Winston Churchill 1943-as festménye több mint nyolcmillió fontért kelt el Londonban, a műalkotást Angelina Jolie amerikai színésznő bocsátotta árverésre családi gyűjteményéből.
Churchill negyvenes éveiben, a gallipoli partraszállás kudarca jelentette politikai katasztrófát követően kezdett festeni. Az egykori brit miniszterlenök Sir John Rothensteinnek azt mondta: „Ha nem lenne a festés, nem tudnék élni. Nem bírnám a feszültséget.” Első kiállítását, Charles Morin álnév alatt 1921-ben rendezték a tekintélyes Galerie Druet-ben. 1948-ban a Királyi Művészeti Akadémia a Rendkívüli Tiszteletbeli Akadémikus címet adományozta neki. Sir Hugh Casson, az Akadémia elnökének szavai szerint Churchill „jelentős tehetséggel megáldott amatőr, aki, ha ideje engedte volna, a legtöbb hivatásossal is felvehette volna a versenyt … különösen, ami a színek használatát illeti.”
Churchill számára bármennyire is jelentős volt festészet, a nyilvánosság előtt életének e vonatkozása sokáig rejtve maradt. Élete során alig néhány alkalommal rendeztek nagyobb kiállítást képeiből. Pedig igen termékeny festő volt csak 88 éves korában, halála előtt három évvel tette le az ecsetet és több mint 750 képet alkotott.
Sir Winston Churchill: A Koutoubia mecset tornya, 1943, olaj, vászon, 45,7 x 61 cm, a Christie’s jóvoltából
A Christie’s március 1-i londoni árverésén kalapács alá kerülő, a marrákesi mecsetet a naplemente fényeiben megörökítő mű az egyetlen festmény, amelyet Churchill befejezett a második világháború alatt.
A kép 1943 januárjában, a casablancai konferencia után készült, amelyen Churchill és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök döntött a szövetségesek észak-afrikai, szicíliai és olaszországi partraszállásairól. A konferenciát követően a két vezető ellátogatott Marrákesbe, és Churchill megmutatta Rooseveltnek a város szépségeit. A Koutoubia mecset tornya című festményt Churchill adta Rooseveltnek, aki a haláláig gondosan őrizte az alkotást.
A festményt F. D. Roosevelt fia adta el az elnök 1945-ös halálát követően, majd a mű többször is gazdát cserélt, mielőtt Angelina Jolie és partnere, Brad Pitt megvásárolta 2011-ben. A műalkotást Angelina Jolie bocsátotta árverésre családi gyűjteményéből.
Miközben a korlátozó intézkedések miatt az elmúlt egy évben a műtárgypiacon az értékesítési csatornák beszűkültek, hazánkban a kereslet nőtt. Erősödött a kortárs művek iránti érdeklődés, az online árverésekkel pedig egy olyan réteg is megjelent a vásárlók között, akik korábban nem vettek részt az élő aukciókon. A jelenlegi helyzet is bizonyítja, a műtárgy értékálló befektetési eszköz, melynek az aranyhoz hasonló értékmegőrző tulajdonsága van.
A tavalyi műtárgypiaci eredmények azt mutatják, hogy miközben a világ legnagyobb aukciós házai 20 százalék körüli bevétel csökkenést realizáltak, a kisebb piacok ellenállóbbak voltak a koronavírus-járvány hatásaival szemben. Az online árverésre való kényszeres áttérés miatt a legmagasabb árfekvésű műveket kevésbé merték licitre bocsátani, ezek inkább privát eladás keretében keltek el. Az adatok szerint a magyar a globális műtárgypiac kevesebb mint fél százalékát teszi ki, így nálunk is a kisebb piacoknál tapasztalható tendencia figyelhető meg. „A 2020-as adataink alig mutatnak visszaesést, a forgalmunk még úgy sem csökkent, hogy a tavaszi szezonban leállt az értékesítés” – emeli ki Törő István, a Virág Judit Galéria ügyvezetője. A lezárások, az utazások elmaradása miatt a műtárgypiacon jelen lévő ügyfeleknek több elkölthető pénze maradt, akik ősszel és télen éltek is a lehetőséggel, akár nagyobb összegű festményekbe is beruháztak. Bár hazánkban a gyűjtői réteg a globális arányokhoz képest elég szűk, néhány ezer ember, a 10 millió forint feletti művekért pedig 50-100 vevő versenyez, az online térnek köszönhetően egy új vásárlói réteg is megjelent a piacon. Ők azok, akik korábban a távolság miatt nem vettek részt az élő aukciókon, vagy a megváltozott körülmények miatt új befektetési lehetőséget kerestek. „Amikor valaki elkezd érdeklődni egy új befektetési terület iránt, akkor értelemszerűen a biztos nevekre fókuszál, azokra, akik száz éve is nagy értéket képviseltek. Ezek a klasszikusok. Volt olyan árverésünk, ahol a legdrágább Munkácsy-festményre egy eddig számunkra ismeretlen vevő licitált, aki korábban még sosem vett részt árverésen” – meséli a Virág Judit Galéria ügyvezetője.
„A magyar piacon a műkincs portfólió építése jellemzően inkább hobbi, a gyűjtők tipikusan saját maguk kezelik értékeiket. Általában van egy fő tevékenysége – jellemzően aktív társasági részesedések és ingatlan befektetések formájában – azoknak, akik jelentősebb műtárgy portfólióval rendelkeznek. Ez tehát egy side business, ami kezdetben inkább szórakoztatja őket, érzelmi kötődésük van. A tudatos vagyonkezelés kialakítása már a jelentősebb műtárgy felhalmozás után kerül előtérbe” – írja le a helyzetet dr. Erdei Márton, a Deloitte Private operatív vezetője. Hazánkban a 20. század elején alkotó magyar festők gyűjtése a jellemző, viszonylag szűk réteg az, aki nemzetközi környezetben, külföldi művészek munkáiból építi a gyűjteményét. A kortárssal foglalkozók a legkisebb, ám folyamatosan növekvő szegmens, ők vállalatvezetői rétegből és a középosztály tetejéből kerülnek ki. „Ha az elmúlt kb. 30 év tendenciáit figyeljük, folyamatosan szélesedik az a réteg, amelyik megengedheti magának, hogy műtárgyakkal foglalkozzon. Ez a luxus iparágnak egy nagyon specifikus szegmense. Az elmúlt év növekedése tapasztalataink szerint nem csupán az online értékesítés áttörésével magyarázható. A lezárások miatt nagyon sok olyan területen tapasztalható fellendülés, ami az otthonunkat érinti. Mivel akár hónapokig is a négy fal között voltunk, sokan dekorációs szándékkal is elkezdtek nyitni a műtárgyak felé. Ez a trend elsőre bagatellnek tűnhet, de jelentős felfutást eredményezett” – teszi hozzá dr. Erdei Márton. Ezért is lehet, hogy a kisebb nevek és az alacsonyabb értékű műtárgyak iránt is óriási kereslet tapasztalható. A műtárgynak, mint befektetési osztálynak, a legnagyobb előnye az értékálló képesség, a potenciális magas hozam és az élvezeti érték. Az elmúlt időszak is visszaigazolta, a műtárgy hosszú távon is értékőrző, a kiemelkedő kvalitású művek válság alatt is tartják az árukat.
Az aukciósház háromnapos februári aukcióján festményekre és műtárgyakra licitálhattak az érdeklődők. Közel 1200 tétel került kalapács alá és a tárgyak 57,3 %-ára érkezett sikeres licit. Az aukciósház 127 millió Ft összleütéssel zárta a háromnapos eseményt.
A járványügyi helyzet miatt a zártkörű árverésen a vételi megbízások mellett online és telefonon tudták licitjüket érvényesíteni a gyűjtők. Az aukció három napján összesen 399 Live regisztrációt hagytunk jóvá, közel 45 millió forint értékű műalkotást és műtárgyat ütött le az aukciósház ügyfeleinknél, az aukciónált tételek 46%-a került online licitálóhoz.
Az online szolgáltatás mellett több ügyfelünk is élt a vételi megbízás adta lehetőséggel, 9,6 millió Ft értékben, összesen 76 db vételit közvetítettünk az aukciósház felé. Az AXIOART oldalán leadott vételi megbízások 30%-a lett sikeres.
Nagy licitharcok
A festmények közül érdemes kiemelni Gyenes Gitta Önarcképcímű alkotást, aminek 320 ezer forint volt a kikiáltási ára és az élénk licitharcot követően 1,8 millió forintért ütötték le.
Hatalmas licitharc övezte Járitz Józsa Szőke és vörös akt című olajképét. A festmény kikiáltási ára 180 ezer Ft volt, végül 1,8 millió forintnál ütötték le a tételt.
Élénk érdeklődés övezte Lóránt Erzsébet Vásárban című képet, ami 130 ezer forintos kikiáltási ár után 900 ezer forintért lett egy online licitálóé.
Top 3
1-2, Pollatschek Lilly, Bródy Lili (Budapest, 1905 – 1962): Akt kaktusz és fikusz között Kikiáltási ár: 140 000 Ft Leütési ár: 3 000 000 Ft
1-2, Péter Mária (Budapest, 1904 – Budapest, 1990): Mosakodók Kikiáltási ár: 380 000 Ft Leütési ár: 3 000 000 Ft
3, Fenyő György (Budapest, 1906 – ?, 1978): Szivarozó férfi portréja Kikiáltási ár: 341 000 Ft Leütési ár: 2 400 000 Ft
A fentebb írt árak nem tartalmazzák az aukciósház jutalékát. Előfizetőink a katalógusok teljes leütési listáját az alábbi linken – bejelentkezést követően – itt érhetik el.
Az oslói múzeumok szakemberei a festmény első, 1893-as változatának egyik rejtélyét fejtették meg – miközben az is rejtély, miért tartott ez ilyen sokáig.
A nagy norvég festő, Edvard Munch Sikoly (A sikoly) című munkája az egyetemes művészettörténet egyik legismertebb, legtöbbet reprodukált festménye – még úgy is, hogy a reprodukciókon sokszor nem ugyanaz az alkotás szerepel. Mert, miközben a Mona Lisárólbeszélve egyértelműen Leonardonak a Louvre-ban őrzött remekére gondolunk, s az Éjjeli őrjáratmindig Rembrandtnak az amszterdami Rijksmuseumban őrzött monumentális vásznát juttatja eszünkbe, a Sikolyból több közismert változat létezik, amik összesen 17 év alatt, 1893 és 1910 között születtek. Más művészekhez hasonlóan Munch is sokszor készített – rendszerint megrendelői nyomására, vagy azért, hogy egy eladott, jól sikerültnek tartott alkotásból neki is maradjon példánya – több változatot ugyanarra a témára, az azonban ritka, hogy a különböző változatok csaknem azonos ismertségnek és népszerűségnek örvendjenek. A művészettörténet az első és az utolsó variánst tartja a legjelentősebbnek; ebben az írásban az elsőről lesz szó.
A Sikoly-leltár összesen öt tételt tartalmaz: két-két olaj-temperát, illetve pasztellt, továbbá egy litográfiát, amiből nem tudni pontosan, hány darab készült. A kutatók általában 30 körülire becsülik számukat; van közöttük Munch által saját kezűleg színezett példány is. Munch munkáinak leggazdagabb „lelőhelye” ma is szülőhazája, Norvégia; műveinek legnagyobb kollekciójával az oslói Munch Museum és a Nemzeti Múzeum rendelkezik; e két gyűjteményben van a Sikolyok többsége is. A Munch Museumnak – hacsak a pandémia nem okoz további csúszást – idén nyáron nyílik meg az új, a korábbinál lényegesen nagyobb alapterületű és gazdagabb funkciójú, impozáns épülete, míg a Nemzeti Múzeum épp egy rekonstrukció kellős közepén tart és az már most látszik, hogy ugyancsak a járvány miatt, az idénre tervezett újranyitás csúszni fog egy évet.
Edvard Munch 1933-ban, forrás: Wikipedia
Az első Sikoly keletkezésének történetét a művész így írta le naplójában: Egy este épp egy gyalogúton sétáltam, amikor a város az egyik oldalon volt, míg a fjord alatta. Fáradtnak és betegnek éreztem magam. Megálltam és elnéztem a fjord fölött, – a Nap éppen lemenőben volt, amikor az ég vérvörössé változott. Úgy éreztem, hogy egy sikoly préselődik ki a tájból és úgy tűnt számomra, mintha hallanám a sikoltást. Megfestettem a képet és a vérvörös felhőket. A színek szinte sikoltottak. Ez vált A sikollyá. Munch számára fontos volt, hogy impresszióit ne csak festményein örökítse meg, hanem írásban is rögzítse. A mű egyik pasztell-verziójának keretére is ragasztott egy részletet naplójából, a litográfia-változatot pedig eleve úgy készítették, hogy az tartalmazott német nyelven egy kivonatos részletet Munch naplójából. Később azonban sok példányról leválasztották ezt a szöveges részt, így egy „teljes változat” ma már ritkaságnak számít. 1928-ban a Sikolyhoz kötődő teljes szöveget megjelentette a szerelem, a szenvedés és a halál témájával foglalkozó Élet-fríz sorozatának szentelt kis kötetben, ami szintén arra utal, hogy a szövegnek a képhez hasonló jelentőséget tulajdonított.
A Sikolynak ma is számos titka van még: a művészettörténészek például szívesen vitatkoznak arról, mennyire tekinthető a mű Munch saját lelkiállapota tükrének, egyfajta önarcképnek; hogyan értelmezhető a kép főhősének heves reakciója és a háttérben álló mellékfigurák teljes közönye között feszülő feltűnő ellentmondás; a festmény hőse maga hallat-e kétségbeesett hangokat, vagy inkább védekezik a hangokkal szemben.
A mű különböző változatai időről időre foglalkoztatják – nem mindig örömteli okokból – a sajtót és a közvéleményt is. A hírek jobbik esetben valamelyik alkotás időszaki kiállításokon történő, nem túl gyakori felbukkanásáról szólnak, máskor viszont éppen az eltűnésükről – az elmúlt évtizedekben a mű két változatát is elrabolták. 1994-ben a Nemzeti Múzeumból, 2004-ben a Munch Museumból vittek el egy-egy Sikolyt; nem kevés izgalom után szerencsére mindkét eset happy enddel zárult. A 2010-es évek legnagyobb szenzációja egy akkor fantasztikusnak számító árverési rekord volt: A Sikoly egyetlen, magánkézben lévő változatáért 2012-ben a Sotheby’s New York-i árverésén csaknem 120 millió dollárt fizettek. Az árverésig ez a változat is norvég tulajdonban volt, beadója ugyanis az ország egyik leggazdagabb embere, Petter Olsen volt. Nem kevésbé közismert az új tulajdonos sem: Leon Black amerikai milliárdos, aki épp most került nehéz helyzetbe – ha nem is anyagilag – a Jeffrey Epsteinhez fűződő soros üzleti kapcsolatai miatt. Mint ahogy arról néhány hete beszámoltunk, megingott pozíciója a New York-i MoMA felügyelőbizottságának élén is.
A legfrissebb, néhány napja felröppent hír pedig az, hogy a szakemberek immáron egységes álláspontja szerint maga Munch írt a Sikoly 1893-as változatának bal felső sarkába ceruzával egy megjegyzést, ami így hangzik: „Csak egy őrült festhette”. Azt, hogy ez a szabad szemmel alig látható néhány szó mikor került a képre, nem lehet tudni, mindenesetre legkésőbb 1904-ben már tudomást szerezhetett róla a világ egy dán kritikus írásából. A megjegyzés szerzőjét illetően napjainkig kétféle teória tartotta magát: az egyik szerint egy tárlatlátogató fejezte ki ily módon rosszallását, amikor a festményt 1895-ben bemutatták az oslói Blomqvist galériában. A kiállítás kapcsán az oslói egyetem diákklubja vitát rendezett, ahol egy orvostanhallgató annak a véleményének adott hangot, hogy a Sikolyt csak egy őrült festhette – ez a mondat került fel aztán a képre. A másik vélekedés szerint a „képrongáló” maga a művész volt, aki mindig nagyon érzékenyen reagált az elmeállapotával kapcsolatos megjegyzésekre, vélhetően azért is, mert családjában többen is szenvedtek mentális betegségben. Apja és nővére is depressziós volt, utóbbinál skizofréniát is diagnosztizáltak. És ő maga is labilis idegrendszerű volt; később, 1908-ban komoly idegösszeomlást kapott; állapotát alkoholizmusa is súlyosbította. Az ő „szerzősége” mellett kardoskodó szakemberek véleménye arról már megoszlott, hogy a képre írt megjegyzés ironikusan értendő-e, vagy a kritika miatti sértettség jegyében született. A napokban azonban a két oslói múzeum bejelentette szakemberei közös vizsgálatának eredményét, ami szerint valóban Munch a felirat szerzője. A „betűről betűre, szóról szóra” elvégzett vizsgálat nem használt semmi olyan eszközt vagy elméletet, ami ne lett volna régóta ismert; a közlemény csak az infravörös technológiát és a művész kézírásával való egybevetést említi. Munch szerzősége mellett még egy, logikusnak tűnő, de azért semmiképp sem perdöntő érvet sorakoztatnak fel: ha valóban egy felháborodott látogató írta volna fel véleményét a képre, nem ügyelt volna arra, hogy az alig észrevehető legyen.
A Sikoly 1893-as változata – ennek bal felső sarkára került a szabad szemmel alig látható megjegyzés; a Nasjonalmuseet, Oslo jóvoltából
A világsajtót 24 óra alatt bejárta a hír, itthon is több szájton megjelent már, de valahogy senki nem tette még fel a kérdést, hogy vajon miért most dobták be a köztudatba, amikor ezzel az erővel már jóval előbb is azonosítható lett volna a felirat szerzője. Egy válaszlehetőség mindenesetre kézenfekvő: a múzeumok újranyitása, illetve költözése húzódik, az érdeklődést viszont Munch iránt az alatt az idő alatt is fenn kell tartani, amíg a művek nem hozzáférhetőek a nagyközönség számára.
Edvard Munch: A sikoly, infravörös fotó, a Nasjonalmuseet, Oslo jóvoltából. Fotó: Borre Hostland
Szerző: Fejes Júlia
A cikk 2021. 02. 25-én jelent meg az artportal.hu-n, az írást változtatás nélkül közöljük.
