A hivatalából tavaly januárban távozott amerikai elnök és felesége portréja is bekerült a National Portrait Gallery-be, és élénk vitákat váltott ki. Jó alkalom arra, hogy röviden visszatekintsünk az elnöki portrék történetére.

A washingtoni Smithsonian National Portrait Gallery (NPG) 1968-as megnyitása óta, azaz éppen 50 éve szisztematikusan gyűjti az Amerikai Egyesült Államok elnökeinek portréit, hogy „azon személyeken keresztül mutassa be Amerika sorsának alakulását, akik jelentős hatással voltak az ország történetére és kultúrájára”.  Ma már az USA valamennyi első emberéről őriznek legalább egy alkotást – többnyire festményt, néhány esetben szobrot. Ez az egyetlen, nyilvánosan is hozzáférhető ilyen gyűjtemény; a Fehér Háznak is van egy kollekciója, amit azonban csak a mindenkori elnök vendégei láthatnak. Azokról az elnökökről, akikről több – nemritkán többtucatnyi – alkotással rendelkeznek, időszakonként más és más munka szerepel a múzeum állandó kiállításán, ahol esetenként saját kollekciójuk darabjai mellett magángyűjtők által letétbe helyezett munkák is láthatóak.

Az elnöki portrék mindig népszerűek a látogatók körében, de különösen megnövekszik irántuk az érdeklődés, amikor elhelyezik ott a funkciójuktól visszavonult elnökök új portréit, amiknek megalkotására az érintettek választják ki és a múzeum kéri fel a művészeket. A mostani érdeklődés azonban az ilyenkor szokottnál is jóval nagyobb: mióta jó két hete „leleplezték” Barack és Michelle Obama portréit, a látogatottság azonnal a háromszorosára ugrott.

Az elnöki portrék sorozata nemcsak arról ad tanulságos és változatos ízelítőt, milyen átalakulásokon ment keresztül a portréfestészet a századok során, hanem arról is, milyen képet akartak hagyni magukról az utókorra az egyes elnökök, mennyire akartak „üzenni” a portrék által és persze arról is, milyen volt az ízlésük. A legtöbben, különösen a korábbi időszakokban, ragaszkodtak a „klasszikus” portréhoz, ami realista stílusban, magas pozíciójukhoz illő pózban és háttérrel ábrázolta őket, és igyekeztek ehhez az adott műfajban általuk legjobbnak gondolt mestereket megnyerni, miközben döntéseikben természetesen a személyes ismeretségek, barátságok is szerepet játszhattak. E „klasszikus” művek alkotói közül talán Gilbert Stuart és Norman Rockwell a legismertebbek; előbbi George Washington portréját festette meg még a XIX. század végén, utóbbi pedig Richard Nixon arcképét pontosan egy fél évszázaddal ezelőtt.

Az utóbbi évtizedek néhány elnöke már engedett kora divatos művészeti irányzatainak, s azok egy-egy kiemelkedő képviselőjét kérte fel portréjának megalkotására. Így például John F. Kennedy portréját de Kooning készítette el – de nem a világsztárnak számító Willem de Kooning, hanem felesége, az ugyancsak expresszionista, de az absztrakt mellett figuratív műveket is festő Elaine.

A múzeum számára az elnökök közül vélhetően Bill Clinton okozta a legnagyobb fejtörést. Nem azért, mintha nem rendelkezne elég Clinton-portréval – épp ellenkezőleg, az USA 42. elnökéről a rajzokat, karikatúrákat is beleértve összesen 55 művük van, ezek közül tíz tekinthető klasszikus értelemben vett portrénak. 2009-ig az a változat szerepelt a kiállításon, amit Nelson Shanks festett.

Shanks az utóbbi évtizedek egyik legismertebb amerikai portréfestője volt, akinek a világ főként a Diana hercegnőről készített festményét ismeri. 2015-ben, nem sokkal halála előtt árulta el, hogy a Clintont ábrázoló képen látható árnyék annak a ruhának az árnyéka, amit Monica Lewinsky viselt az elnök által később nagy nehezen elismert „illetlen fizikai kapcsolatuk” idején. A múzeum állítja, hogy Shanks 2015-ös interjúja előtt nem tudott az árnyék jelentéséről, azaz csak egy „szokásos rotációról” volt szó, amikor lecserélték a képet – történetesen annak a Chuck Close-nak a portréjára, akinek éppen ezekben a hetekben kell szembenéznie – a képzőművészeti szcéna szereplői közül a legismertebbként – szexuális zaklatási vádakkal …

Bár az elnökök rendszerint maguk javasolták a múzeumnak, kiket kérjenek fel a portrék elkészítésére, az eredménnyel mégsem mindig voltak elégedettek. Aaron Shikler először 1980-ban a Time magazin „Az év emberét” bemutató számának címlapjára festette meg a frissen megválasztott Ronald Reagan portréját, amivel Reagan még elégedett volt, ám amikor 8 évvel később a Fehér Ház számára készült portréra ugyanő kapott megbízást, az elnök csak a sokadik változatot fogadta el. Lyndon B. Johnson még nehezebb esetnek bizonyult; az elsőként kiválasztott művésztől vissza is vonatta a megbízást, így portréját végül egy „beugró”, Peter Hurd készítette el, ám igazán sikeresnek az ő munkája sem nevezhető.

A tavaly leköszönt Obama és felesége, az amerikai elnökök közül elsőként, a várakozásoknak megfelelően afroamerikai művészeket kért fel portréik elkészítésére. Az elnököt a 41 éves, New Yorkban élő Kehinde Wiley örökítette meg, aki afroamerikaiakat ábrázoló naturalista portréival vált ismertté. Több kisebb díjat kapott már, az igazi ismertséget azonban az Obama-portré hozta meg számára – a vegyes, inkább negatívnak mondható kritikai visszhang ellenére. A mű erénye, hogy szakít a hivatalos portrék hagyományos stílusával, ami a háttéren érződik a leginkább. A szokott semleges vagy hivatali háttér helyett az elnök egy valóságos virágerdőben ül, s a kiválasztott virágok sem véletlenül kerültek a képre: az afrikai kék liliom Obama apjának hazájára, Kenyára emlékeztet – a művész apja egyébként nigériai származású – a krizantém Chicagót jelképezi, azt a várost, ahol Obama és felesége megismerkedett, s ahol most Obama – minden volt elnöknek járó – archívuma és könyvtára épül, a jázmin pedig Hawaiira, a volt elnök ott töltött ifjúi éveire utal. A kritikusoknak nem is ezzel a háttérrel van bajuk, inkább Obama figurájával, amit távolságtartónak, érzelemmentesnek, szürkének, az elnök valódi személyiségével ellentmondásban lévőnek ítélnek. Úgy látják, Wiley számára fontosabbak voltak a művészettörténeti referenciák, a stílusgyakorlatok, mint az, hogy megpróbálja Obama személyiségét érzékeltetni. „Festménye túl racionális, olyan, mint egy hideg márványszobor egy mauzóleumban. Nem mondja el az utókornak, mitől volt Obama olyan különleges” – fogalmaz találóan az egyik kritikus.

Jóval sikerültebbnek tűnik a volt First Lady portréja, Amy Sherald munkája. A Baltimore-ban élő 44 éves művész mély társadalmi érzékenységről tanúskodó portréival vált ismerté. Michelle Obama-portréját az arról szóló írások többnyire magával ragadónak, mélyen emberinek, költőinek, ugyanakkor – a formális portrékhoz kapcsolódó elvárások fényében – váratlannak tartják; a festmény sokak szerint „ellopja a show-t” férje portréjától. Ezt azonban csak az avatási ceremónia idején tudta megtenni, mivel Obama portréja utána elfoglalta helyét az elnökök arcképcsarnokában, míg feleségének arcképe néhány hónapra egy másik teremben nyert elhelyezést, későbbi sorsa – pontosabban az, hogy látható lesz-e folyamatosan, vagy egy idő után raktárba kerül – egyelőre bizonytalan.

Bár egyelőre még az Obama-portrék állnak a beszélgetések középpontjában, a tekintélyes online művészeti platform, az artnews már egy lépéssel tovább ment és a szcéna 11 szereplőjét arról faggatta, kire bíznák a mostani elnök, azaz Donald Trump portréjának elkészítését. A válaszok jól mutatják azt a feszültséget, ami Trump és a művésztársadalom többségének viszonyát jellemzi. Csak néhány példa: Michael Rakowitz képzőművész Maurizio Cattelant, „a művészvilág Sascha Baron Cohen-jét” látná szívesen ebben a funkcióban – akinek Amerika című munkáját, egy aranyozott WC-t a Guggenheim Museum ajánlotta fel kölcsönzésre Trump számára az általa kért Van Gogh festmény helyett. Adrian Piper képzőművész Jeff Koons giccsbe hajló, banális porcelánfigurái és Trump között lát hasonlóságot, ezért Koons-t tudja a leginkább elképzelni erre a feladatra. David Kratz, a New York Academy of Art elnöke John Alexander festőt ajánlja, aki „a természetből a legjobbat, az emberből a legrosszabbat tudja kihozni”. Natalie Frank képzőművész „a világ legrosszabb restaurátorát”, Cecilia Gimenezt javasolja felkérni; az idős spanyol hívő, mint emlékezetes, hazájában egy templomi Krisztus-ábrázolást „restaurált” merő jószándékból felismerhetetlenné 2012-ben. Kíváncsi vagyok – mondja Frank – mit művelne Trump arcképével.

A cikk 2018. február 28-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.
Szerző: Emőd Péter