Aktuál, Alkotók, Vélemény
Hozzászólok

Azt hittük, mindent tudunk a Sikolyról, pedig még ma is szolgál meglepetésekkel

Az oslói múzeumok szakemberei a festmény első, 1893-as változatának egyik rejtélyét fejtették meg – miközben az is rejtély, miért tartott ez ilyen sokáig.

A nagy norvég festő, Edvard Munch Sikoly (A sikoly) című munkája az egyetemes művészettörténet egyik legismertebb, legtöbbet reprodukált festménye – még úgy is, hogy a reprodukciókon sokszor nem ugyanaz az alkotás szerepel. Mert, miközben a Mona Lisárólbeszélve egyértelműen Leonardonak a Louvre-ban őrzött remekére gondolunk, s az Éjjeli őrjáratmindig Rembrandtnak az amszterdami Rijksmuseumban őrzött monumentális vásznát juttatja eszünkbe, a Sikolyból több közismert változat létezik, amik összesen 17 év alatt, 1893 és 1910 között születtek. Más művészekhez hasonlóan Munch is sokszor készített – rendszerint megrendelői nyomására, vagy azért, hogy egy eladott, jól sikerültnek tartott alkotásból neki is maradjon példánya – több változatot ugyanarra a témára, az azonban ritka, hogy a különböző változatok csaknem azonos ismertségnek és népszerűségnek örvendjenek. A művészettörténet az első és az utolsó variánst tartja a legjelentősebbnek; ebben az írásban az elsőről lesz szó. 

Sikoly-leltár összesen öt tételt tartalmaz: két-két olaj-temperát, illetve pasztellt, továbbá egy litográfiát, amiből nem tudni pontosan, hány darab készült. A kutatók általában 30 körülire becsülik számukat; van közöttük Munch által saját kezűleg színezett példány is. Munch munkáinak leggazdagabb „lelőhelye” ma is szülőhazája, Norvégia; műveinek legnagyobb kollekciójával az oslói Munch Museum és a Nemzeti Múzeum rendelkezik; e két gyűjteményben van a Sikolyok többsége is. A Munch Museumnak – hacsak a pandémia nem okoz további csúszást – idén nyáron nyílik meg az új, a korábbinál lényegesen nagyobb alapterületű és gazdagabb funkciójú, impozáns épülete, míg a Nemzeti Múzeum épp egy rekonstrukció kellős közepén tart és az már most látszik, hogy ugyancsak a járvány miatt, az idénre tervezett újranyitás csúszni fog egy évet.

Edvard Munch 1933-ban, forrás: Wikipedia

Az első Sikoly keletkezésének történetét a művész így írta le naplójában: Egy este épp egy gyalogúton sétáltam, amikor a város az egyik oldalon volt, míg a fjord alatta. Fáradtnak és betegnek éreztem magam. Megálltam és elnéztem a fjord fölött, – a Nap éppen lemenőben volt, amikor az ég vérvörössé változott. Úgy éreztem, hogy egy sikoly préselődik ki a tájból és úgy tűnt számomra, mintha hallanám a sikoltást. Megfestettem a képet és a vérvörös felhőket. A színek szinte sikoltottak. Ez vált A sikollyá. Munch számára fontos volt, hogy impresszióit ne csak festményein örökítse meg, hanem írásban is rögzítse. A mű egyik pasztell-verziójának keretére is ragasztott egy részletet naplójából, a litográfia-változatot pedig eleve úgy készítették, hogy az tartalmazott német nyelven egy kivonatos részletet Munch naplójából. Később azonban sok példányról leválasztották ezt a szöveges részt, így egy „teljes változat” ma már ritkaságnak számít. 1928-ban a Sikolyhoz kötődő teljes szöveget megjelentette a szerelem, a szenvedés és a halál témájával foglalkozó Élet-fríz sorozatának szentelt kis kötetben, ami szintén arra utal, hogy a szövegnek a képhez hasonló jelentőséget tulajdonított.

Sikolynak ma is számos titka van még: a művészettörténészek például szívesen vitatkoznak arról, mennyire tekinthető a mű Munch saját lelkiállapota tükrének, egyfajta önarcképnek; hogyan értelmezhető a kép főhősének heves reakciója és a háttérben álló mellékfigurák teljes közönye között feszülő feltűnő ellentmondás; a festmény hőse maga hallat-e kétségbeesett hangokat, vagy inkább védekezik a hangokkal szemben.

Négy Sikoly-változat: tempera-olaj, valószínűleg 1910-ből; pasztell 1893-ból és két litográfia 1895-ből, Fotó © Munchmuseet

A mű különböző változatai időről időre foglalkoztatják – nem mindig örömteli okokból – a sajtót és a közvéleményt is. A hírek jobbik esetben valamelyik alkotás időszaki kiállításokon történő, nem túl gyakori felbukkanásáról szólnak, máskor viszont éppen az eltűnésükről – az elmúlt évtizedekben a mű két változatát is elrabolták. 1994-ben a Nemzeti Múzeumból, 2004-ben a Munch Museumból vittek el egy-egy Sikolyt; nem kevés izgalom után szerencsére mindkét eset happy enddel zárult. A 2010-es évek legnagyobb szenzációja egy akkor fantasztikusnak számító árverési rekord volt: A Sikoly egyetlen, magánkézben lévő változatáért 2012-ben a Sotheby’s New York-i árverésén csaknem 120 millió dollárt fizettek. Az árverésig ez a változat is norvég tulajdonban volt, beadója ugyanis az ország egyik leggazdagabb embere, Petter Olsen volt. Nem kevésbé közismert az új tulajdonos sem: Leon Black amerikai milliárdos, aki épp most került nehéz helyzetbe – ha nem is anyagilag – a Jeffrey Epsteinhez fűződő soros üzleti kapcsolatai miatt. Mint ahogy arról néhány hete beszámoltunk, megingott pozíciója a New York-i MoMA felügyelőbizottságának élén is.

A legfrissebb, néhány napja felröppent hír pedig az, hogy a szakemberek immáron egységes álláspontja szerint maga Munch írt a Sikoly 1893-as változatának bal felső sarkába ceruzával egy megjegyzést, ami így hangzik: „Csak egy őrült festhette”. Azt, hogy ez a szabad szemmel alig látható néhány szó mikor került a képre, nem lehet tudni, mindenesetre legkésőbb 1904-ben már tudomást szerezhetett róla a világ egy dán kritikus írásából. A megjegyzés szerzőjét illetően napjainkig kétféle teória tartotta magát: az egyik szerint egy tárlatlátogató fejezte ki ily módon rosszallását, amikor a festményt 1895-ben bemutatták az oslói Blomqvist galériában. A kiállítás kapcsán az oslói egyetem diákklubja vitát rendezett, ahol egy orvostanhallgató annak a véleményének adott hangot, hogy a Sikolyt csak egy őrült festhette – ez a mondat került fel aztán a képre. A másik vélekedés szerint a „képrongáló” maga a művész volt, aki mindig nagyon érzékenyen reagált az elmeállapotával kapcsolatos megjegyzésekre, vélhetően azért is, mert családjában többen is szenvedtek mentális betegségben. Apja és nővére is depressziós volt, utóbbinál skizofréniát is diagnosztizáltak. És ő maga is labilis idegrendszerű volt; később, 1908-ban komoly idegösszeomlást kapott; állapotát alkoholizmusa is súlyosbította. Az ő „szerzősége” mellett kardoskodó szakemberek véleménye arról már megoszlott, hogy a képre írt megjegyzés ironikusan értendő-e, vagy a kritika miatti sértettség jegyében született. A napokban azonban a két oslói múzeum bejelentette szakemberei közös vizsgálatának eredményét, ami szerint valóban Munch a felirat szerzője. A „betűről betűre, szóról szóra” elvégzett vizsgálat nem használt semmi olyan eszközt vagy elméletet, ami ne lett volna régóta ismert; a közlemény csak az infravörös technológiát és a művész kézírásával való egybevetést említi. Munch szerzősége mellett még egy, logikusnak tűnő, de azért semmiképp sem perdöntő érvet sorakoztatnak fel: ha valóban egy felháborodott látogató írta volna fel véleményét a képre, nem ügyelt volna arra, hogy az alig észrevehető legyen.

A Sikoly 1893-as változata – ennek bal felső sarkára került a szabad szemmel alig látható megjegyzés; a Nasjonalmuseet, Oslo jóvoltából

A világsajtót 24 óra alatt bejárta a hír, itthon is több szájton megjelent már, de valahogy senki nem tette még fel a kérdést, hogy vajon miért most dobták be a köztudatba, amikor ezzel az erővel már jóval előbb is azonosítható lett volna a felirat szerzője. Egy válaszlehetőség mindenesetre kézenfekvő: a múzeumok újranyitása, illetve költözése húzódik, az érdeklődést viszont Munch iránt az alatt az idő alatt is fenn kell tartani, amíg a művek nem hozzáférhetőek a nagyközönség számára.    

Edvard Munch: A sikoly, infravörös fotó, a Nasjonalmuseet, Oslo jóvoltából. Fotó: Borre Hostland

Szerző: Fejes Júlia

A cikk 2021. 02. 25-én jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.