Axioart Blog

A műtárgypiaci tendenciák azt mutatják, hogy az elmúlt egy évben új vásárlói réteg kezdett érdeklődni a műkincsek iránt. A befektetési szándék és az online aukciók terjedése mellett ez annak is köszönhető, hogy a lezárások miatt fókuszba került a lakótér dekorációja, otthonosabbá tétele. A nemrégiben megjelent Art Market Report szerint a biztos befektetésnek tekinthető klasszikus mellett a kortárs művek, a grafikák és a nyomatok iránt is nőtt a kereslet.

Az Art Basel és az UBS műkereskedelmi elemzése 2020-at az online értékesítés kulcsévének tekinti, mely hosszú távon is jelentős változásokat hozhat a műtárgypiacon. A virtuális térben lebonyolított műkereskedés 12,4 milliárd dolláros bevételt hozott, ami az éves forgalom negyede, és kétszerese a 2019-es számoknak. Az online platformoknak köszönhetően új vásárlók jelentek meg a piacon, velük pedig tovább növekszik az a réteg, akik a műgyűjtésre, mint progresszív életformára tekintenek. Számukra a kortárs műtárgyak olyan, befektetési szempontból is nyereséget hozható alkotások, melyeknek magasak az élvezeti értékük és a társadalmi felelősségvállalás szempontjából is kiemelt jelentőségük van. Az Art Market Report számai azt mutatják, hogy a műtárgypiac bevételeinek 41 %-a a modern, 25 %-a a háború utáni, míg 16 %-a a kortárs művek eladásából származott, a művek forgalmának relatív aránya tökéletesen stabil volt.

Az új vásárlói réteg jelentős része úgynevezett örömvásárló, akik az élvezeti értéket, minimális pénzügyi kockázatot és az alacsony logisztikai költséget tekintették kiemelt szempontnak, ezért is lehet, hogy a kortárs grafikák, nyomatok és fényképek eladási aránya 2 %-os növekedést mutat. „Mi is azt tapasztaltuk az online árveréseinken, hogy a kevésbé ismert nevek és az alacsonyabb értékű műtárgyak is kiemelten jól teljesítenek. Ezért április 23-án megtartjuk első grafikai aukciónkat, április 24-én pedig kortárs árverést szervezünk” – emelte ki Kelen Anna, a Virág Judit Galéria művészettörténésze.

A jelenlegi helyzet tehát tovább erősíti azt a tendenciát, ami a háború utáni és kortárs művekre irányítja az érdeklődők figyelmét. Hazánk egyik legismertebb műgyűjtője, a numizmatika világszinten jelentős képviselője, Nudelman László, akinek képkollekciója több, mint 250 darabból áll, melynek gerincét Barcsay Jenő, Bálint Endre, Korniss Dezső és Vajda Lajos főművei alkotják, de kiemelkedő jelentőségű munkákat őriz olyan kortárs mesterektől is, mint Lakner László, Keserü Ilona vagy Nádler István. Úgy tartja, egy gyűjtőnek érdemes megismernie a művészt, a képeit és ha lehet az életművet, hogy dönteni tudjon vásárlásait illetően.

„A műgyűjtés valódi szenvedély. A kollekcióm, ha lehet mondani, mostanra már meghaladta eredeti elképzeléseimet, hiszen mikor belekezdtem, eltökéltem, maximum 30 festményből álló kamaragyűjteményem lesz, csak annyi, ami a lakásomban ízlésesen elfér. Gyerekkorom óta gyűjtök, a klasszikus modern festmények felé fordulásom 1976-hoz köthető, akkor jártam először a Barcsay Múzeumban Szentendrén, rögtön a nyitás után, majd szinte heti rendszerességgel visszatértem. Ott született meg az elhatározás, hogy szeretnék egy Barcsay-képet. A gyűjteményem saját koncepcióim szerint bővült, csak azt szereztem meg, ami nekem tetszett, amit legtöbbször már korábban kiszemeltem. Magas volt a léc, így számos főmű került hozzám, de ebben csak a zsigereim vezéreltek. Sokfajta módon lehet gyűjteni, ha valakinek van egy szép lakása és egyfajta vágya, hogy legyen benne 8-10 festmény, de döntésében még bizonytalan, akkor lehet és érdemes is tanácsot kérni, de mindenképpen olyan alkotást kell megvenni, ami neki is tetszik. Azonban, ha komoly gyűjteményt szeretnénk építeni, ahhoz kell egy mély affinitás, érdeklődés a képzőművészet iránt. Ez egy soha el nem múló szenvedély, időről időre valamit szerezni kell” – meséli Nudelman László, aki a gyűjtőből avanzsált műkereskedővé, de a szenvedély máig sem múlt el.

A hazai online aukciós trendek is azt mutatják, hogy a háború utáni és kortárs művek iránt folyamatosan nő a kereslet, főleg a műtárgypiacon újonnan megjelent harmincas, negyvenes generációnak köszönhetően. Tavaly a hazai kortárs TOP 10-ben Reigl Judit művei mellett az Iparterv-generációhoz tartozó Bak Imre, Lakner László, Nádler István és Keserü Ilona alkotásai szerepeltek. Ezek az alkotók ráadásul befektetési lehetőségként is kiválóak, hiszen nemzetközi szinten is egyre jobb eredményeket érnek el. 

Sok múzeum kitart a nehéz helyzetben „életmentőnek” vélt eladások mellett, mások viszont visszavonulót fújnak. Friss hírekkel jelentkezünk.

Ez a vita nem új keletű, de a múzeumoknak a pandémia következtében kiéleződött anyagi problémái miatt az elmúlt egy évben új lendületet kapott; tavaly októberben már mi is foglalkoztunk vele. Az ilyen hírekben legtöbbször amerikai múzeumok szerepelnek, aminek számos oka van. Egyrészt a közpénzből folyósított, azaz inkább kiszámítható támogatásoknak az USÁ-ban kisebb szerepe van a múzeumok fenntartásában, ezáltal a saját bevételek elmaradása sokkal hamarabb fenyegethet létében is egy intézményt; másrészt a téma az ottani múzeumok körül kialakult nagy létszámú baráti és támogatói köröknek köszönhetően sokkal erőteljesebb érdeklődést kelt a közvéleményben. De fontos az is, hogy az amerikai múzeumok műtárgyállományának gyarapodása az átlagosnál jóval nagyobb mértékben alapul a sokszor egészen nagyvonalú – részben a bőkezű támogatók adóterheinek csökkentését szolgáló – adományokon, így a gyűjteményekbe gyakrabban kerülnek be olyan tárgyak is, amelyek kevésbé tartoznak a gyűjtőkörbe, esetleg minőségük nem üti meg az elvárt szintet, azaz elidegenítésük mellett komoly érvek szólhatnak. Erre rendszerint van is lehetőség – de „békeidőben” csak akkor, legalábbis a múzeumi vezetők többségét tömörítő szakmai szervezet, az Association of Art Museum Directors (AAMD) irányelvei szerint, ha a befolyó összegeket kizárólag a műtárgyállomány gyarapítására használják. 

A pandémia-helyzetre tekintettel ezt a megkötést tavaly két évre, 2022 áprilisig felfüggesztették, azaz az eladásból származó bevételek most a meglévő állomány gondozására, vagy akár a személyi kiadások fedezésére is felhasználhatók. Októberi cikkünkből kiderül, hogy a tervezett eladások főként akkor ütköztek a szakmai és a szélesebb közvélemény ellenállásába, ha kiemelkedő kvalitású és értékű munkákat érintettek. A nyomás végül több esetben meghátrálásra kényszerítette a múzeumokat – némelyiküket szinte az utolsó pillanatban a tervezett értékesítés előtt. Az említett írásban viszont nem esett szó az amerikai múzeumi színtér zászlóshajójáról, a Metropolitan Museumról, pedig ott szinte mindennapos gyakorlat, hogy megválnak egyes műtárgyaktól – évi átlagban 15 millió dollár értékben. Összehasonlításként: a Met a pandémia által egy év alatt okozott károkat 150 millió dollárra becsüli. A Met azonban sosem csúcsműveket dob a piacra, hanem egy soklépcsős belső eljárásban jelölik ki azokat a tárgyakat, amelyek kivétele a kollekcióból nem csökkenti annak minőségét és belső kohézióját.

Max Hollein, a múzeum osztrák igazgatója határozott támogatója ennek a politikának, aminek alapelveit egy, az elmúlt hetekben kiadott állásfoglalásban erősítette meg, ami válasznak is tekinthető a múzeumot ez ügyben ért kritikákra. Eszerint csak olyan műtárgyak elidegenítésére kerülhet sor, amelyek

• nem játszanak szerepet a múzeum missziójának kiteljesítésében
• redundánsak vagy másodpéldányok
• alacsonyabb minőséget képviselnek, mint a gyűjteményben szereplő azonos típusú más munkák
• nem bírnak jelentős esztétikai értékkel vagy történelmi fontossággal.

Hollein állásfoglalásának fontos eleme, hogy mivel a Met továbbra is bővíti gyűjteményét vásárlásokkal is, akár a szigorúbb elidegenítési követelményeknek is meg tudnának felelni, azaz papíron kimutathatnák, hogy az eladásokból származó bevételt új művek beszerzésére fordítják, ezt mégsem teszik. Mégpedig azért nem, mert mostanában elsősorban olyan műveket vásárolnak, amikkel a művészettörténeti kánon bővítését, például a női, vagy az etnikai kisebbségekhez tartozó alkotók reprezentációjának erősítését szolgálják. Ha az eladásokból származó pénzt fordítanák erre a célra, azt a téves benyomást kelthetnék, hogy az „újak” a „régiek” helyett kerülnek a gyűjteménybe, miközben a szándék nem ez. Ezért az ezekhez a beszerzésekhez szükséges pénzt más forrásból teremtik elő és hangsúlyozzák, hogy „a két dolognak semmi köze egymáshoz”. Jelenleg is folyik egy olyan, 10 millió dolláros vásárlási alap létrehozása, amiből a múzeum XX-XXI. századi kollekcióját tervezik bővíteni színesbőrű alkotók munkáival. Az igazgató elárulta azt is, hogy az átlagban 15 millió dollárnyi eladások összege az egyes években nagy ingadozásokat mutat; volt év, amikor mindössze 45 ezer dollár értékben váltak meg művektől, s volt, amikor az összeg a 25 millió dollárt is elérte.

Bármennyire is átgondoltabbnak tűnik ez a politika néhány más múzeum eladási terveinél, nem menti meg Holleint a kritikától. Némileg pikáns, hogy az egyik legélesebb kritika éppen Hollein közvetlen elődjétől, Thomas Campbelltől jön, aki 2017-ben többek között azért mondott le, mert nem tudott úrrá lenni a múzeum fokozódó anyagi nehézségein. A két múzeumi szakember, némi időbeli csúszással ugyan, de lényegében helyet cserélt; Hollein a San Francisco-i Szépművészeti Múzeumok éléről került New York-ba, míg Campbell az ő funkcióját vette át a kaliforniai nagyvárosban. Campbell szó szerint a következőket mondta az eladásokra: „Ha valaki, akkor én pontosan tudom, milyen komplex feladat egy ilyen mammutintézmény működtetése és nagy rokonszenvvel viszonyulok azokhoz, akik most a vezérlőpultnál ülnek, de ez egy nagyon síkos ösvény. Fennáll a veszély, hogy az operatív költségek fedezését szolgáló eladások normává válnak, főképp, ha olyan vezető intézmények követik ezt az utat, mint a Met. A művek eladása úgy hat, mint egy adag kokain a kábítószer-élvezőre: először a nagy felszabadultság, utána a függőség”. 

A kritika mögött ott van az a félelem is, hogy a Met kiállása az eladások mellett bátorítólag hathat más, a legnagyobb múzeum példáját szívesen követő intézményekre is, amelyekben viszont nem feltétlenül a Methez hasonló körültekintéssel járnak el. Tyler Green műkritikus a napokban nyílt levélben szólította fel a múzeum elnökségét politikájának újragondolására; a levelet egy hét alatt 25 ezren írták alá. Az eladásokat ellenzők többnyire két fő érvvel operálnak: az egyik szerint a potenciális adományozókat elbizonytalanítja, ha azt látják, a múzeumok megszabadulnak a tőlük kapott művektől; a másik szerint a múzeumok, ha jelentős volumenű kereskedelmi tranzakciót végeznek, jogi státuszuk változását kockáztatják, ami lehetetlenné tenné, hogy a gyűjtők műtárgyak számukra történő adományozásával csökkentsék adóterheiket, s így kiesne az állománygyarapítás egy fontos formája.

Mindenesetre az AAMD által korlátozott időtartamra, két évre bevezetett enyhítések olyan népszerűvé váltak, hogy sokan már az időkorlátozás eltörlését javasolják. Az AAMD össze is hívott egy fórumot a kérdés megvitatására, ezt azonban végül elhalasztották, mondván, a felelős döntéshez több idő kell. Jól látszik, hogy a múzeumok erősen megosztottak ebben a kérdésben, így valószínű, hogy döntés csak valamikor „a pandémia utáni időkben” születik majd.

Friss, ráadásul pozitív fejleményekről számolhatunk be egy olyan, Amerikán kívüli ügyben is, ami már októberi írásunkban is szerepelt. Akkor azt írtuk, hogy az LA Mayer Museumként is ismert jeruzsálemi Museum for Islamic Art anyagi gondjai miatt több száz értékes műtárgyától kíván megválni egy októberi Sotheby’s árverésen, majd egy frissítésben jeleztük, hogy a tételeket az utolsó pillanatban az izraeli elnök közbenjárására visszavonták annak reményében, hogy a gondokra sikerül más megoldást találni. Akkor még csak az értékesítés felfüggesztéséről volt szó, a napokban azonban a kérdés végleg lekerült a napirendről – egy felettébb érdekes konstrukciónak köszönhetően. Egy olyan háromoldalú megállapodás született ugyanis – éppen az aukció ügyében hoppon maradt Sotheby’s közvetítésével – ami világszerte nemcsak a művészeti, hanem a közéleti sajtó ingerküszöbét is átlépte. A deal egyik résztvevője természetesen maga az érintett múzeum, a másik kettő viszont, főleg együtt, a meglepetés erejével hatott: az izraeli kulturális minisztérium és a katari Al Thani Collection Foundation. Utóbbi a katari uralkodói család nevét viseli és az ő, az ókortól egészen napjainkig terjedő időszakot felölelő rendkívüli értékű gyűjteményének bemutatásával, szélesebb értelemben a kultúra és a művészet támogatásával foglalkozik. A kollekcióból az elmúlt években a New York-i Metropolitan Museumtól kezdve a szentpétervári Ermitázsig a világ számos vezető múzeumában rendeztek bemutatót, és még az idén ősszel egy állandó európai kiállítóhely is nyílik, méghozzá a párizsi Concorde téren, a Hôtel de la Marine-ben. A most bejelentett megállapodás szerint a katari alapítvány 10 éven keresztül – nyilvánosságra nem hozott összegű –  éves támogatást nyújt a múzeumnak, ami viszont cserébe kiválasztott értékes műtárgyait rendszeresen kölcsönadja az alapítványnak a párizsi kiállításain történő bemutatás céljából. A megállapodás részeként az alapítvány átvállalja a műtárgyak aukcióról való visszavonása miatt a Sotheby’s-nek járó fájdalomdíj megfizetését is, a Sotheby’s pedig a maga részéről,  „a speciális helyzetre való tekintettel” a szabályzatában előírt 2 millió fontnál kisebb összegről állított ki számlát. Az izraeli kulturális minisztérium részvétele a projektben azért érdekes fejlemény, mert bár gazdasági kapcsolatok vannak Katar és Izrael között, diplomáciai kapcsolatuk 2009-ben megszakadt. Hili Tropper, Izrael kulturális és sportminisztere a projektet a kultúrák közötti együttműködés szellemének erősítésére tett lépésként értékelte. Az első műtárgy, ami kölcsönként az Al Thani alapítvány párizsi kiállítására kerül, egy XI. századi kancsó, a korai iszlám ezüstművesség egyik legnagyobb becsben tartott remeke, a többi, az árverésre Londonba küldött műtárgy pedig visszatér Jeruzsálembe.

A nyitóképen a Metropolitan Múzeum üvegkupolája látható, New York. Forrás: Pixabay/Ronile

Szerző: Emőd Péter

A cikk 2021.március 23-án jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.