Sorozatunk korábbi részében a magasnyomtatás fajtáit vettük górcső alá, s a növekvő számú grafikai aukciók okán elérkezettnek láttuk az időt, hogy bemutassuk a síknyomtatás technikáit is.

A síknyomtatás avagy planográfia egy viszonylag újabb keletű nyomtatási technika amelyben a lemez nyomtatható és nem nyomtatható területei egyetlen síkban, azaz azonos szinten vannak. Röviden összefoglalva a lényege, hogy a porózus felületen a nyomtató részeket zsíros eszközzel jelölik meg, utána a felületet megnedvesítik. A zsír taszítja a vizet, a szintén zsíros nyomdafestéket tehát csak a rajz veszi fel. Ilyen eljárással készülnek a litográfiák és ofszetek is. A régi gyufásdobozok piciny címkéitől az öles plakátokig óriási az olyan grafikai termékek száma, amelyek a síknyomtatás körébe tartozó valamely eljárás útján készültek.

A planográfia gyüjtőelnevezéssel összefoglalt síknyomtatásos eljárások legfőbb és mindenbizonnyal legismertebb ágazata a szitanyomtatás mellett a litográfia, vagyis a kőről való nyomtatás. 

A litográfia (görög λίθος – lithosz: ‘kő’ + γράφω – graphó: ‘karcolni, írni, rajzolni) hajdan a nyomdatechnika egyik legfontosabb eljárása volt. Osztrák felatalálója, Alois Senefelder 1796-ban hozta létre az eljárást, és rá mindössze 3 évvel, 1799-ben az akkori budai polgármester, Laszlovszky József már berendezett egy litográfiai síknyomtatót a Budai Várnegyedben lévő Városházán. Érdekesség, hogy a Kossuth-bankó is litográfiával készült Grimm Vince nyomdász mester megvalósításában, valamint az első hazai előállítású postabélyeg is ilyen technikával készült a kiegyezés után, 1871-ben. Az eljárás azon a kémiai tételen alapul, hogy a zsírok és a víz egymással nem vegyülnek, nedves kőlapon a zsíros festék nem tapad meg.

Hagyományosan három munkafolyamatra oszlik: egyik a tulajdonképpeni litográfia, vagyis a kőre való metszés, illetőleg rajzolás munkája, a másik az átnyomás művelete, harmadik pedig a kőnyomás, amely alatt kőről való nyomtatást értjük. Lépései: egy simára csiszolt porózus kőlapra, többnyire mészkőlapra speciális, koromból és zsírból készült litográfiai krétával rajzolnak. Ez a kőrajz. A kőlapot megnedvesítik, majd olajos nyomdafestéket raknak rá, ami a rajz vonalain megtapad, a kőlap nedves részein viszont nem, így az odakerült festék egyszerűen eltávolítható. A nyomtatásra szánt papírlapot a kőlapra helyezik, majd hozzápréselik. A nagy nyomásra az olajos részek átadják a festéket, így jön létre a litográfia.

A többszínű nyomathoz több kőlap szükséges. Ez esetben minden szín külön kőlapot kap, és ügyelni kell arra, hogy a lapot pontosan helyezzék el, hogy a kontúrok illeszkedjenek. Válfajai a tipolitográfia (fekete alapra rajzolják a képet, az üresen maradó részeket tűvel kikarcolják); fotolitográfia (fényképezéssel kombinált kőnyomat); kőnyomásos cinkográfia (mészkő helyett cinklapot használnak).

A litográfia csak lassan vált az autonóm művészi alkotás eszközévé, amelyben jelentős szerepük volt a kiadóknak, akik üzleti lehetőséget láttak abban, hogy ismert művészeket bízzanak meg önálló litografált alkotások elkészítésével.

Válfajai:

• krétalitográfia – puhább és keményebb zsíros litográf krétával – szénrajzhoz hasonló felületet kapunk – negatív felület kihagyással vagy visszaszedéssel, javításhoz habkövet vagy kaparóvasat használnak.
• toll-litográfia – zsíros tusba mártott tollal készítik, vonalas, biztonságos a végeredmény, a tónusok a vonalak sűrítésével, vastagításával.
• tustechnikák – más eszközökkel is felvihető a kőre – szappanos vízzel való hígítással tónusozható – vízfestményhez hasonló az eredmény.
• fröcsköléssel – szemcsés, akvatintához hasonló az elkészült kép.
• kaparásos technika – mezzolitográfia- Hasonló a mezzotinto eljáráshoz – a teljes felületét terpentines szíriai aszfalttal vagy litográf tussal víztaszítóvá kell tenni, száradás után a világos felületeket kaparóvassal vagy tompa karctűvel halványítani vagy eltávolítani – festői hatás az eredmény.
• fotolitográfia – fényérzékeny anyaggal vonják be a követ és erre exponálják a negatívot – fotók módosítására használatos technika.

Henri de Toulouse-Lautrec

A XIX. sz. végének egyik legjelentősebb plakátművésze Toulouse-Lautrec volt, párizsi mulatók és kabarék reklámozására készített plakátokat. Szecessziós vonalvezetésű művein erősen érződik a japán művészet termékenyítő hatása, ami a dekorativitás és a nagy homogén felületek kedvelésében nyilvánul meg. A kompozíciót legtöbbször egy figura képezi (rendszerint a mulatós táncos, vagy énekes sztárja) s egész kevés, csak a lényegre szorítkozó szöveg. A felületet tudatosan síkban tartja és minden felesleges részletet elhagy.

Henri de Toulouse-Lautrec lelkes látogatója volt a párizsi Moulin Rouge-nak, amikor az 1889-ben megnyílt. Charles Zidler, a kabaré egyik társalapítója bízta meg ennek a nagy plakátnak a elkészítésével. A Moulin Rouge: La Goulue-val aratott sikere után Toulouse-Lautrec 1901-ben bekövetkezett haláláig folytatta a plakátok készítését. A festményekkel összehasonlítva tetszett neki, hogy plakátjai a nyilvánosság számára elérhetőek voltak. Híres litográfiái Párizs-szerte láthatók voltak, és különösen figyelemfelkeltőek voltak, mivel nagy hangsúlyt fektettek a képekre és kevésbé a nagy szövegrészekre. Ebben a műben a híres can-can táncost, Louise Webert láthatjuk, aki a La Goulue művésznevet viselte.

Jules Chéret és a művészeti plakát története

Chéret 1836-ban született egy francia szedőmester fiaként Párizsban. Rövid ideig rajzot tanult, 13 évesen pedig litográfiát kezdett tanulni. Ezt követően 17 évig Párizsban és Londonban inasként és segédmunkásként dolgozott. Az áttörés számára akkor következett el, amikor Eugène Rimmel parfümgyártó felvette őt tervezőnek. Nem sokkal ezután megalapította saját litográfiai nyomdáját Párizsban mivel szilárdan hitt abban, hogy a litográfia hamarosan felváltja a magasnyomó ipart – amelyben apja is dolgozott – az elsőszámú nyomtatási technikává válva.

A korábbi kereskedelmi litográfiák alacsony esztétikai és materiális minősége miatt a litográfia méltatlan művészi médium hírnévnek “örvendett” a 19. században. A kereskedelmi hírveréssel való társítása miatt elterjedt, hogy a litográfiában nem volt semmi merész, eredeti vagy szép.

EgészenJules Chéret-ig volt ez így. Az előrelátó művészek gyakran egy már létező ötletet vagy formát vesznek fel, és olyan mértékben alakítják át, hogy az újnak és eredetinek tűnjön. Ez volt a helyzet Chéret esetében is, akit a litográfiával kapcsolatos negatív asszociációk nem korlátoztak, és úgy döntött, hogy színes, vidám és élénk francia alkotásokhoz használja fel a technikát. 1884-ben Chéret megszervezte az első csoportos művészettörténeti plakátkiállítást, amivel kezdetétt vette egy korszak amikortól ezeket a képeket képzőművészetként fogadták el és ünnepelték. 1886-ban megjelentette az első plakátművészeti könyvet, s Chéret végül olyan nyomdákkal is együttműködött, amelyek olyan gyűjtőket láttak el, akik saját plakátokat akartak.

A 19. század közepén Chéret olyan előrelépést tett a litográfiában, amelyet hamarosan mások isutánozni kezdtek: Saját maga tervezte a betűket, kihasználva, hogy a kőnyomat más nyomdatechnikákkal ellentétben lehetővé teszi, hogy a művész szabad kézzel rajzoljon a kő felületére. A szöveg ezért a plakát fontos részévé, design elemévé vált. Chéret a szöveg mennyiségét is csökkentette, ezáltal a képre hagyva a kommunikáció fő szerepét egy termékről vagy eseményről.

Chéret kreatív innovációi átalakították a reklámok és reklámozás világát. Plakátjain vidám, lengén öltözött, gyakran nyolc láb magas szépségek szerepeltek, akik “Chérettes” néven váltak ismertté. Chéret női alakjait a rokokó festmények kerti partijainak hölgyei ihlették, s a modernebb formájukban ezen csábító nők káprázatos módon mutatták be Párizs örömeit, beleértve a koncerteket, színházi előadásokat és előadókat, különféle italokat, gyógyszereket, de még a lámpaolajat is. Chéret ennek köszönhetően a maga idejében „a plakát királyaként” lett ismert és elismert.

Gyakran utánozták és művészek egész generációja követte és épített munkásságára. Ezen művészek egyike Henri de Toulouse-Lautrec volt. Hogy elismerje adósságát az idősebb művész felé, Lautrec minden általa készített plakátról küldött egy másolatot Chéretnek.

Több mint ezer párizsi plakát elkészítése után Chéret visszavonult a dél-franciaországi Nizzába ahol 1928-ban múzeumot alapítottak a tiszteletére, négy évvel azelőtt, hogy a művész 96 éves korában elhunyt. A Musée des Beaux-Arts de Nice ma is bizonyítja, hogyan alakította át a képzőművészet világát Chéret.

A cikkhez forrásul szolgáltak:
Eskilson, Stephen. Graphic Design: A New History
Encyclopaedia Britannica, “Jules Cheret.” 
Ives, Colta. “Lithography in the Nineteenth Century,” Heilbrunn Timeline of Art History, The Metropolitan The L’Affichomania: The Passion for French Posters, essay by Jeannine Falino. The Richard H. Driehaus Museum. The Monacelli Press, New York, 2017.
Museum of Modern Art, gallery labels on works by Jules Chéret (moma.org/collection)