Műtárgypiac, Portré, Vélemény
Hozzászólok

Film készült az utóbbi idők egyik legnagyobb műkereskedelmi botrányáról, és van benne pár baki

2011-ben valósággal sokkolta a New York-i szcénát, amikor egyik napról a másikra váratlanul bezárt a város talán legpatinásabb, több mint másfél évszázados múltra visszatekintő galériája, a Knoedler. Most egy egész estés dokumentumfilm mutatja be, mi áll a közvélemény számára teljesen váratlan lépés hátterében.

Hogy a képzőművészet sokak számára még ma is kicsit misztikus világának fejleményei egyre szélesebb rétegek érdeklődését keltik fel, sok más egyéb mellett az is mutatja, hogy mind több dokumentumfilm készül a témában és ezek forgalmazói egyre gyakrabban vélik kifizetődőnek a széles körű nemzetközi forgalmazást. Az utóbbi évtizedek eddigi legismertebb festményhamisítójának „pályáját” bemutató 2014-es német film, a Beltracchi – A hamisítás története a hazai mozikba is eljutott, és viszonylag nagy érdeklődést keltett az a The Price of Everything című, itthon Senki többet címmel forgalmazott, négy évvel későbbi amerikai dokumentumfilm is, ami azzal foglalkozott a szcéna számos közismert szereplőjét megszólaltatva, hogyan hat a társadalmi értékrendek változása a kortárs művészeti piacra és milyen törvényszerűségekre épül az árképzés, azaz hogyan lehet beárazni a beárazhatatlant. A legfrissebb mozi pedig a tavaly bemutatott, ugyancsak amerikai Made You Look: The True Story About Fake Art (magyar címén A vászon mögött), amit a Netflixen lehet megnézni. Ha a magyar címből nem is feltétlenül, de az eredetiből sejteni lehet, hogy a Beltracchi-ügyhöz hasonlóan ezúttal is egy rendkívüli méretű hamisítási botrányról van szó, ennek középpontjában azonban nem a hamisító áll – bár az ő kilétére is fény derül –, hanem egy galéria, ami a hamisítványokat forgalomba hozta. Ráadásul nem is akármilyen galéria, hanem a világ legfontosabb műkereskedelmi központjának egyik legrégebbi és legismertebb galériája, a Knoedler. 

Ann Freedman. A vászon mögött, film still

A történetnek, amiről még 2013-ban, azaz felgöngyölítésének időszakában az artportal is beszámolt,  három fő- és számtalan mellékszereplője van. Az első számú főszereplő a galéria – volt – vezetője, Ann Freedman, akit, mivel nem ítéltek el, a film sem kiálthat ki nyíltan bűnösnek, de azért készítői nem titkolják azt a meggyőződésüket, hogy az ismert műkereskedőnek a bizonyossággal határos valószínűséggel tudnia kellett számos, gondjaira bízott mű hamis mivoltáról. Azt pedig inkább nem is kommentálják, csak röviden jelzik a film végén, hogy Freedman ma is műkereskedőként dolgozik, saját kis galériáját vezeti… A hamisnak bizonyult művek – nem kevésről, mintegy öt tucatnyiról van szó – egyetlen forrásból, egy magát ugyancsak műkereskedőnek valló, de korábban senki által nem ismert hölgytől, bizonyos Grafila Rosalestől kerültek a galériába. Ő a másik főszereplő, akinek oldalán néha feltűnik kevéssé bizalomgerjesztő párja is. A férfi nyilvánvalóan benne volt a sötét ügyletekben és gyorsan le is lépett, amikor kezdett forróvá válni lába alatt a talaj. Rosales bűnösségét lényegesen egyszerűbb volt bizonyítani és ennek meg is lett a következménye egy – igaz, meglehetősen enyhe – bírósági ítélet formájában; az álkereskedő néhány hónap házi őrizet mellett felfüggesztett börtönbüntetést kapott, ami aligha tekinthető szigorúnak, hiszen az általa továbbadott hamis művek együttesen több mint 80 millió dollárért keltek el, azaz ennyi kárt okoztak vásárlóiknak. A harmadik főszereplő pedig az a kínai, hazájában némi ismertségnek is örvendő festő, Pei-Shen Qian, aki megpróbált az amerikai nagyvárosban is befutni. Miután ez nem sikerült neki, képek másolásából tartotta fenn magát. Ez önmagában még nem lenne bűncselekmény, ő azonban a másolatokra annak ellenére is rákanyarította az eredeti művek szerzőjének nevét, hogy tudnia kellett, milyen céllal kapott megrendelést ezekre a képekre. Ezt persze vehemensen tagadta, de amint a helyzet kezdett komolyra fordulni, azonnal hazaköltözött Kínába, ahol biztonságban van az amerikai kiadatási kérelmekkel szemben. Nem szívódott fel, a dokumentumfilm készítői is megtalálták, de felelősségre vonástól nem kell tartania.

A mellékszereplők pedig részben azok a szakértők, így a Rothko-specialista David Anfam, vagy Christopher Rothko, a művész fia, akik, legalábbis Ann Freedman állítása szerint, megvizsgálták és eredetiségüket illetően véleményezték a Knoedler által értékesített képek egy részét. Nem meglepő módon nem mindenki úgy emlékezik a történtekre, mint a galerista. Többen azt is tagadják, hogy Freedman egyáltalán megkereste őket, mások most azt állítják, hogy szakvéleményükben jelezték a művek hamis voltát. A mellékszereplők másik nagyobb csoportját a becsapott  magángyűjtők és múzeumok alkotják; közülük kevesen vállalták, hogy kamera elé álljanak, ami érthető is, hiszen az érintett művek árszintjéből adódóan itt a gyűjtői elitről van szó, aminek tagjai nem szívesen beszélnek arról, hogy hamis képekkel csalták őket lépre. Akik viszont felbukkannak a filmben, így Dominico de Sole, a Sotheby’s elnöke, vagy Pierre Lagrange milliárdos hedge fund manager, biztosak abban, hogy Ann Freedman hiába tetszeleg áldozati szerepben, valójában igenis tettestárs. A becsapott ügyfelek többsége természetesen kártérítést követelt; végül a galéria valamennyiükkel meg tudott állapodni, többnyire peren kívül. Bíróság elé egyetlen ügy került, de ebben is megegyezés született még az ítélethirdetés előtt. A legutolsó aktát 2019-ben sikerült lezárni, azaz az ügyek rendezése közel egy évtizedet vett igénybe.

Az egyik leghíresebb hamisítvány, amit a Knoedler Mark Rothko 1956-ban készült műveként értékesített. Forrás: artsy.net

És persze fontos szereplők maguk a kérdéses művek is, zömmel az amerikai expresszionizmus legnevesebb mesterei, köztük Mark Rothko, Jackson Pollock, Lee Krasner, Robert Motherwell, Willem de Kooning, Clyfford Still, Richard Diebenkorn, Franz Kline és Barnett Newman alkotásai a múlt század 40-es-50-es éveiből – legalábbis a műveket a Knoedler vezetőjének felkínáló Grafila Rosales állítása szerint. Freedman-nek már azt a tényt is fölöttébb gyanúsnak kellett volna találnia, hogy korszakos mesterműveket egy teljesen ismeretlen állítólagos műkereskedő ajánl neki megvételre. (Rosales mindig arra hivatkozott – ez a leggyakoribb az ilyen kétes ügyletekben – hogy a művek egy inkognitóját megőrizni kívánó jelentős műgyűjtőtől származnak, aki őt kérte fel közvetítőnek.) A gyanút erősítenie kellett volna annak is, hogy Rosales a kitalált gyűjtőn túlmenően semmit nem tudott mondani a képek provenienciájáról; hogy a milliós értékű vásznakat többnyire összecsavarva vette elő kocsija csomagtartójából és a kialkudott összeget mindig készpénzben kérte. És persze fel kellett volna tűnnie az alacsony áraknak is – egy kapitális Jackson Pollock festményért, pontosabban annak hamis változatáért Rosales mindössze 950 ezer dollárt kért; Freedman a művet később 17 millióért adta tovább. Arról már nem is beszélve, hogy az egyik Pollock-festménnyel volt egy, még a laikusok számára is szembeötlő gond: a mester szignóján a keresztnévben kimaradt a „c” betű.

A film nem mondja ugyan nyíltan ki az elég nyilvánvaló ítéletet Freedman-ről, de a számos mellékszereplő között megszólaltatja a The New York Times egyik, az ügyet figyelemmel kísérő újságíróját, aki szerint „Freedman vagy tettestárs, vagy egyike a legostobább embereknek, akik valaha egy galériában dolgoztak”. Nyilván az előbbi változat a valószínűbb, vitatkozni legfeljebb azon lehet, hogy gondatlanságából, nem kellő alaposságából adódóan vált bűnrészessé, vagy tudatában volt annak, hogy hamis művek értékesítésében működik közre. Nehéz nem arra gondolni, hogy az utóbbi változat áll közelebb a valósághoz. A legfőbb tanulság most is ugyanaz, mint a hamisítási ügyekben általában: ha minden szereplő, műkereskedő, közvetítő, szakértő, gyűjtő kellő körültekintéssel járna el, ha egyes szereplőket nem a kapzsiság hajtaná, ha senki nem veszítené el józan ítélőképességét, amikor felcsillan egy nagy üzlet reménye, a hamis műveknek jóval kisebb lenne az esélyük a piacon. És mivel a Knoedler valóban a legnagyobb, legrégebbi és legmegbecsültebb galériák egyike volt, mielőtt belebukott ebbe az ügybe, ki kell mondani: az óvatosság bizony még akkor sem árt, ha ilyen tekintélyes piaci szereplővel van dolgunk. Tanulságos volt, amit az egy hamis Rothko-festményt megvásárló Dominico de Sole bírósági meghallgatásán arra a kérdésre válaszolva mondott, hogy miért nem vizsgálta meg ő is alaposabban az általa a galériában megvásárolt mű eredetiségét. A korábban a Gucci Csoport elnök-vezérigazgatójaként is dolgozó neves gyűjtő szerint a Gucci elegáns üzletében a New York-i Fifth Avenue-n sem kérdezi meg egyetlen vevő sem az eladótól, amikor leemeltet a polcról egy Gucci-táskát, hogy az vajon eredeti-e.

A film az ügyet – akár csak a sajtóból – viszonylag jól ismerők számára nem szolgál különösebb újdonságokkal, de mindazokat segítheti a kellemetlen műpiaci meglepetések elkerülésében, akik készek levonni belőle a fenti tanulságokat.

Egy Robert Motherwell Spanyol elégia című 1953-as festményeként eladott hamisítvány, mellette az egykori Knoedler épülete. Forrás: artlistings.com

Bizonyos konzekvenciákat egyébként nemcsak a film nézőinek érdemes levonniuk, hanem készítőinek is, akik, ugyancsak a kellő körültekintés hiányában, két csapdába is beleszaladtak. Amikor a filmben a Harvard Art Museums egyik konzervátora arról beszél, furcsa, hogy az állítólagos szerzők műtermeiben készült fotókon még véletlenül sem szerepel egyetlen olyan munkájuk sem, ami később a Knoedlerhez került, a néző egy Jackson Pollockot műtermében megörökítő fotót lát. Csakhogy amikor egy Joe Fig nevű amerikai szobrász megnézte a filmet, döbbenten vette észre, hogy az említett fotón nem Pollock, hanem az általa Pollockról mintázott szobor látható. Azaz, mint ahogy Fig ironikusan megjegyezte, egy hamis festményekről szóló filmben egy hamis fotó szerepel. A napokban nyilvánosságra került malőr kapcsán Barry Avrich, a film rendezője elismerte a hibát és bejelentette azt is, hogy a művésszel galériája közvetítésével „rendezte az ügyet”. Fig a kapott összeget a New York-i művészek támogatására létrehozott koronavírus-alapba fizette be. A másik bakit az Artlyst brit művészeti portál fedezte fel. Eszerint a film egyik still-je egy az egyben egy online megjelent Artlyst írás screenshot-ja, aminek használatához a film készítői nem kértek engedélyt és a forrást sem tüntették fel. Ennek kapcsán az Artlyst udvariasan csak annyit kért, hogy a screenshot-ba utólag építsék be az Artlyst logóját és a tőlük pozitív kritikát kapott film végén tüntessék fel a dokumentum forrását.

Áprilisban egyébként már látható lesz a Netflix következő, képzőművészeti témájú mozija, ami ugyancsak egy bűnügyet, mégpedig az USA legnagyobb, mindmáig felderítetlen műkincsrablásának történetét dolgozza fel. 1990-ben 13 remekművet, köztük Rembrandt, Vermeer, Degas és Manet festményeit lopták el, együttesen mintegy 500 millió dollár értékben a bostoni Isabella Stewert Gardner Museumból. A magas, 10 millió dolláros nyomravezetői díj ellenére a művek mindmáig nem kerültek elő; a nyomozás csak a rablást végrehajtó két, rendőrnek öltözött bűnöző személyazonosságát tudta – nagy valószínűséggel – megállapítani, ám ők már mindketten régebben meghaltak. A film címe: „Ez egy rablás” – a világ legnagyobb műkincslopása.

Nyitókép: Made You Look: The True Story About Fake Art / Melbar Entertainment Group

Szerző: Emőd Péter

A cikk 2021.március 18-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.