Miközben a milliárdosok elhúznak a bolygóról, mi itt maradunk egy kiszáradó meder közepén, megfeneklett bárkával, füstbe ment tervekkel és földbe állt gazdasággal. Semmi okunk azonban a csüggedésre, hisz van egy másik valóságunk, fejünkön a VR szemüveg. Ha pedig egy percre levennénk, talán meglátnák azt is, hogy még tényleg lehetséges egy másik jövő. Méghozzá itt.
Szeptember első heteiben, Linz városában úton-útfélen egy plakát hívta fel magára a figyelmet: A muzsika hangjából ismert, de mostanság leginkább a look at all the fucks I give mém alapjául szolgáló, újraértelmezett női alak nézett vissza a járókelőkre. Jobban mondva csak nézett volna, ugyanis fején VR szemüveggel, arcán hatalmas mosollyal, egy kiszáradt tenger közepén igyekezett épp a virtuális valóság gondtalanságába menekülni, miközben a háttérben egy rakéta által húzott csík jelezte, milyen sebességgel hagyják el a világ legismertebb tech milliárdosai, Elon Musk és Jeff Besos az eddigre látszólag ténylegesen elsüllyedt hajót. A meglehetősen sűrű vizuális anyag az Ars Electronica Fesztivál idei, Welcome to Planet B. A Different Life is Possible. But how? című kiadását hirdette.
A plakát korunk technológiai gondolkodásának főbb toposzait gyűjtötte egybe: megjelennek rajta a technológiai szektorban elképesztő vagyont gyűjtő milliárdosok, akik az élhetetlenné váló Föld helyett új bolygót keresnek maguknak; ugyanakkor felbukkannak rajta a hétköznapi emberek is, akik a legújabb digitális vívmányok eszképizmusát kihasználva várják ölbe tett kézzel, hogy a techóriások és politikusok megoldást találjanak minden globális problémára. Az Ars Electronica idei kiadása ezekkel a toposzokkal szemben próbált kritikus, ugyanakkor nem kétségbeesett pozíciót felvenni. A cím emiatt talán kissé megtévesztő is: a Planet B-re történő hivatkozással a kurátorok nem azt állítják, hogy Földünk valóban menthetetlen, ezért ideje továbbállni, hanem épp ellenkezőleg: azt igyekeznek hangsúlyozni, hogy másfajta életvitellel a helyi továbbélés is lehetséges. Ezt azonban nem a luxust kiszolgáló technológiai vívmányok fogják elhozni nekünk, hanem magunknak kell gyökeres változásokat eszközölnünk a mindennapjainkban. (Reméljük, ez az üzenetet eljutott az internetet bejárt „gazdag prepper tech brókhoz” is, akik végtelen vagyonukat és befolyásukat a Föld megmentése helyett luxusbunkerek építésébe és őrző-védő személyzet rekrutálásába tervezik forgatni.)
Jövőorientált technológiák a központi kiállításon
A rengeteg kiállításból, előadásból, workshopból és koncertből összeálló fesztivál koncepciója leginkább a linzi Johannes Kepler Egyetem Science Parkjában megrendezett központi kiállításon, a STUDIO(dys)TOPIA – At the Peak of Humankindon domborodott ki, amelyen több tucat nemzetközi alkotó vonult fel. Az Ars Electronica szellemiségéhez mérten itt nem csak klasszikus értelemben vett műtárgyakat állítottak ki (sőt, dominánsan nem ilyenekből állt össze az anyag), sokkal inkább a spekulatív és a szociális design, vagy épp a bioengineering eszköztárával megvalósuló projekteket mutattak be.
Olyan izgalmas, jövőorientált technológiák bukkantak fel itt, amelyekkel valóban csökkenthető lenne a környezetszennyezés mértéke, vagy éppen a már természetbe kerülő hulladékot újra a körforgás részévé lehetne tenni. Fenntarthatóbb, a társadalmi kihívásokra reagáló divatprogram; tengeri hulladékot felhasználó terrazzo csempe-prototípus; digitális platform az otthonukból erőszakkal elűzött családok emlékezetének dokumentálására – hogy csak párat említsünk. A legizgalmasabb projektek azonban jelenünk tendenciáiból kiindulva, egy elképzelt jövő vagy egy elképzelt technológia felvillantásával igyekeztek itt és most cselekvésre ösztönözni, de legalábbis feltárni napjaink anomáliáit.
Maga a kiállítás nem véletlenül nyitott a brit design stúdió, a Superflux The Intersection című videómunkájával, ebben ugyanis összpontosul az idei Ars Electronica minden törekvése: a spekulatív design eszköztárával dolgozó alkotók dokufikciós kisfilmje egy olyan elképzelt jövőben játszódik, ahová a készítők szerint az erőszakos, a klímaválságot nem kellőképp komolyan vevő, a média szerepét a leginkább kattintások számában és a hiperpontos targetálásban mérő jelen szükségképpen torkollik. A mű erőssége leginkább abban áll, hogy bár nem kertelnek az emberiségre leselkedő veszélyek kapcsán, és reálisnak tűnő képet festenek a fenyegető katasztrófáról, amely felé gőzerővel haladunk, azt is igyekeznek hangsúlyozni: lehetséges másfajta jövő is – ehhez azonban a kooperációt többre becsülő hozzáállásra lesz szükség.
Részben ide kapcsolódik Tega Brain és Sam Lavigne közös kezdeményezése: a Synthetic Messenger nevű hack-projekt a clickbaitre és hirdetésekre alapuló médianyilvánosságot igyekszik egy kisebb bot-hadsereg segítségével kiigazítani. A projekt során a botokat arra programozták, hogy minden nap felkeressék a klímaváltozással kapcsolatos cikkeket, és kattintsanak rá az ezekben megjelenő hirdetésekre, ezáltal megnövelve az efféle híradások hirdetési értékét. Brain és Lavigne a médiát egyfajta klímamérnökként határozzák meg, amelynek azonban jelenleg a hirdetési piac diktál – a mű így egyszerre fogalmaz meg kritikát a figyelemgazdaság mechanizmusaival, és a hiteles tájékoztatás szélmalomharcával kapcsolatban.
Két munkával is szerepel a kiállítás egyik legprovokatívabb alkotója, a tajvani-holland Kung-Yi Ku, akinek installációi alapját a migráció kérdései szolgáltatják. Calico Human című munkájában az óceániai térségbe vándorolt európaiak bőrrák-kockázatából indul ki: kutatása szerint a brit örökséggel rendelkezők bőre nem képes adaptálódni a helyi fényviszonyokhoz, így tízszeres az esélyük az agresszív bőrrák kialakulására, mint a helyi őslakosoknak.
Munkájában olyan orvosbiológiai beavatkozásokat vizsgál, amelyek képesek lennének az emberek bőrszínének átalakításra – ennek köszönhetően pedig mindenki nyugodtan süttethetné a hasát az ausztrál Nap alatt. Center for Plant Immigration Integration című munkája az ellentétes migrációs útvonal anomáliáit igyekszik feltárni: Ku saját tapasztalatát, a keletről nyugatra vándorló lét nehézségeit az otthonában őshonos szójabab fiktív EU-s integrációjával állítja párhuzamba.
Projektjében modellezi azokat az elképzelt bürokratikus folyamatokat, amelyekkel a szójabab hasznos, integrált tagja lehet az Unió (növény)társadalmának – ezzel pedig leginkább a megkülönböztetett expat és migráns létet világítja meg; nem mindegy ugyanis, hogy egy növény nemesített importált termék vagy invazív faj.
Golden Nica és S+T+ARTS Prize
Minden évben komoly várakozás övezi Ars Electronica díjainak átadását: a különböző kategóriák Golden Nica-díjjal jutalmazott győztesei ugyanis előre jelezhetik, hogy az elkövetkező években milyen trendek uralják majd a művészet, technológia és társadalom keresztmetszetében alkotó művészek tevékenységét, és az őket kiállító intézmények kiállítási programját. Ezzel a tendenciával azonban kissé ellentétes ezen alkotások prezentálása: a szintén a JKU campusán bemutatott shortlistes és díjazott munkák sok esetben kis helyre zsúfolónak össze, így kiállítási tárgyként nehéz őket élvezni. Pláne igaz ez azokban az esetekben, ahol nem konkrét művekről van szó, hanem sokkal inkább az alkotó technológiai újításáról, koncepciójáról. Így tehát gyakran előfordul, hogy a legösszetettebb, legizgalmasabb kezdeményesek a legkevésbé látványosak, és első pillantásra nehéz értelmezni a díjazottak sikerének mibenlétét is.
A számítógépes animáció kategóriát Rashaad Newsome nyerte Being nevű humanoid mesterséges intelligenciájával: a gépi tanulás segítségével programozott AI a kolonialista gondolkodás ellen küzdve egy griot (afrikai törzsi énekes) alakját magára öltve tart workshopokat, amelyek az előadás, a kritikai pedagógia, a tánc, a történetmesélés és a meditáció eszközkészletével igyekszik árnyalni a hegemón eurocentrikus narratíva ellen küzdeni. Hasonlóan politikai indíttatású az interaktív művészet kategóriájának győztese: a Bi0film.net Resist like bacteria névre keresztelt projektje nomád hálózatok létrehozásával járul hozzá a véleménynyilvánítás szabadságához. Az alkotók a hongkongi tiltakozási hullám szimbólumává vált sárga esernyőket parabola-WIFI-antennákkal szerelték fel, így óvva a tiltakozókat az online megfigyeléstől és a kommunikációt cenzúrával, az internet blokkolásával menedzselni kívánó politikai erőktől.
A tokiói Avatar Robot Café DAWN ver.ß vihette haza a digitális közösség fődíját, melynek robot felszolgálói valójában robotizált avatárok – olyan emberek avatárjai, akik egészségügyi okokból képtelenek lennének ellátni a vendéglátós feladatokat, így azonban otthonuk vagy akár kórházi ágyuk biztonságából képesek a munkaerőpiacra (vissza)integrálódni.
A digitális humanizmus díjjal a The Data Nutrion Projectet jutalmazták, amely a mesterséges intelligenciát tanító adatkészletek elfogultságát próbálja bemutatni, hasonlóan a boltban vásárolható ételeken található, összetevőket listázó élelmiszercímkékhez. Hosszútávú céljuk, hogy különböző projekteken keresztül világossá tegyék, milyen problémákat hordoz magában, ha a mesterséges intelligencia tanulási folyamatába a jelenleg is alulreprezentált, marginalizált csoportokról nem árnyaltabb adatok kerülnek be, és ezen vakfoltok feltérképezését követően megoldásokat is ki akarnak dolgozni.
Az Ars Electronicán átadott másik díj a S+T+ARTS Prize, amelynek keretében két kategóriában hirdetnek győztes. Az innovatív kollaboráció díját idén Giulia Foscari és az UNLESS együttműködésében létrejött, Antarctic Resolution című projektje nyerte el: a kezdeményezés célja nem kevesebb, minthogy a Föld lakosságának figyelmét végre a hetedik, őslakosokkal nem rendelkező kontinens, az Antarktisz felé fordítsa, amelynek rohamos olvadása mindannyiunkat fenyeget. A projekt keretében létrejött, több mint ezeroldalas publikáció az akadémiai kutatásokat csodás vizualizációkkal vegyítette, így az többek közt a 17. Velencei Építészeti Biennálé központi pavilonjában is kiállításra került.
A művészeti élet számára azonban mind közül a művészeti felfedezés díjat hazavivő Holly Herndon Holly+ című munkája szolgálhat a legtöbb tanulsággal. Holly+ a művész digitális ikre, aki a magányos zenészek digitális tündérkeresztanyja lehet a jövőben: Herndon egy olyan megoldással állt elő, aminek köszönhetően bármilyen feltöltött hangfájlt Holly+ képes a saját hangján visszaénekelni. Az önmagában is érdekes technológiánál azonban már csak annak jogi és pénzügyi kerete izgalmasabb: a legjobban sikerült alkotások ugyanis felkerülhetnek a blokkláncra NFT-ként, az így befolyt összeg pedig 50%-ban az alkotó, 10%-ban Holly, 40%-ban pedig a DAO[1] között oszlik el. Fontos, hogy a DAO-hoz befolyt pénzt Holly+ továbbfejlesztésére használják.
Holly+ példája mind a zeneiparra, mind az online identitásunk megélésére komoly hatást gyakorolhat. Egyrészt, hogy egy zeneszerző 50%-os bevételhez juthat mindenféle kiadóval kötött szerződés nélkül, egészen egyedülálló. Ahogyan az is, hogy egy művész létrehozza és a közösség szolgálatába állítja digitális mását: a deepfake-ek korában, amikor féltve őrizzük saját digitális lábnyomunkat, bátor lépés közkinccsé tenni Holly+-t. Ugyanakkor Herndon szerint ez a kezdeményezés izgalmas példája lehet a jövő „identitásjátékának”: egy szabályozott rendszer keretein belül bárki kedvére kísérletezhet különböző zenék létrehozásával, és ehhez nem kell saját (online) bőrét vásárra vinnie.
Szatellit programok az nft jegyében
A fesztivál egyik legfőbb erénye, hogy nem csak a központi kiállításból és a pár napig tartó konferenciából áll: a Linzben egész évben nyitva tartó Ars Electronica Center mellett a város különböző múzeumaiban már a fesztivál kezdete előtt megjelennek a kapcsolódó programok és kiállítások, és sok a fesztivál vége után is látogatható marad – így akár azok is belekóstolhatnak az adott év fesztiválprogramjába, akik magára az Ars Electronicára nem jutnak el.
Az egyik központi helyszín minden évben a város szívében álló OK Kunst, ahol idén a bécsi központú Cryptowieners PIXELS kiállítása nyújt mankót az NFT-k világához: a játékosított, 3D-s pixelinstallációk mellett kihívások teljesítésével lehet bepillantani a digitális tokenek gyűjtésének színfalai mögé, a kriptovalutákat és NFT-ket tárolni képes wallet applikáció letöltésétől akár egészen az első NFT megvásárlásáig. Érdekes innen egy emelettel feljebb Christa Sommerer és Laurent Mignonneau The Artwork as a Living System kiállítására átlépni, és így egyben végiggondolni, hogy a médiaművészet pionírjainak kezdeti munkáitól hova jutott mára a digitális művészet.
A másik kihagyhatatlan helyszín a Francisco-Carolinum, ahol a fesztivállal egyidőben több napos NFT-konferencia is zajlott, és ahol az a Jonas Lund is előadott, akinek jól megérdemelt egyéni kiállítást rendezett a múzeum. A Studio Visit. How to Make Art in the Age of Algorithms című kiállításból felsejlik, hogy a művészvilág (és elsősorban a művészeti piac) karikírozásával, és a figyelemgazdaság újraértelmezésével operáló művész hogyan vált az NFT-kben rejlő lehetőségeket kiaknázó művészeti közeg egyik legizgalmasabb figurája. Kevésbé jól sikerült, de kétségkívül aktuális témákat feldolgozó kiállítás az ugyanitt megrendezett Meta.Space is, amely a tér kérdését több évszázad műalkotásainak tükrében villantja fel, kiemelt fókusszal a metaverzumok lehetőségeire. Az idei Ars Electronica alapján tehát bizton kijelenthetjük: a kripto pár éve ránk rúgta az ajtót, egyelőre jól érzi itt magát, és nem is tervez egyhamar tovább állni.
Szept. 7-11., Ars Electronica Center, Linz
[1] “A decentralizált autonóm szervezet (DAO) olyan szervezet, amely teljes mértékben képes működni emberek bevonásával, ám a szokásos irányítási struktúra nélkül. A DAO meghatározható olyan szervezeti rendszerként is, amely okosszerződések alapján automatikusan működteti és fenntartja önmagát, amelyben felhasználók választások útján határozzák meg a jövő irányát.” Forrás: https://www.virtualis.cash/tokenizacio-defi-es-dao-mik-ezek/#A_DAO
