Latest Posts
Bereczki Kata – Az arctalanság történetei: a hétköznapok esztétikája
A kortárs magyar festészet palettáján különleges helyet foglal el Bereczki Kata alkotói szemlélete, amely a személyes nosztalgiát képes egyetemes társadalmi tapasztalattá emelni. Radák Eszter növendékeként a Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2011-ben végzett alkotó útja nem volt egyenes vonalú: a gyermekkori rajz tagozatot egy „civil” gimnázium, majd egy rövid építészmérnöki kitérő követte. Az igazi elhatározás 23 évesen született meg, s azóta a festészet nem csupán szakmája, hanem hivatása is.
Művészetét egyfajta kettősség jellemzi: képei grafikus jellegűek, ami a digitális tervezés és a fotóalapú kiindulópont eredménye, mégis ízig-vérig festői narratívák. Stílusa tudatosan reduktív. A látványt homogén felületekre bontja, a környezetet pedig a végletekig leegyszerűsíti. Csak azok a tárgyak és elemek maradnak a vásznon, amelyek elengedhetetlenek a történetmeséléshez. „Kívülálló megfigyelőként lépek fel, dokumentálok és kiemelek” – alkotásainak legfontosabb stílusjegye az arctalanság. Az alakok vonásainak elhagyása nem fosztja meg a képet az érzelmektől, épp ellenkezőleg: szabaddá teszi az utat a néző számára. Az arc nélküliség által a szereplők bárkivé válhatnak – a mi nagymamánkká, a mi szomszédunkká, vagy akár saját magunkká.
Festészetének központi témái a hétköznapi jelenetek, amelyek mindannyiunk kollektív emlékezetében ott élnek. Legyen szó a Balaton-felvidéki nyaralók teraszán átkiabáló szomszédokról (Szomszédok, 2025), vagy a „banyatankkal” közlekedő nyugdíjasról (Nyugdíj-expressz, 2026), a képek a magyar valóság mélyen emberi, olykor fanyar humorral átszőtt pillanatait rögzítik.
Műveiben gyakran jelenik meg a nők sorsa és a generációs örökség. A Tyúkok (2023) című képén az asszonyi összefogás idilljét ellenpontozza a háttérben megbújó, falvédőről ismerős konyhai elvárásokkal. A Káosz (2024) című nagyméretű vászna pedig a modern nő drámáját vetíti elénk: a mindent egyszerre akarás és a hétköznapi mártíromság „csendéletét”.
*
Bereczki Kata aktuális kiállításai:
*
Az alkotó az elmúlt másfél évtizedben számos rangos elismerést tudhat magáénak. Az ArtHungry fődíja, az UniCredit tehetségprogram alkotói díja és az E.ON berlini ösztöndíja mind-mind visszaigazolják látásmódjának érvényességét. Kiállításai Budapesttől Debrecenen át egészen Tallinnig és Ljubljanáig jutottak el, bizonyítva, hogy a „hazai vizeken” evező témák nemzetközi szinten is értelmezhetők.
Emlékek vászna: Anna Riabchevskaia és a láthatatlan „Family Chat”
Kószó Míra (PUS Galéria) vendégszerzőnk írása.
Hogyan lehet lefesteni azt, ami már nincs ott, mégis alapjaiban határoz meg minket? Anna Riabchevskaia, a Magyarországon élő orosz festőművész válasza erre nem a pontos dokumentáció, hanem az érzelmi lenyomat. A Nyizsnyij Novgorodi Képzőművészeti Főiskolán szerzett klasszikus fegyelem és a tónusok mesteri kezelése nála találkozik a személyes emlékezet töredezettségével. Festészete nem a valóság rögzítése, hanem egy belső utazás, ahol a tíz évvel ezelőtti költözés, a honvágy és a családi gyökerek fonódnak össze egyetlen, visszafogott színvilágú univerzummá.
Művészetét leginkább „emlékfestészetként” jellemezhetjük, ahol a múlt és a jelen határai elmosódnak. Anna tudatosan kerüli a harsány színeket és a zavaró részleteket; monokróm palettáján a szürkék, barnák és okkerek dominálnak. Az alakok nála gyakran arctalanok vagy elnagyoltak, ami lehetőséget ad a nézőnek, hogy saját emlékeit vetítse a vászonra. „Nem az a célom, hogy pontos másolatát adjam annak, amit látok. Az érzéseket szeretném átadni.”
Legutóbbi, nagy sikerű kiállítása, a Family Chat tökéletesen ragadja meg korunk és a belső világunk kettősségét. Míg a digitális világban üzenetekkel tartjuk a kapcsolatot, Anna szerint létezik egy láthatatlan, belső chat is az ősökkel, a tárgyakkal és a gyermekkori helyszínekkel. A generációk nála egymásba csúsznak: egyetlen figurában egyszerre van jelen a nagymama zongorája, a művész saját gyermekkora és lánya jövője
A technikai megvalósításban Anna bátran kísérletezik a textúrákkal: kollázselemei (legyen az csipke, karton vagy tépett papír) a múlt fizikai darabkáiként épülnek be a kompozícióba. Ezek a „rétegek” adják a képek mélységét, amit Oleg Raspopov építész úgy jellemzett: „Az elszakadást attól, ami volt, hogy valami mássá válhasson.”
Axioart25 blogsorozat – MűvészMustra – Kovács Gabriella
Festőművészként a természet vizuális nyelvén keresztül hozok létre egyfajta belső tájat. Munkáim fókuszában a növényi formák, az organikus struktúrák és a természetes ritmusok állnak, amelyek túlmutatnak a direkt leképezésen, és egy elvontabb, szimbolikus világot tárnak fel. A képeken megjelenő növények, fák, virágok és táji elemek nem konkrét tájakat vagy fajokat ábrázolnak, hanem a természet egy belső, esszenciális oldalát jelenítik meg – azt, ahogyan az ember tudatában, emlékeiben és álmaiban létezik.
Műveimet elsősorban olajjal, akrillal és airbrush technikával készítem. A különböző anyagok és textúrák finom egyensúlyban vannak jelen: míg az olaj festészet mélységet és telítettséget ad a képeknek, az airbrush technika lebegő könnyedséget és átmeneteket hoz létre. A színhasználat tudatosan harmonikus, letisztult – célom, hogy a vizuális kompozíció egyfajta meditatív térként hasson a nézőre.
A természethez való kapcsolódásom nemcsak témaválasztásként jelenik meg, hanem alkotói attitűdként is. Hiszem, hogy a kortárs művészetnek van helye az elmélyülés, a belső csend és a regeneráció szolgálatában is. A munkáim teret kínálnak a lelassulásra, a vizuális figyelem újrahangolására, valamint a természet – és így önmagunk – újraértelmezésére.
Kovács Gabriella Agavé című kiállítása egy különleges, saját szabályai szerint működő képzeletbeli tájba invitálja a látogatót. A műveken feltűnő agavé motívum a kiállítás szimbolikus magja. Az agavé lassú növekedése, ritka virágzása és rendkívüli ellenállóképessége a kitartás és átalakulás jelképeként jelenik meg. A növény egyszerre konkrét és metaforikus: a képeken hol tájformáló erő, hol pszichikus tér, hol egy belső folyamat vizuális megfelelője.
A képeimen megjelenő formák gyakran építészeti struktúrákkal vagy szimbolikus terekkel találkoznak – például forrástálak, oszlopok, boltívek, növényi kapuk –, amelyek átlépési pontként funkcionálnak a kép valóságos és belső szintjei között.
