Néha nagyon nehéz különbséget találni a két vezető árverezőház aktuális anyaga és eredménye között, legfeljebb egy-egy egészen kiemelkedő jelentőségű tétel – rendszerint decemberben – vagy egy megszerzett/beesett hagyaték jelenti az eltérést, hol az egyik, hol a másik galéria javára. Ezúttal októberben látványosan különbözött a Virág Judit Galéria és a Kieselbach Galéria kínálata, mivel az előbbi – 20. születésnapját ünnepelve – jóval több értékes tételt indított, mint a konkurense, és mint amennyit ilyenkor ősszel megszokhattunk. Emellett a Contempo is erre a hétvégére szervezte kortárs aukcióját, nyilván akaratlanul, és hála a technikának, aki igazán licitálni akar, ma már számos eszközzel megteheti, akár több helyen is párhuzamosan.

Húsz évvel ezelőtt még a Kongresszusi Központ folyosóján kiállított anyagból lehetett választani, a Virág Judit Galéria alapterülete ugyanis töredéke volt a mostaninak: először a Falk Miksa utca egyik oldalán (Kieselbachék hátrahagyott üzlethelyiségét kibérelve), majd az egykori fénymásolószalon helyén, az utca túloldalán, a mai alsó szintek nélkül. Az az újításuk, hogy hosszabb méltató szöveget közölnek az értékesebb tételek mellett (az első katalógus elkészítésében 14 művészettörténész működött közre!), meghozta a magas árakat, az egy évvel korábban induló Kieselbach Galériával folytatott verseny pedig az egész piacot átírta, még ha az akkor született „rekordok” már nem is szerepelnek a legdrágább festmények listáin. De akkor az a 21 millió forint, amit Rippl-Rónai József Zorka kékköves gyűrűvel című pasztelljáért adtak, valóban szenzációnak számított – és még 2,6 millióért lehetett venni Vajda Lajos „maszkos” sorozatából, ami valóban történelem.

A napra pontosan húsz évvel később megrendezett aukció, koncerttel, ajándéksorsolással, totóval, nem hozott szenzációs árakat, de egy ilyen minőségű anyag összeállítása két hónappal az év legnagyobb aukciója előtt mindenképpen ünnepinek tekinthető. Hogy párhuzamot találjunk az első alkalommal: ezúttal is Rippl-Rónai műve szállította a legmagasabb leütési árat, a „kukoricás” Pihenő Fenella. A 85 millióra értékelt aktot 1943 előtt többször árverezték, fontos kiállításokon mutatták be, ezt követően nem szerepel róla adat a szakirodalomban. Rippl-Rónai állandó népszerűsége mellett azért fenekestül fordult fel a világ az elmúlt két évtized alatt, most ugyanis a második legdrágább tétel egy kortárs alkotás lett, míg 1998-ban egyetlen 1945 utáni mű indult, egy késői Anna Margit – aki akkor még csak kilenc éve hunyt el, így az idősebb generáció még akár kortársnak is tekinthette. Ma nyilvánvaló, hogy a két nagy aukciósháznál egyre jelentősebb arányban indulnak 1945 utáni tételek, míg húsz éve erre csekély esély mutatkozott. Most Reigl Judit 1954-es Broyage du vide (A semmi szétzúzása) című vásznával több szempontból is rekordot döntött: 65 milliós ára révén a legdrágább élő magyar művész és a hazai műkereskedelem legdrágább női alkotója lett. (Köszönet Emőd Péternek, hogy ezekre az adatokra felhívta a figyelmemet.) A saját nemzetközi csúcsa ennek nagyjából a kétszerese, így az sem volt kizárt, hogy ha külföldről több licitáló jelentkezik, még akár ennél is jóval drágább lehet. Amennyire a teremből megítélhető volt, egy külföldi érdeklődő (francia, telefonon) biztosan licitált, de végül a helyszínen vette meg magyar gyűjtő ezzel a nagyvonalú ajánlattal.

Bortnyik Sándor 1923-as, Weimarban festett Vörös palackját évtizedekig német magántulajdonban őrizték, a kilencvenes években került először Magyarországra, méghozzá Kovács Gábor gyűjteményébe. A magyar modernizmus egyik legfontosabb, és fenn is maradt (!), be is mutatható, magántulajdonban lévő alkotásaként közölték Virág Judit és Kieselbach Tamás kötetei; most pedig, szintén első ízben, a nyílt piac ítéletére várt, amit 60 milliós leütési árralmeg is kapott.

A Virág Judit Galéria árveréséről egy olyan tétellel zárjuk a tudósítást, amellyel ismét utalhatunk a kezdetekre. Pekáry Istvánnak 1998-ban egy hatalmas méretű olaszországi körképét indították (Itáliai anziksz, 1,1 millió), amelyen a legfontosabb olasz városok legismertebb épületei kaptak helyet, tablószerűen. Most egy, még ennél is sokkal-sokkal nagyobb (majdnem 6 méter széles) festménye szerepelt a kínálatban, amely az IBUSZ és a festő együttműködésének dokumentuma: 1946-ban térképet készített az iroda megrendelésére, ez a későbbi, hatvanas évekbeli monumentális olajkép szintén egy IBUSZ-irodából került elő. Az Ősz, nem éppen piackonform méretével együtt is 9 millióig ment.

A Kieselbach Galéria aukciójának hírét a szakmán messze túlra röpítette drMáriás Kánoncsinálók – A kortárs képzőművészet zsűrije Max Beckmann műtermében című festménye. Bár számos cikk és poszt foglalkozott vele, továbbra is magyarázatra szorul, minden tekintetben. Amellett hogy a publikációk mindenképpen segítettek például Deák Erika vagy Hajdu István beazonosításában, Pados Gábor, Baán László és Szegő György kísértetiesen hasonlít egymásra, Ledényi Attila pedig az aktuális külügyminiszterre, de a kép szélén vicceskedő miniszterelnök és a kortárs művészettel (nemcsak a maival, de a sajátjával sem) soha semmilyen kapcsolatban nem álló Kádár János jelenléte komolyan elgondolkodtatja az embert. Mivel a kép hátán szerepel az, hogy „Hungarian Power 2018”, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy valamilyen módon a Műértő is bekapcsolható a történetbe, bár itt csak 17-en fértek el az 50-nel szemben. Az tudható, hogy a tétel 700 ezer forintért kelt el, az viszont nem, hogy a nyertes telefonos licitáló szerepel-e a képen.

A rendezvényen elsősorban nem az eredménytelenség okán nem voltak több tízmilliós árak, hanem azért, mert ebben az árkategóriában nem indultak művek. Így a csúcsot Kmetty János 18 milliós Asztali csendélet székekkel című kompozíciója, illetve Iványi-Grünwald Béla (Festő önarcképe virágos kalapban) és Móricz Margit (Római kávéház) egyaránt 12 milliós festménye jelentette. Móricz Margitról a születési és halálozási dátumán (1902–1990) kívül szinte csak annyit tudni, hogy a harmincas években friss, franciás képeket festett, és ez is csak az aukciós piacnak köszönhető, mivel nagyjából tíz festménye és grafikája már felbukkant az elmúlt évtizedekben. A Római kávézó mindjárt kétszer is: a Blitz Galériánál 1994-ben 360 millióért, most pedig ezen a valóban magas áron, ami nyilvánvalóan életműrekord.

A Contempo gyakorlatilag egyszerre árverezett a Kieselbach Galériával, pontosabban egy óra különbséggel, de nem biztos, hogy ez bármennyire is befolyásolta az eredményeket. A rendszerint tematikai alapon válogatott anyaggal jelentkező árverezőház (Tóth Árpádé) ezúttal a konceptuális művészet helyett a hagyományos festészeti technikákat helyezte előtérbe, ennek megfelelően a legjobb árak is a hetvenes-nyolcvanas évek alkotásai révén születtek. Lossonczy Tamás 1970-es Ringatója 1,7 millióért, Hencze Tamás 1976-os Kornerje 900 ezerért, Károlyi Zsigmond 1987-es Állványok című festménye 800 ezer forintért kelt el, de az összesen 40 tételből jó néhány került a 300–600 ezer forint közötti tartományba. Hogy az árverés sikerességét nem zavarta egy nagyobb ház párhuzamos programja, azt jelzi: egyre több a vásárlók közt a tudatos gyűjtő, aki az ilyen helyzeteket minden további nélkül megoldja.

Szerző: Gréczi Emőke