Virág Judit, Kieselbach Galéria

Generációváltás és egy kevéssé ismert életműnek a figyelem fókuszába kerülése – ezek a legfontosabb tanulságai a két nagy tavaszi festményárverésnek. No meg az, hogy bőven jut pénz a műtárgypiacra: a mostani számok alapján erős évnek ígérkezik az idei.

Nem kell ahhoz bennfentesnek lenni, hogy lássuk, az újkori (azaz a rendszerváltás utáni) műkereskedésekben helyet követel magának a következő nemzedék, az utódok egyre nagyobb szerepet kapnak a cégek működtetésében. Talán a Virág Judit Galériánál tapasztalhatók ennek a leglátványosabb jelei: Kelen Anna nemcsak tanulmányok szerzőjeként és tárlatvezetőként, de már a médiában is képviseli a galériát. Az aukciós kalapács átvétele az ő esetében a legnagyobb lépés, ugyanis ha valakit a magyar árverésvezetés emblémájának tekinthetünk, az éppen az édesanyja: tulajdonképpen minden, amit licitlépcsőkről, elegáns várakozásról, a számtalan telefonos licit kezeléséről, a nyelvekre váltásról és a lelkes gratulációról tudunk, azt nagyjából Virág Judit hangján idézzük fel magunkban – innen váltani nyilván nem könnyű. De apró lépésekben elkezdődött.

A szezon legfontosabb tétele kétségkívül Dénes Valéria Bruges című, 1912–1913 körül készült olajképe volt. A művész amúgy is csekély életműve több alkalommal is megfogyatkozott, a végső csapást az ostrom mérte rá a hagyaték gondozója, Dénes Zsófia írónő otthonában. A nagy méretű városkép a hiányzó láncszem, írja a festményről készített külön kiadvány, a magyar fauve és kubizmus számtalan darabja lappang, vagy éppúgy megsemmisült, mint Dénes és férje, Galimberti Sándor életművének jelentős része, így bármelyik előkerült mű rengeteg adattal szolgál a kutatáshoz. Kerülhetett volna múzeumba is, de úgy tűnik, magángyűjteményben marad a Bruges, mégpedig a valaha ígért legmagasabb áron, amit magyar női alkotó munkájáért fizettek: 110 millió forintért plusz az egyéb fizetendőkért.

Komolyabb utánaszámolás nélkül is kijelenthető, hogy a Virág Judit Galéria mostani árverése igen tekintélyes 1945 utáni anyagot kínált, hasonlóra mennyiségben és minőségben – a kifejezetten kortárs árverésektől eltekintve – nemigen volt még példa. Ebben szerepet játszott, hogy a művészekkel meleg baráti viszonyt ápoló Vattay Elemér fotóművész gyűjteményének néhány darabját is beválogatták – és rendhagyó módon szétszórták a katalógusban. Kondor Béla olajjal kiegészített monotípiája érte el a legmagasabb árat, 7 millió forintot, de szerepelt Kassák-kollázs, két Vajda Júlia, két Bálint Endre és egy Ország Lili (Kövek, 4,4 millió) is. Az igazság az, hogy az anyagnak majdnem a negyede volt 1945 után keletkezett alkotás, minden tizedik kortársnak is mondható, több közülük bőven millió fölötti árral. Birkás Ákos felbukkanása árverésen például igazi kuriózum, a Fej-sorozat egy 1991-es darabja pedig mindenképpen, így nem érdemtelenül érte el a licit a 4,6 millió forintot. Nádler István 1995-ös Háromszöge 7,5 millióig ért, Bak Imre két 1972-es tusmunkája 2,6, illetve 1,3 millió forintnál végzett, de El Kazovszkij több műve is vevőre talált (a Kíntornás 4 millióért). Mindez optimista előrejelzés a galéria által beígért őszi kortárs aukció előtt, hiszen ezek szerint van mit árverezni, és van kinek.

A Kieselbach Galéria lépett egy merészet, és a kalapácsot Kieselbach Ákos kezébe adta, aki bár szorgalmas és eredményes háttérmunkát végez a galériában, de korábban nemigen szerepelt. A váltás tehát itt – Winkler Nóra után – talán még nagyobb volt, mint a konkurensnél, ám ezzel a cég történetében először (!) saját árverésvezető vezette az aukciót, ráadásul meglehetősen oldottan és gördülékenyen, néhány tétel után teljesen elfelejtődött, hogy itt most debütálásról van szó.

A kínálat biztosra ment, kevesebb kiemelkedő értékkel és kockázattal, nyilván az árverésvezetői premierre való tekintettel, ehhez képest mégis születtek váratlanul magas árak. Perlrott Csaba Vilmos Parkja a kecskeméti művésztelep sokak által sokszor megfestett kertjét ábrázolja, igazi fauve munka, a magyar gyűjtők kedvenc korszakából, ennek fényében a becsértéket meghaladó 95 milliós leütési ára nem is meghökkentő. Scheiber Hugó, Czóbel Béla, Ferenczy Károly egy-egy műve is 50 millió körül, vagy afölött ment tovább, cáfolva a sokakban kialakult véleményt, hogy a kínálat a megszokotthoz képest visszafogott volt. Viszont alig találkozhattunk 1945 utáni művel. Ha igen, azt szerették a gyűjtők: Csernus Tibor Repülősök 14 millió, Ország Lili Király és Királynő I–II–III. 13 millióért; de Bukta Imrét már csak árverésen lehet venni 1,4 millióért, szerencsés kézzel.

Nemes Lampérth József Tabáni utca című 1925-ös tusképe indult már aukción, és ez mindig alkalmat ad egy kis számolgatásra: 1973-ban 18 millió forintot adtak érte a BÁV-nál, vagyis a KSH adatai szerint akkor majdnem hét hónapnyi bruttó átlagkeresetből meg lehetett vásárolni. Most 26 millió forint volt az ára, ami – 2018-as adattal számolva – 79 hónapnyi átlagkeresetet jelent. Ennél jobban semmi sem bizonyítja, hogy a 70-es években a piac hiánya mennyivel több embernek kínált lehetőséget a műtárgyvásárlásra.

Szerző: Gréczi Emőke