Szakértői tanulmány – Somhegyi Zoltán írása
Sinkovics EdE szereti összezavarni a nézőit. Kedveli, ha gondolkozásra késztetheti őket, kihívásokat ad számukra, hogy újragondolják, amit már tudnak, pontosabban úgy is mondhatnánk, hogy újragondolják azt, amiről azt hitték, hogy tudják. A művész szándéka, hogy a néző továbbmenjen az elsőre láthatón és az azonnal megfigyelhetőn. Ennek pedig az egyik leghatásosabb módja pontosan az, hogy olyat mutat fel számukra, ami eleinte teljesen egyértelműnek tűnik.
Épp ez a helyzet a jelen alkotással is. Amikor rápillantunk, elsőre felismerjük Vincent van Gogh híres önarcképét, és, a cím alapján arra is rájövünk, hogy mellette a másik portré a művészé. De azt is megértjük, hogy ezek mögött van valami más is. Van Gogh önarcképének megjelenítése nem az eredeti egyszerű másolása vagy imitációja, és még csak nem is egyfajta stílusgyakorlat. Ez sokkal inkább egy hommage. Egy tiszteletadás, de olyan, ahol a művész a klasszikus művet kiindulási pontként, inspirációként használja fel, hogy utána átalakítsa azt egy immáron saját stílusában készült műalkotássá. Ezt a folyamatot parafrázisnak szoktuk hívni, és ez egy bevett gyakorlat a művészek között, gondoljunk csak Picasso sorozatára Velazquez Las Meninasa alapján. Ugyanakkor amit Sinkovics EdE csinál, azt dialógusnak is nevezhetnénk. A két művész beszélget. Természetesen nem közvetlenül. Mégis, van Goghnak van valami mondanivalója, amit Sinkovics Ede meg akar hallgatni, majd elmondani neki a saját interpretációját a kérdéssel kapcsolatban. A kortárs művész meg akarja mutatni számunkra, hogy mit tanult idősebb kollégájától. Efféle dialogikus parafrázisok nagyon gyakoriak Sinkovics EdE életművében. A 2000-es évek elején készített egy sorozatot a „legjobb” magyar, majd francia festmények feldolgozásából, mindig azzal a szándékkal, hogy tanuljon valamit a mesterektől, de emellett hogy fel is mutasson bizonyos jellegzetességeket műveikben, valami olyat, ami aztán saját új műveinek alapjává vált. Ezek a jellegzetességek vonatkozhatnak a kompozícióra, koloritra, témákra, motívumokra, az ecsetkezelés stílusára stb. Pontosan ezek nyomán tudta Sinkovics EdE biztos alapokra helyezni saját jellegzetes stílusát. Jelen mű esetében is, amellett, hogy felismerjük van Gogh eredeti festményét, az is tudatosul bennünk, hogy ez egy új eredetivé vált, Sinkovics EdE alkotásává.
Ahogy fentebb említettem, a művész kedveli, ha kihívások elé állíthatja bevett megfigyelési szokásainkat. Ezen mű segítségével Sinkovics EdE sikeresen tudja bemutatni nem csupán azt, hogy van Gogh mit ért el művészetében, hanem azt is, hogy miért hatnak művei mind a mai napig. A kortárs művész szereti, ha szembesíthet minket azzal az izgalmas paradoxonnal, miszerint éppen, hogy egy másik műre való aktív hivatkozás révén teremti meg saját új, autentikus művét. Az, hogy ilyen módon képes egy kiváló művet létrehozni, illusztrálja Sinkovics EdE tehetségét, és igazolja elsőrendű jelentőségét a kortárs magyar művészeti szcénába.
