Hajlamosak vagyok elfelejteni, hogy vannak művészek, akik most is köztünk élnek és alkotnak. Interjúsorozatunkkal az a célunk, hogy az AXIOART Kortárs művészeit jobban megismerhessék az emberek és munkáikhoz arcot is tudjanak társítani. 

Csízy Lászlóval képzőművészetről, nagy elődökről, a számítógépes grafikáról és a struktúra keresésről beszélgettünk.

Mikor kezdett el művészettel foglalkozni?

Cs. L.: Erre nehéz egyszerű választ adni, mert gyerekkorom óta festek és szívesen foglalkozom a képzőművészettel. Kettős érdeklődéssel rendelkeztem, a továbbtanulásnál a műszaki pályát választottam. Villamosmérnök lettem. A diploma megszerzése után a mérnöki munkám mellett komputer grafikával kezdtem foglalkozni. 1980-ban volt az első számítógépes kiállításom, ezek a művek egyszerű technikai eszközökkel, például asztali plotterrel és írógéppel készültek. A Vasarely Múzeumban október 6-án nyílt meg Kód és algoritmus című kiállítás, amelyen három régi grafikám is megtekinthető.

Több képzőművészeti szervezet mellett MAOE tag is vagyok. Ez azért fontos mert, az az alkotó- mondhatja magát hivatásos művésznek, aki Képzőművészeti Főiskolát végzett vagy MAOE tagsággal rendelkezik. A tagság jogosít fel arra, hogy olyan kiállításokon is részt vehessek, ahol csak profi művészek állíthatnak ki.

A 70-es évektől készít számítógépes grafikákat. A technikai lehetőségek hogyan korlátozták a műalkotásait? Mikor volt olyan technikai háttér a birtokában, hogy már szabadon alkothatott?

Cs. L.: Volt egy erősebbnek tekinthető korszakom a 70-es, 80-as években, amikor mikroszámítógéppel, asztali plotterrrel, írógéppel dolgoztam. Ezekkel az eszközökkel csőtollal rajzolt vagy írógéppel nyomtatott képeket lehetett készíteni. A technika ekkor erősen korlátozott. Aztán megjelent a PC, amellyel már házi nyomtatású, kis méretű tintasugaras printeket lehetett készíteni. Ezzel a technikával viszonylag keveset dolgoztam és leginkább csak kísérletezgetések történtek. 2012 táján új korszakom kezdődött, azóta Macintosh gépen Photoshop-ot és Illustrator-programot használok. Profi nyomdában nyomtatom ki a műalkotásaimat. Minden időmet a számítógép előtt töltöm.

Ön szerint mennyire függ össze, hogy Ön végzettségét tekintve villamosmérnök és alkotásait a technológia vívmányainak segítségével készíti el?

Cs. L.: Legfontosabb szerintem az, hogy az ember a saját élményeit, élettapasztalatát adja át. Fontos, hogy valaki mennyire érzékeny a befogadásra, mennyi finomságot és szépséget vesz észre. A számítógépes technikára, mint eszközre tekintek. A programok segítségével fel lehet tárni a fínom növényi struktúrákat, melyeket egyéni módon használhatok fel. Én egy kicsit más nézőpontból nézem a világot, a természetet. A számítógépes ábrázolás más metszete a világnak.

A számítógépek lehetőségeivel vissza is lehet élni. A látványelemek céltalan és mértéktelen halmozása véleményem szerint hibás. Az elmélyült alkotás híve vagyok.

Amikor gyors pillantást vetünk egy képre szerintem csak annyit tudunk eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. A mögöttes tartalmak pedig csak akkor tudnak a felszínre kerülni, ha hosszabban szemlélünk egy alkotást és egy-egy struktúra ismerőssé válik. Sok részletet én is csak úgy ismertem fel, hogy láttam a címet vagy Ön bemutatta az egyes részleteket. Hogy ad címet az alkotásainak? 

Cs. L.: Általában nem vagyok a “kódcímek” híve, a nézőnek adni kell egy kis kapaszkodót, hogy el tudjon indulni. Persze egy címmel nem lehet elmagyarázni, hogy mi van a képen, de a jó cím képes elindítani a fantáziát. Egy kép születésének, készítésének sok fázisa van. Az első fázis az anyag- és élménygyűjtés. Egy második fázis, amikor addig dolgozom a képen, amíg úgy érzem, hogy készen van. Ebben a fázisban a tudatosság és az ösztönösség keveredik. A harmadik fázis, amikor a kész képről én magam próbálok meg mondani valamit, ilyenkor nekem is át kell gondolnom, hogy a szemlélőnek mit mondhat az alkotás. Mivel én belülről is ismerem a képet, ezért a kapcsolódási pontokat is könnyebben találom meg. Sajnos, ez a közvetlen kapcsolat teremtés az alkotó és a néző között gyakran elmarad.
Van egy olyan fázisa is a kép életének, amikor a befogadó alakítja a saját világához a műalkotást, élményvilágát hozzáilleszti a képhez.

Amikor a természetben digitális fotók formájában anyagot gyűjt, tudja, hogy fel fogja-e őket használni?

Cs. L.: Azt tudom, hogy fel fogom-e használni, azt viszont nem, hogy pontosan mire. Például egyszer kifényképeztem a mozgó vonatból, a táj érdekesen torzult a fotón. A fotó alapján készített struktúra vagy háló nagyon izgalmas volt számomra, de csak később “vágtam bele” ebbe a struktúrába egy önarcképet. A kép Hatvanban, a Kortárs Önarckép Biennálén lesz látható. 

A struktúrák keresése fontos Önnek a művészetben. A mindennapi életben is keresi a struktúrát?

Cs. L.: Elég sok mindenben tudatos vagyok, más dolgokban pedig ösztönös. Értelemszerűen keveredik a kétféle viselkedés. Ha a specialisták vagy a reneszánsz ember között kéne választanom, az utóbbit választanám. Ahogy régen úgy most is sok minden érdekel, tudatosan bővítem ismereteimet, de mindig jelen van az érzelmi megközelítés is.

Hány példányszámban készül el egy giclée-nyomat?

Cs. L.: A képről készült nyomatok mérete alapján szoktam nyitni egy-egy sorozatot, ami 5 vagy 10 darabos. 

Átlagosan mennyi idő alatt készíti el egy műalkotást?

Cs. L.: Nagyon intenzíven, reggeltől estig dolgozom. Egy hónapban 1-2 képet készítek el, amire azt tudom mondani, hogy kiállítható. Maga az intenzív munka 1-2 hét, de utána következik még egy olyan időszak, amikor újra és újra előveszem az alkotást és módosítok rajta. 

Hol láthatjuk a munkáit idén? 

Cs. L.: Ebben az évben már mintegy 20 kiállításon szerepeltem. Még előttem van Szegeden a Dimenzió című kiállítás egy munkámmal. Hatvanban a Kortárs Arckép Biennálén egy önarcképem, a Vasarely Múzeum a Kód és algoritmus kiállításon három régi művem szerepel. Illetve Szentendrén egy Ady pályázatra adtam be képet, Óbudán is pályáztam. Bicsérden a Művészteleppel közösen fogok kiállítani.