Mundijának egy kortárs árverés keretében történt értékesítése volt, de nagy visszhangot váltott ki az a tavalyi aukciójuk is, ahol egy dinoszaurusz-csontváz bukkant fel – és kelt el a vártnál jóval magasabb áron – egy képzőművészeti árverésen.)  Cerutti megerősítette Stuartnak azt a gondolatát is, hogy a műkereskedelem jövője kollaboratívabb lesz; ez igaz lesz az egyes piaci csatornákon belüli szereplők kapcsolataira éppúgy, mint a csatornákon átívelő, tehát például az árverőházak és a galériák közötti kapcsolatokra is. A Christie’s vezére azt is hangsúlyozta, hogy a private sales-nek a pandémia alatt megnövekedett szerepe hosszabb távon is megmarad; a cég tavalyi forgalmában a szokásos 10-15% helyett már 30% volt az ilyen ügyletek aránya. Tegyük hozzá: miközben teljesen érthető ennek az üzletágnak a felfutása, a műkereskedelem transzparenciájának nem tesz igazán jót. Kérdésre válaszolva Cerutti kitért a digitális művészet esélyeire is. Hangsúlyozta, hogy ennek népszerűsítésében a Christie’s is szerepet játszott, amikor először kínált aukción eladásra egy mesterséges intelligencia által generált művet vagy amikor néhány hete licitre bocsájtotta Marina Abramovic performatív mixed reality alkotását. Ezzel együtt megítélése szerint – és ezzel nehéz lenne vitatkozni – a digitális műveknek először alapvetően a galériákba és rajtuk keresztül az intézményi és magángyűjteményekbe kell utat találniuk és azután következhet a másodlagos piac, illetve annak részeként az aukciósházak.

A brexitnek a nemzetközi műkereskedelemre gyakorolt várható hatásáról Cerutti óvatosan nyilatkozott. Abban biztos, hogy London továbbra is kiemelt szerepet fog játszani és ha lesznek a forgalomban súlyponteltolódások, azok inkább jelentkezhetnek az Európa és az USA, illetve az Európa és Hong Kong közötti arányok módosulásában, mint a kontinensünkön belüliekben.

Hogy mindez így lesz-e, csak egy év múlva derül ki, de annak már önmagában is komoly hatása van a piacra, ha láthatóvá válik, mire számítanak és készülnek legnagyobb szereplői.  

Írásunk illusztrációit a Sotheby’s január 28-i régi mesterek árverésének tételeiből válogattuk. A nyitókép forrása: Sotheby’s.

Szerző: Emőd Péter

A cikk 2021. 01. 29-én jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.