A vészkorszak vége óta eltelt háromnegyed század sem volt elég a zsidó tulajdonosaiktól lefoglalt, elrabolt, vagy messze áron alul eladni kényszerített műtárgyak egy része sorsának igazságos rendezésére. Az 1998-ban 44 ország képviselői által elfogadott Washingtoni Alapelvek ugyan felgyorsították a folyamatot, de az ügyek rendezése továbbra sem mindig azonos mércével történik.

A sajtóban még mostanában is szinte naponta jelennek meg hírek a vészkorszakkal összefüggő, lezáratlan restitúciós ügyekről; egy részük bíróságon dől el, másokban peren kívüli megegyezés születik; egyes országok nagyobb lélegzetet véve próbálnak az ilyen ügyek végére járni, másutt inkább húzzák az időt. Előbbire jó példa most Hollandia, ahol olyan döntés született, hogy azok az egykori tulajdonosaiktól elrabolt műkincsek sem maradhatnak a közgyűjteményekben, amelyekre nem nyújtottak be restitúciós igényt; ezeket a zsidó kulturális örökséggel foglalkozó intézmények kapják meg. Hollandiában egyébként működésének közel 20 éve alatt a restitúciós bizottság 163 ügyet tárgyalt; ezek együttesen 1620 műtárgyat érintettek, s alig több mint egyharmadukról született az egykori tulajdonosok számára kedvező döntés.

Két hónappal ezelőtt számoltunk be egy nagy hullámokat vert németországi ügyről, melyben a düsseldorfi Kunstpalast, pontosabban fenntartója, Düsseldorf városa egy igazi remekmű, Franz Marc Rókák című festményének az eredeti tulajdonos örököseinek történő visszaszolgáltatása mellett döntött, annak ellenére, hogy a Németországot a zsidóüldözés miatt elhagyni kényszerült gyűjtő ki tudta csempészni a képet az országból és végül Amerikában értékesítette azt. Ez a döntés, ha precedenst teremt, számos új restitúciós igény bejelentésének alapja lehet. Írásunk megjelenése után néhány nappal kiderült azonban, hogy a városi közgyűlés döntésével az ügyben még nem mondatott ki a végső szó, mert a helyi ügyészséghez feljelentés érkezett, ami a döntést előkészítő szakembereket és a közgyűlés – egyhangú döntést hozó – tagjait hűtlen kezeléssel vádolta meg. Emiatt a közgyűlés határozatának végrehajtását felfüggesztették annak megállapításáig, hogy valóban fennáll-e a hűtlen kezelés gyanúja. Az örökösök ügyvédje a feljelentést időhúzó politikai manővernek minősítette és jelezte, fennáll a veszélye, hogy az egyik, 91 éves örökös nem éri meg a kép visszaszolgáltatását. Az ügyészség viszont példásan gyors munkát végzett és elutasította a feljelentést, mondván, a rendelkezésére bocsájtott iratok alapján nem állapítható meg a hűtlen kezelés kezdeti gyanúja, enélkül pedig nem indítható az ügyben bűnügyi eljárás. Most tehát úgy tűnik, véglegesen elhárultak az akadályok a festmény visszaszolgáltatása elől. Arról továbbra sincs hír, milyen tervei vannak az örökösöknek a 15-30 millió euróra becsült alkotással. Nem került nyilvánosságra az sem, kik voltak a feljelentők, de az biztos, hogy nem ők voltak az elsők, akik ilyen módon próbálták megakadályozni vagy legalábbis lassítani egy restitúciós döntés végrehajtását. Ugyanez történt például még 2006-ban Berlinben, ahol a tét egy még értékesebb festmény, Ernst Ludwig Kirchner 1913-as Berlini utcai jeleneténekvisszaadása volt Alfred Hess műgyűjtő örököseinek. A feljelentés itt is hűtlen kezelésről szólt, s azt ugyanúgy elutasították, mint a mostani düsseldorfit. Az örökös a visszakapott képet New Yorkban árverésre bocsájtotta, ahol az rekordáron, 38,1 millió dollárért kelt el. Új tulajdonosa Ronald Lauder; a mű a hozzá köthető New York-i múzeumban, a Neue Galerie-ben látható. A hullámok azonban azóta sem ültek el; a képet 2006-ig birtokló berlini Brücke Múzeum baráti köre a restitúciós döntést botrányosnak tartja és a kép visszaadását követeli a berlini múzeum részére.

Bár a washingtoni konferencia igyekezett a restitúcióhoz egységes szempontrendszert adni, maga is elismerte, hogy az elvek kidolgozásában résztvevő államok jogrendje különböző lehet és minden országnak saját jogrendjét szem előtt tartva kell eljárnia. Ezért nem véletlen, hogy egymáshoz nagyon hasonló ügyekben is eltérő döntések – adott esetben ítéletek – születhetnek, sőt, ez még ugyanazon ügy keretein belül is előfordulhat. Nem ritka ugyanis, hogy egy-egy egykori magángyűjtemény azonos módon és időben eladni kényszerített, tehát a restitúció szempontjából elvben azonos megítélés alá eső darabjait ma különböző országok múzeumaiban őrzik. Az egyik országban mégis visszaszolgáltatják a műveket, míg a másikban nem. (Előfordulhat persze, hogy a különböző kimenetelre nem annyira az eltérő jogrend van hatással, hanem a feleket képviselő ügyvédek munkájának eltérő eredményessége.)  Fenti megállapítás friss példákkal is illusztrálható – a példák annyiban frissek, hogy az érintett ügyekben az elmúlt hetekben új fejlemények történtek; maguk az ügyek régóta húzódnak és egészen bizonyos, hogy a mostani döntésekkel sem zárulnak le végérvényesen.

Az egyik ilyen ügy főszereplői az egykoron ismert ügyvéd és műgyűjtő, a nácik elől 1940-ben Párizsból Dél-Franciaországba menekült és egy évvel később ott elhunyt Armand Isaac Dorville kollekciójának párizsi és berlini múzeumokban őrzött darabjai. Dorville 450 tételt, köztük Delacroix, Rodin, Carpeaux, Renoir, Manet, Degas, Bonnard, Vuillard, Signac és Caillebotte munkáit tartalmazó kollekciója a gyűjtő halála után, 1942 júniusában egy nizzai szállodában tartott aukción került értékesítésre. A francia rendőrség, amikor az utolsó pillanatban értesült Dorville zsidó származásáról, egy fasiszta aktivistát nevezett ki hagyatékának kezelésére, aki Nizzába érkezvén azonnal lefoglalta az aukció bevételét. Később viszont kiderült, hogy Dorville és több közeli hozzátartozója is kitüntetéseket kapott az I. világháborúban szerzett érdemeiért, ami viszont mentesítette őket a vagyonuk elkobzásának alapjául szolgáló rendelkezések hatálya alól. És bár örökösei ezért egyéb vagyontárgyait megtarthatták, az árverésen értékesített műtárgyak bevételét zárolták és csak azok az örökösök kapták meg belőle részüket, akik 1947-ben életben voltak. Az azon családtagokra eső rész, akik nem élték túl Auschwitz poklát, sohasem került vissza örököseikhez.

A Nizzában árverezett művekből ma 21 képezi francia közgyűjtemények tulajdonát; 12 a Louvre-ban található, a többin a Musée d’Orsay és négy vidéki múzeum osztozik. A restitúciós ügyekben illetékes testület mindmáig elutasította az örökösöknek a művek visszaszolgáltatására vonatkozó igényét, mondván, hogy a művek értékesítése nem kényszer hatása alatt történt. A Louvre, ami a nála őrzött műveket közvetlenül a nizzai árverésen szerezte meg, annyit ajánlott fel az örökösöknek, hogy az akkori áron visszavásárolhatják a műveket. Ezt az ajánlatot ők visszautasították és egy olyan sztárügyvédhez, Corinne Hershkovitch-hoz fordultak, aki már több restitúciós pert nyert a francia állammal, illetve intézményeivel szemben. Az ügyvéd már be is perelte a kulturális minisztériumot és az érintett múzeumokat; az első tárgyalásokat szeptemberre tűzték ki.

Németországban a néhány éve előkerült Gurlitt-gyűjteményben találtak olyan festményeket, melyek eredetileg Dorville tulajdonában voltak. (Az 1.500 műtárgyat számláló, évtizedekig titkolt gyűjtemény előkerüléséről és további sorsáról többek között itt és itt írtunk.) A Gurlitt-gyűjteményt átvizsgáló szakértői csoport három ilyen festményt azonosított, és ezeket át is adták a néhai gyűjtő örököseinek. Egy 1961-es vásárlás eredményeképp a La Roche-Guyon-i tér című Pissarro-festmény is Berlinbe, az Alte Nationalgalerie-be került a Dorville-gyűjteményből. A Porosz Kulturális Örökségvédelmi Alapítvány a festmény tulajdonjogát átadta az örökösöknek, s egyúttal megállapodott velük abban, hogy a mű továbbra is a múzeumban marad; a megállapodás részletei nem kerültek nyilvánosságra.

A másik ügyben, az egykor a Berlini Állami Művészeti Könyvtárat igazgató Curt Glaser gyűjteménye ügyében még több ország – Hollandia, Németország, Svájc, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok – érintett. Glaser, akit 1933-ban mozdítottak el posztjáról zsidó származása miatt, csakhamar az USÁ-ba emigrált, előtte azonban két aukció keretében értékesítette gyűjteményének legnagyobb részét. Glaser 1943-ban hunyt el és örökösei az elmúlt évtizedekben számos erőfeszítést tettek a világban szétszóródott gyűjtemény legalább részleges visszaszerzésére. A képlet viszonylag egyszerűnek tűnt, hiszen nyilvánvalónak látszott, hogy Glaser a gyűjteményt azért adta el, mert egyrészt nem is vihette volna magával az USÁ-ba, másrészt meg kellett teremtenie a kivándorlás és az amerikai letelepedés költségeinek fedezetét. 2007 óta számos intézmény, így az előbbi ügyben már említett Porosz Kulturális Örökségvédelmi Alapítvány, a kölni Ludwig Múzeum, a Holland Restitúciós Bizottság és Bázel városa is lemondott a hatáskörükbe tartozó, egykor Glaser tulajdonát képező műtárgyak tulajdonjogáról és vagy visszaszolgáltatta vagy újból megvásárolta azokat. Hasonló módon járt el több magángyűjtő is. Különösen érdekes a bázeli történet, 12 évvel ezelőtt ugyanis még elutasították a restitúciós igényt, tavaly viszont nem publikus összegű kompenzációt fizettek az örökösöknek. Ez az összeg nyilvánvalóan jelentős volt, hiszen a megállapodás részeként a helyi Kunstmuseum megtarthatott számos papíralapú munkát az egykori Glaser-kollekcióból, köztük Munch, Kirchner, Matisse, Beckmann, Rodin és Chagall alkotásait, melyek értékét több, mint kétmillió dollárra becsülik.

Két amerikai múzeum, a New York-i Metropolitan Museum of Art és a bostoni Museum of Fine Arts azonban megmakacsolta magát – ők nem látják bizonyítottnak a kényszer alatt történt eladást, pontosabban azt, hogy ennek kizárólagos kiváltó oka Németország fasizálódása, az ország elhagyásának elkerülhetetlensége volt. Mióta az USA elfogadta a Washingtoni Alapelveket, ez a két múzeum is több restitúciós igényre adott pozitív választ, ezúttal azonban nem tartják indokoltnak, hogy lemondjanak Abraham Bloemaert 1596-os, illetve Joachim Anthonisz Wtewael 1612-es festményéről. Megítélésük szerint nem bizonyítható, hogy Glaser kényszer alatt cselekedett, vagy hogy nem rendelkezhetett szabadon a képekért kapott, az akkori piaci helyzetben elfogadhatónak mondható összeggel. Véleményük szerint a gyűjtemény eladásában egy magánéleti esemény, nevezetesen első felesége 1932-ben bekövetkezett halála is szerepet játszhatott.

David Rowland, a Glaser-örökösöket képviselő New York-i ügyvéd szerint az egész történet egy „restitúciós rulett”, amiben a siker esélyét nagyban meghatározza, hová kerültek a műtárgyak az egyes gyűjteményekből. Hogyan lehetséges, kérdezi, hogy a hollandok, a svájciak és a németek szerint a képek eladására kényszer hatására került sor, a két amerikai múzeum szerint pedig nem?

Amit a két múzeum eddig ajánlott, azzal az örökösök aligha vannak kisegítve. Eszerint a képek mellé olyan tájékoztató szöveget tesznek ki, ami méltatja Glaser művészettörténeti érdemeit, emlékeztet rá, hogy állását az új náci kormány antiszemita politikája miatt vesztette el és utal arra is, hogy gyűjteményének eladása a németországi politikai helyzettel és személyes okokkal is magyarázható. Ez utóbbi az, amit az örökösök továbbra is vitatnak.

A legfrissebb hír Berlinből érkezett és arról szól, hogy a restitúciós ügyekben javaslattevő jogkörrel rendelkező Tanácsadó Bizottság nem javasolja, hogy a Stadtmuseum Berlin kiadja a holokauszt áldozatául esett Robert Graetz textilnagykereskedő örököseinek Lovis Corinth Alfred Kerr újságíróról készített 1907-es portréját. A bizottság álláspontja szerint kevés bizonyíték támasztja alá, hogy Graetz a zsidóüldözés miatt vált meg a festménytől, továbbá elképzelhető – és itt következik egy viszonylag ritka elem a restitúciós állásfoglalások indoklásában –, hogy a képre egy korábbi tulajdonosa Graetznél nyomósabb indokkal tarthatna igényt. Graetz ugyanis azt Leo Nachtlicht zsidó építésztől vásárolta, aki 1942-ben halt meg Berlinben; feleségét később deportálták és meggyilkolták. A kép tulajdonosváltásának időpontja ismeretlen, de nem zárható ki, hogy arra 1933. január 30. után került sor, és ha ez így van, akkor Nachtlicht már igen nagy valószínűséggel a náci hatalomátvétel miatt érezte úgy, hogy meg kell válnia a képtől, azaz arra az ő örökösei is igényt tarthatnak. A bizottság állásfoglalása ugyan nem kötelező érvényű, ám nemigen fordul elő, hogy a jelenlegi tulajdonosok döntése szembemegy azzal, így a festmény vélhetően Berlinben marad.  

Nyitókép: Auguste Rodin, Crouching Woman, ca. 1882. Marble, 33.5 x 27.5 x 18 cm. Kunstmuseum Bern, Bequest of Cornelius Gurlitt 2014, Provenance undergoing clarification / Currently no indications of being looted art. Photo: Albrecht Fuchs. © Kunst und Ausstellungshalle der Bundesrepublik Deutschland GmbH.

Szerző: Emőd Péter

A cikk 2021. augusztus 3-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.